Odeent nem zavarja, hogy ő, Dua, Balfelőli. Soha nem csúfolja annak… és örül, ha Duát érdekli az ő élete… örül a kérdéseinek, szívesen magyaráz, és szereti, hogy Dua megérti. Meg is védi, ha Tritt féltékenykedni kezd… bár nem féltékenykedik igazából… csak a maga makacs, korlátolt módján érezteti, hogy ez így nem illik.
Odeen néha a Keményanyagúak barlangjaiba is elviszi, hisz annyira szeret villogni Dua előtt, és oly nyíltan örül, hogy ez tetszik Duának. És Duának tetszik is, bár nem annyira Odeen nyilvánvaló tudása és intelligenciája, hanem inkább az, hogy nem átallja mindezt megosztani vele. (Soha nem felejti el, milyen gorombán csattant fel a balfelőli apja, akkor egyetlenegyszer, mikor kérdezett tőle valamit.) Akkor szereti legjobban Odeent, mikor az megosztja vele a maga életét — de talán ez is az ő balfelőliségére vall.
Talán (ez újra meg újra eszébe jutott) a balfelőlisége miatt kerül egyre közelebb Odeenhoz és egyre távolabb Trittől, és ezért taszítja annyira Tritt nyaggatózása. Odeen soha nem jelzett ilyesmit, de talán Tritt halványan érzi, bár egészében felfogni képtelen, de mégis érzi annyira, hogy boldogtalan legyen miatta, még ha nem tudja is, miért.
Mikor először járt a Keményanyagúak egyik barlangjában, két Keményanyagú éppen beszélgetett. Ő persze nem tudta, hogy beszélgetnek. A nagyon sebes, nagyon változékony levegőrezgés kellemetlen, zúgó érzést keltett benne. Ki kellett ritkulnia, hogy átengedje magán.
— Beszélgetnek — mondta Odeen. Majd, az ellenvetést megelőzendő, gyorsan hozzátette: — A maguk módján. Ők megértik egymást.
Dua felfogta a közlés értelmét. Annál inkább örült, hogy gyors a felfogása, mert ez Odeennak is kedvére volt. (Odeen egyszer azt mondta: — Csak olyan Ész-apákat ismerek, akiknek üresfejű Érzés-társuk van. Igazán szerencsés vagyok. — Mire ő: — De a többi Ész-apa szemlátomást az üresfejűeket kedveli. Te miért vagy más, mint ők, Odeen? — Odeen nem is tagadta, hogy a többi Ész-apa az üresfejűeket kedveli. Csak annyit mondott: — Soha nem gondoltam végig, és azt hiszem, nem is fontos, hogy végiggondoljam. Örülök, hogy vagy, és az örömömnek is örülök.)
— Te érted a Keményanyagúak beszédét? — kérdezte Odeent.
— Nemigen — felelte Odeen. — Nem tudok elég gyorsan váltani. Néha megérzem, mit mondanak, ha nem értem is, különösen összeolvadás után. De csak néha. Az efféle megérzés igazából az Érzés-anyák fortélya, de persze ha egy Érzés-anya megérez valamit, képtelen értelmezni. Bár te talán képes lennél.
— Félek. Biztosan nem örülnének neki-aggodalmaskodott Dua.
— Ugyan már. Kíváncsi vagyok. Próbáld meg, érted-e, miről beszélnek!
— Megpróbáljam? Igazán?
— Rajta! Ha észreveszik és bosszankodnak, majd azt mondom, én parancsoltam rád.
— Megígéred?
— Meg.
Dua eléggé izgatottan hangolta át magát a Keményanyagúakra; teljes passzivitásba süppedt, hogy szabadon áramolhassanak belé a megérzések.
— Izgatottak! — mondta. — Izgatottak. Valaki új. — Talán Estwald — mondta Odeen.
Dua először hallotta ezt a nevet.
— Vicces — mondta.
— Mi vicces?
— Egy nagy napot érzek. Egy óriási napot. Odeen eltöprengett.
— Lehet, hogy arról is beszélnek.
— De hát az nem lehet.
Épp ekkor fürkészték ki őket a Keményanyagúak. Barátságosan odajöttek, és a Lágyanyagúak nyelvén köszöntek. Dua borzalmas zavarba jött; nem tudta, rájöttek-e, hogy megérezte a gondolataikat. De ha rájöttek is, nem mondták.
(Odeen utána elmesélte, micsoda ritkaság olyan Keményanyagúakra akadni, akik a maguk módján beszélgetnek. Szinte mindig rögtön alkalmazkodtak a Lágyanyagúakhoz; és szinte mindig abbahagyták a munkájukat a Lágyanyagúak jelenlétében. — Annyira szeretnek minket — mondta Odeen. — Annyira kedvesek.)
Odeen nagy néha viszi el a Keményanyagúak barlangjaiba — rendszerint olyankor, ha Trittet teljesen lefoglalják a gyerekek. Nem is köti Tritt orrára, hol járt Duával. Hisz Tritt bizonyosan előállna valami olyasmivel, hogy ez a kényeztetés is csak arra ösztönzi Duát, hogy ne akarjon rendesen napozni, és így meddővé tegye az összeolvadásaikat… Nehéz öt percnél tovább úgy beszélgetni Trittel, hogy az összeolvadás szóba ne kerüljön.
Egyszer-kétszer egyedül is lejött. Mindig félve indult, pedig a Keményanyagúak barátságosan fogadták, mindig „annyira kedvesek” voltak, mint Odeen mondta. De láthatólag nem vették komolyan. Örültek neki, de valahogy meg is mosolyogták — határozottan érezte —, ha kérdezni próbált. És annyira leegyszerűsített válaszokat adtak, hogy alig maradt bennük értelem. — Csak egy gép, Dua — efféléket mondtak. — Odeen majd biztosan megmagyarázza.
Vajon találkozott-e már Estwalddal? Sosem merte megkérdezni a Keményanyagúaktól a nevüket (Losten kivétel, neki Odeen mutatta be, és addigra már sokat hallott róla). Néha úgy érezte, ez vagy az a Keményanyagú akár Estwald is lehet. Odeen nagy tisztelettel és kissé sértetten beszélt róla.
Tudta, hogy Estwaldot túlságosan elfoglalják a mélységesen fontos munkái, semhogy a barlangban a Lágyanyagúak rendelkezésére álljon.
Apránként összerakta, amit Odeen mesélt, és rájött, hogy a világnak iszonyú szüksége van élelemre. Bár Odeen nemigen hívta „élelemnek”. Inkább „energiát” mondott, azzal, hogy a Keményanyagúak is úgy hívják.
A Nap halványul, haldoklik, de Estwald fölfedezte, hogyan juthatunk energiához, valahol messze túl a Napon, messze túl a sötét éji égbolton fénylő hét csillagon. (Odeen szerint az a hét csillag hét igen távoli nap, és sok még annál is távolabbi csillag létezik, amelyek annyira halványan pislognak, hogy nem is látni őket. Tritt is hallgatta, majd megkérdezte, miért léteznének olyan csillagok, amelyeket nem lehet látni, s mint értelmetlenséget az egészet nem volt hajlandó elhinni. — Jó, Tritt, jó — mondta Odeen türelmesen. Duának is a nyelvén volt valami, a Trittéhez igen hasonló mondandó, de visszanyelte.)
Most úgy látszik, lesz elég energia mindörökre, lesz elég élelem — legalábbis mihelyt Estwald és a többi Keményanyagú rájön, hogyan kell az új energiát ehetővé ízesíteni.
Éppen pár napja mondta Odeennak:
— Emlékszel, mikor egyszer, régen elvittél a Keményanyagúak barlangjába, és megéreztem, miről beszélnek? Egy nagy napot éreztem.
Odeen értetlenül nézett rá:
— Nem is tudom. De mondd csak, Dua, mire gondolsz!
— Arra gondoltam, hogy talán a nagy nap az új energia forrása.
— Remek, Dua! — kiáltott fel boldogan Odeen. — Nem tökéletesen helyes, de Érzés-anya létedre nagyszerű az intuíciód.
Töprengés közben Dua lassan, szeszélyesen sodródott előre. Anélkül, hogy különösebben figyelt volna idő és tér változására, a Keményanyagúak barlangjaiban találta magát, és már azon tűnődött, megfelelő ideje késlekedik-e, indulhat-e haza, Tritt elkerülhetetlen bosszúsága elébe, mikor — mintha csak az idézné elő, hogy Trittre gondol — megérezte Tritt jelenlétét.
Az érzés oly erős volt, hogy Dua csak egy zavart pillanatig hitte: az otthoni barlangban maradt Tritt érzései jutottak el hozzá. Nem! Tritt itt van, a Keményanyagúaknál, ahol ő, Dua.
De mit csinál vajon? Őt kergeti? Itt akar vele veszekedni? Bolond módjára a Keményanyagúaknál akarja bepanaszolni? Dua úgy érezte, ezt nem bírná elviselni…