Ekkor eltűnt a jeges rémület, és csodálkozás lépett a helyébe. Tritt egyáltalán nem őrá, Duára gondol. Nyilván nem is tudja, hogy itt van. Csak azt lehetett érezni, hogy Trittet valamiféle elsöprő erejű elszántság hajtja, mely a következmények miatti félelemmel és rossz előérzettel keveredik.
Dua továbbmehetett volna a barlangban, hogy legalább valamit kilessen Tritt terveiből, tettének okaiból, de esze ágában sem volt. Miután Tritt nem tudta, hogy ő a közelében van, egyetlen dolgot akart: hogy továbbra se tudja meg.
Ekkor, szinte reflexszerűen, olyasmit csinált, ami — egy perccel azelőtt megesküdött volna rá — álmában sem jutott volna eszébe, semmilyen körülmények között.
Talán (gondolta később) a Dorallal történt kislánykori beszélgetés vagy a sziklasmárolás tunya emléke okozta. (Volt a sziklasmárolásra egy bonyolult, felnőtt szó is, de azt sokkal kellemetlenebbnek érezte, mint a minden gyerek száján forgó durvaságot.)
Akár ezért, akár másért, anélkül hogy tudta volna, mit csinál — sőt még utána is kis ideig, hogy mit csinált —, sietve belebújt a mellette lévő sziklafalba.
Bele! Az utolsó porcikájáig!
A tett rémületességét mérsékelte tökéletes célszerűsége. Tritt szinte érintésnyire haladt el mellette, mégsem támadt sejtelme sem, hogy itt és itt csak ki kellene nyúlnia, és a középső társára tapintana rá.
De addigra Duának már nem volt kedve azon töprengeni, mit kereshet Tritt a Keményanyagúaknál, ha egyszer nem őt kergeti. Teljesen megfeledkezett Trittről.
Eltöltötte a helyzetén érzett csodálkozás. Hisz gyerekként sem merült el teljesen a sziklában soha, nem is ismert senkit, aki ilyesmit bevallott volna (bár untig ismerte a meséket egyesekről, akik megpróbálták). És biztos, hogy soha egyetlen Érzés-anya sem tett ilyet, nem is tehetett volna. Dua még az Érzés-anyák között is szokatlanul ritka szerkezetű volt (mint Odeen szívesen mondogatta), és étvágytalansága ezt csak még feltűnőbbé tette (mint Tritt gyakran felpanaszolta).
Amit most elkövetett, az pontosabban minősítette ritka szerkezetét, mint jobbfelőli társának bármilyen feddése; és Dua egy pillanatig szégyenkezve sajnálta Trittet.
Azután még mélyebb szégyen öntötte el. Mi lesz, ha rajtakapják? Felnőtt létére…
Ha erre jön egy Keményanyagú, és épp itt áll meg… Képtelen volna bárki szeme láttára előszivárogni; de meddig bírja ki a sziklában, és mi lesz, ha rájönnek, hogy odabent van?
Épp mikor gondolatban idáig jutott, Keményanyagúakat érzett meg, de valahogy azt is érezte, hogy eléggé messze vannak.
Elengedte magát, igyekezett megnyugodni. A szikla, mely áthatotta és körülvette, valamiképpen elszürkítette érzékelését, de korántsem homályosította el. Sőt még élesebbé tette. Tisztán érezte Tritt nyugodt haladását, akárha közvetlen közelről nézné; és tisztán érzékelte a Keményanyagúakat, akik pedig egy barlangrendszerrel arrébb tartózkodtak. Látta a Keményanyagúakat, mindegyiket a maga helyén, teljes egészében érzékelte beszédrezgéseiket, sőt olykor-olykor értette is.
Olyan tisztán érzékelt, mint még soha; fogalma sem volt róla, hogy ilyen tiszta érzékelésre képes.
Így hát, bár nyugodtan otthagyhatta volna a sziklát, hisz biztosan tudta, hogy egyedül van, senki sem figyeli, benne maradt; részint döbbenetében, részint mert különös mámorral töltötte el, mennyi mindent ért, és erről nem volt kedve lemondani.
Annyira érzékennyé vált, hogy azt is tudta, mitől. Odeen gyakran emlegette, milyen jól megért egy-egy összeolvadás után olyasmit, amit előtte képtelen volt. Volt valami az összeolvadás állapotában, ami hallatlanul megnövelte az érzékenységet; a tudat többet fogadott be, és jobban is hasznosította. Odeen megmondta: ennek az összeolvadáskor fellépő nagyobb atomsűrűség az oka.
