— Kicsit — mondta Dua.
— Nem érdekes, később visszatérhetünk rá… Az anyag különféle állapotokban létezhet. Lehet különlegesen ritka is, mint bennetek, Érzés-anyákban, mint benned, Dua. Valamivel kevésbé ritka, mint az Ész-apákban és a Szülő-apákban. Még kevésbé ritka, mint a sziklában. És lehet nagyon sűrű, illetve vastag, mint a Keményanyagúakban. Azért olyan kemények. Sűrűn tele vannak részecskékkel.
— Úgy érted, nincs bennük üres tér.
— Nem, nem egészen úgy értem — mondta Odeen, közben zavartan töprengett, hogyan magyarázhatná világosabban. — Van bennük éppen elég üres tér, de nem annyi, mint bennünk. A részecskék megkövetelnek bizonyos mennyiségű üres teret, és ha pusztán annyit kapnak, akkor nem lehet más részecskéket közéjük erőltetni. Ha mégis részecskék furakodnak közéjük, fájdalomérzet támad. Ezért nem akarják a Keményanyagúak, hogy hozzájuk nyúljunk. Mibennünk, Lágyanyagúakban több a tér a részecskék között, mint föltétlenül szükséges, ezért más részecskék is közénk illeszthetők.
Dua kissé bizonytalanul nézett.
Odeen sietve folytatta:
— A másik univerzumban mások a szabályok. A magerő nem annyira erős, mint minálunk. Ezért a részecskék több teret követelnek.
— Miért?
Odeen a fejét csóválta.
— Mert… mert… a részecskék a hullámminőségüket erősebben kiterjesztik. Ennél jobban nem tudom megmagyarázni. Ha gyöngébb a magerő, a részecskéknek több helyre van szükségük, és két anyagtömeg nem olvad össze olyan könnyen, mint a mi univerzumunkban.
— Megláthatjuk a másik univerzumot?
— Nem, nem. Lehetetlen. Az alapvető törvényszerűségeiből levezethetjük, milyen természetű. Persze a Keményanyagúak sok mindent meg tudnak csinálni. Át tudunk küldeni anyagot hozzájuk, és át tudunk venni anyagot tőlük. Tanulmányozni tudjuk az anyaguk fölépítését, érted? És meg tudjuk alkotni a pozitronszivattyút. Erről tudsz, ugye?
— Hát, mondtad, hogy abból kapjuk az energiát. De nem tudtam, hogy ebben egy másik univerzum is szerepet játszik… Milyen az a másik univerzum? Nekik is vannak csillagaik meg világaik, mint minekünk?
— Kitűnő kérdés, Dua. — Odeen minden eddiginél jobban élvezte tanári szerepét, most, hogy hivatalos biztatást is kapott rá. (Eddig folyton úgy érezte, van valami alattomos perverzió abban, hogy egy Érzés-anyának próbál mindenfélét megmagyarázni.)
— Nem látjuk a másik univerzumot, de a törvényeiből kikövetkeztethetjük, milyen — mondta. — Tudod, a csillagok azért ragyognak, mert egyszerű részecskekombinációk fokozatosan bonyolultabbakká épülnek össze bennünk. Ezt magfúziónak nevezzük.
— Van ilyen a másik univerzumban is?
— Igen, de mivel a magerő gyöngébb, a fúzió is sokkal lassúbb. Ez azt jelenti, hogy a másik univerzumban a csillagok szükségképpen sokkal-sokkal nagyobbak, különben nem zajlana bennük elég fúzió ahhoz, hogy ragyoghassanak. Ha a másik univerzumban a csillagok csak akkorák volnának, minta mi Napunk, hideg és halott volna mind. Másrészt, ha a mi univerzumunkban a csillagok nagyobbak volnának, mint amekkorák, oly erős fúzió jönne létre bennük, hogy felrobbannának. Ami azt jelenti, hogy a mi univerzumunkban ezerszer annyi kis csillagnak kell lenni, mint ahány nagy csillag az övékében van…
— De nálunk csak hét… — kezdte Dua. Majd azt mondta: — Elfelejtettem, bocsáss meg.
Odeen elnézően mosolygott. Igazán könnyű megfeledkezni arról a megszámlálhatatlanul sok csillagról, melyeket csak különleges műszerrel látni.
— Semmi baj. Nem untatlak?
— Nem untatsz — mondta Dua. — Imádom, amit magyarázol. Még az étel is jobban ízlik tőle. — És gyönyörűségtől remegve fészkelődött kicsit a két elektród között.
Odeen, akinek füle hallatára Dua még soha nem dicsért ételt, egészen felbátorodott.
— Persze a mi univerzumunk nem is olyan hosszú életű, mint az övéké. Nálunk a fúzió olyan sebesen halad, hogy egymillió életidő múlva minden részecske egybeépül majd.
— De hát annyi a csillag!
— Igen ám, de mind egyszerre dolgozik. Az egész univerzum elhal lassan. A másik univerzumban, ahol sokkal kevesebb és sokkal nagyobb a csillag, a fúzió olyan lassan zajlik, hogy a csillagok ezerszer, milliószor tovább élnek, mint a mieink. Nehéz az összehasonlítás, mert lehet, hogy a két univerzumban más az idő sebessége. — Kissé vonakodva tette hozzá: — Ezt a részt én sem értem. Ez az Estwald-elmélet része, és mostanáig nemigen jutottam el a lényegéig.
— Ezt az egészet Estwald dolgozta k)?
— Jó részét.
— Ezek szerint csodálatos, hogy a másik univerzumból szerezzük az élelmet — mondta Dua. — Úgy értem, ezek szerint nem számít, ha kihal is a mi Napunk. Akármennyi élelemre van szükségünk, megszerezzük a másik univerzumból.
— Így igaz.
— De nem történik közben valami rossz? Van egy olyan… érzésem, hogy valami rossz történik közben.
— Nos hát — mondta Odeen —, ide-oda küldjük az anyagot, hogy a pozitronszivattyú működhessen, és ezáltal a két univerzum kissé össze is keveredik. A magerő nálunk egy picikét gyöngül, úgyhogy a Napunkban kissé lelassul a fúzió, tehát egy kicsit gyorsabban hűl le… De éppen csak egy kicsit, és különben sincs már szükségünk rá.
— Nem ettől van az a „valami-rossz” érzésem. De ha a magerő egy picikét gyöngül, az atomok több helyet foglalnak el — igaz? — és akkor mi lesz az összeolvadással?
— Egy picivel nehezebbé válik, de sok millió életidőbe telne, amíg érezhetően megnehezednék. De ha egy nap lehetetlenné válna az összeolvadás, és minden Lágyanyagú kihalna, az is sokkalsokkal később következne be, mint mindnyájunk éhhalála, ha nem használnánk a másik univerzumot.
— Nem is ettől van az a „valami-rossz” érzésem. — Dua szavai vontatottá váltak. Ahogy elnyújtózott az elektródok között, sokkal nagyobbnak és tömörebbnek látszott. Legalábbis Odeen hálás tekintete úgy látta. Mintha nemcsak az élelem, hanem a szavai is táplálták volna.
Lostennak igaza van! A tanulás sokkal tartalmasabbá teszi Dua életét; Odeen olyasféle érzéki örömet észlelt középső társában, amilyet addig szinte soha.
— Olyan kedves tőled, hogy elmagyaráztad, Odeen. Derék balfelőlim vagy.
— Folytassam? Akarod? — kérdezte Odeen, és majd kettérepedt büszkeségében. — Van még valami, amiről ki akarsz faggatni?
— Rengeteg minden, Odeen, de… most nem. Most nem, Odeen. Jaj, Odeen, tudod, mit szeretnék most?
Odeen rögtön kitalálta, de nem akarta óvatlanul kimondani. Dua annyira ritkán kezdeményezett, hogy e becses pillanatokat a legféltőbb gonddal kellett óvni. Kétségbeesetten fohászkodott, nehogy Tritt túlságosan elfoglalta légyen magát a gyerekekkel, mert akkor hiába az egész.
De Tritt már ott is állt a szobában. Kint várt az ajtó előtt? Nem számít. Nincs idő töprengeni.
Dua kilebegett az elektródok közül, és szépsége csordultig töltötte Odeen érzékeit. Már ott gomolygott kettejük között, egyre kevésbé takarva a csillámló Trittet, akinek élei hihetetlen színekben lángoltak.
Soha ilyen jó még nem volt. Soha.
Odeen kétségbeesett erőfeszítéssel fogta vissza magát, saját anyagát szinte csak atomonként engedte átfolyni Duába és Trittbe; minden erejével ellene szegült Dua győzedelmes behatolásának; nem adta meg magát az önkívületnek, csak elkeseredett harc árán; az utolsó lehetséges pillanatig őrizve öntudatát, hogy azután oly hirtelen tűnjön el a végső mámorban, mintha felrobbant volna, s e robbanás visszhangzó hullámait egész életében érezze.