Bár Dua nem értette pontosan, mi az a „nagyobb atomsűrűség”, tudta, hogy az összeolvadás miatt jön létre, és talán nem hasonlít ez a helyzet az összeolvadáshoz? Nem olvadt össze ő, Dua, a sziklával?
A hármas összeolvadásakor az egész érzékenységet Odeen kapta. Ész-apa lévén, magába fogadta, megértést nyert belőle, s ezt a megértést akkor is megtartotta, ha már szétváltak. De ebben az összeolvadásban csak Dua tudatos lény. Csak ő van jelen, meg a szikla. Létrejön a „nagyobb atomsűrűség” (nyilván!), és csak ő hasznosítja.
(Talán ezért tartják disznóságnak a sziklasmárolást? Ezért szoktatják le róla az Érzés-lányokat? Vagy csak ő, Dua, képes rá, mert ennyire ritka szerkezetű? Vagy, mert Balfelőli?)
Dua felhagyott a töprengéssel, pusztán érzékelt. Izgalmas volt. Éppen csak észlelte, hogy Tritt visszatér, elhalad mellette, el, arra, amerről jött. És éppen csak észlelte — alig lepődött meg rajta —, hogy Odeen is a Keményanyagúaktól távozik. A Keményanyagúakra hangolódott, csak rájuk, hogy minél többet értelmezhessen abból, amit érez, hogy a lehető legtöbbet értelmezhesse.
Jó időbe telt, mire elszakadt a sziklától és előszivárgott. Addigra már nem érdekelte, észreveszik-e. Megbízott az érzékelőképességében: tudta, hogy nem veszik észre.
Mélyen a gondolataiba merülve tért haza.
3.b
Mikor Odeen hazaért, Tritt már várta, de Dua még nem volt otthon. Trittet ez, úgy látszik, nem zavarta. Illetve zavarta valami, de nem ez. Érzelmei éppen eléggé erősek voltak, hogy Odeen is érzékelje őket; ám Odeen most nem volt kíváncsi rájuk. Dua távolléte aggasztotta, de annyira, hogy rájött: bosszantja Tritt jelenléte, pusztán mert Tritt nem Dua.
Ez meg is lepte. Hisz maga sem tagadta, hogy két társa közül Tritt a kedvesebb. Az eszményi hármas mindhárom tagja egy, és mindegyik egyenlőként köteles bánni a másik kettővel — önmagával is, egymással is egyenlőként. De Odeen még sohasem látott hármast, melyben a dolog így állt volna; legkevésbé azokban a hármasokban, amelyek hangosan hirdették eszményi összhangjukat. A három közül az egyik mindig háttérbe szorult, és ezt általában tudta is.
Bár az Érzés-anya igen ritkán szorult háttérbe. Az Érzés-anyák úgy összetartottak, ahogy az Ész-apák meg a Szülő-apák soha. A közmondás is úgy tartja: az Ész-apának ott a tanítója, a Szülő-apának ott vannak a gyerekei — de az Érzés-anya az összes többi Érzés-anyára számíthat.
Az Érzés-anyák folyton egyeztették tapasztalataikat, és ha bármelyikük elhanyagoltságról panaszkodott, vagy efféle panaszt lehetett kihúzni belőle, azt kórusban csicsergett józanácsok özönével küldték haza: állj a sarkadra! Keményen! És mivel az összeolvadás elsősorban az Érzés-anya kedvétől függött, rendszerint a jobbfelőli és a balfelőli társa egyaránt őt kényeztette.
De Dua annyira nem jellegzetes Érzés-anya! Láthatólag nem bántja Odeen és Tritt meghitt viszonya, és miután a többi Érzésanyával nem barátkozik, azok sem figyelmeztetik rá, hogy bánthatná. Persze: hisz annyira nem jellegzetes Érzés-anya.
Odeen szerette, hogy Duát annyira érdekli a munkája; szerette, hogy annyira figyel rá és olyan hamar megérti; de ez intellektuális szeretet. A mélyebb érzelmeket az állhatatos, buta Tritt kapta, aki oly jól tudta, hol a helye, és aki oly kevéssé tudott mást adni, mint a legfontosabbat: a jól bejáratott rutin biztonságát.
Most Odeen mégis zsémbeskedett:
— Tudsz valamit Duáról, Tritt?
Tritt nem a kérdésre válaszolt:
— Dolgom van. Majd később beszélünk. Intéztem ezt-azt.
— Hol vannak a gyerekek? Te is el voltál? Olyan „el voltam” érzés vesz körül.
Tritt hangjában félreérthetetlen bosszúság csengett: