— Jobban kellett volna ügyelnem, mit felelek a kérdéseire — mondta Odeen elkeseredetten.
— Nem használt volna semmit. Magától jött rá. Erre sem számítottunk. Odeen, igazán sajnálom, de el kell mondanom valamit: Dua végzetesen veszélyessé vált; le akarja állítani a pozitronszivattyút.
— De hogyan állíthatná le? A közelébe sem juthat, és ha mégis, nincs meg a tudása, hogy ártson neki.
— Jaj, dehogynem juthat a közelébe. — Losten habozott kissé, majd kimondta: — Be tud hatolni a világunkat alkotó kőzetbe, és ott biztonságban van tőlünk.
Némi időbe telt, amíg Odeen fölfogta a szavak értelmét. Majd azt mondta:
— Egy felnőtt Érzés-anya nem… Dua soha nem…
— De. Rendszeresen. Ne pocsékold az időt, ne védd… Bármelyik barlangba be tud hatolni. Semmi sem marad rejtve előle. Tanulmányozta a másik univerzumból kapott üzenetet is. Erről ugyan nincs biztos tudomásunk, de nincs más magyarázat a történtekre.
— Jaj! Jaj! Jaj! — Odeen ide-oda ingatta magát, egész felszíne átlátszatlanná dermedt szégyenében, bánatában. — Estwald mindezt tudja?
— Még nem — mondta Losten komoran —, de egy nap tudatnunk kell vele.
— De mit kezd Dua azzal az üzenettel?
— Keresi a módját, hogy a saját üzenetét küldhesse vissza nekik. — De hát hogyan fordítja le? Az adás módját sem ismeri.
— Megtanulja ezt is, azt is. A kommunikációs anyagokról többet tud, mint akár maga Estwald. Félelmetes jelenség: egy Érzés-anya, aki gondolkodni tud, és ráadásul irányíthatatlan.
Odeen megborzongott. Irányíthatatlan? Ilyet igazán csak gépről szokás mondani!
— Ennyire csak nem súlyos a helyzet — mondta.
— De igen. Már kommunikált velük, és attól félek, arra akarja rábeszélni a más-lényeket, hogy állítsák le a pozitronszivattyú rájuk eső részét. Ha pedig ezt a napjuk felrobbanása előtt megteszik, a miránk eső rész is menthetetlen.
— De akkor…
— Meg kell állítani, Odeen!
— D-de hogyan? Rá fogjátok robbantani… — Elcsuklott a hangja. Felködlött benne, hogy a Keményanyagúaknak vannak eszközeik, képesek barlangokat fúrni a világot alkotó sziklába; bár ezeket az eszközöket alig használták, amióta a népesség sok-sok életidővel ezelőtt fogyni kezdett. Talán meghatározzák, hol van Dua, és vele együtt felrobbantják a sziklát?
— Nem — mondta Losten erélyesen. — Duának nem eshet baja. — De ha Estwald…
— Estwald sem tehet kárt benne.
— Akkor mit tegyünk?
— Te mit tégy, Odeen? Csak te. Mi, tehetetlenek lévén, kénytelenek vagyunk rád hagyatkozni.
— Rám? De hát mit tehetek én?
— Gondolkodj! — mondta Losten sürgetőlelt. — Gondold ki! — Gondoljam ki — mit?
— Ennél többet nem tudok mondani — mondta Losten láthatóan kínlódva. — Gondolkodj! Mert fogy az időnk.
Sarkon fordult, elment; Keményanyagú létére egészen gyorsan. Mintha nem bízna önmagában, mintha attól félne, hogy ha marad, elszólja magát.
Odeen pedig csak nézett utána, csüggedten, zavartan — hiába.
5.c
Trittnek rengeteg dolga volt. A babákkal töméntelen a gond, de még két-két bal- és jobbfelőli baba sem tesz ki annyit, mint egyetlen középső — különösen, ha annyira tökéletes, mint Derola. Hol testgyakorlásra, hol nyugtatásra volt szüksége, vigyázni kellett, nehogy beleszivárogjon mindenbe, amihez hozzányúl, rá kellett venni, hogy néha megsűrűsödjön és pihenjen is.
Hosszú időbe telt, míg Tritt újra látta Odeent, de igazából nem is volt kíváncsi rá. Derola minden idejét kitöltötte. De egyszer a saját fülkéjének egyik sarkában akadt rá Odeenra, aki a megfeszített gondolkodástól szivárványszínben játszott.
És Trittnek hirtelen, eszébe jutott:
— Losten mérges volt Dua miatt?
Odeen megrezzent, magához tért:
— Losten? Igen, mérges volt. Dua igen nagy bajt csinál.
— Úgy illenék, hogy hazajöjjön, nem?
Odeen rámeredt.
— Tritt — mondta —, meg kell győznünk Duát, hogy hazajöjjön. De először is meg kell találnunk. Te képes vagy rá. Most, hogy itt az új baba, a szülő-apai érzékenységed nagyon erős. Arra is fel tudod használni, hogy Duát megtaláld.
— Nem — mondta Tritt megbotránkozva. — Derolának van rá szüksége. Rosszaság volna Duára pazarolni. Mellesleg ha mindaddig távol akar maradni tőlünk, amíg a kis középső kívánkozni nem kezd utána — hisz ő is volt kicsi valamikor —, akkor talán egyszerűen meg kell tanulnunk, hogy kibírjuk nélküle.
— De Tritt, soha többé nem akarsz már összeolvadni? — Hát, most már teljes a hármas.
— Az összeolvadás nemcsak azért történik.
— De merre kell menni, hol kell keresni? — kérdezte Tritt. — A kis Derolának szüksége van rám. Picike baba. Nem akarom itthagyni.
— A Keményanyagúak majd megszervezik, hogy Derolának gondját viselje valaki. Te meg én pedig elmegyünk a Keményanyagúak barlangjaiba, és megkeressük Duát.
Tritt eltöprengett ezen. Nem érdekli Dua. Tulajdonképpen még Odeen sem. Csak Derola.
— Majd egyszer. Majd egyszer, ha Derola már nagyobb lesz. Addig nem.
— Tritt — mondta Odeen sürgetőlelt —, meg kell találnunk Duát. Különben… különben elveszik tőlünk a gyerekeket. — Kik? — kérdezte Tritt.
— A Keményanyagúak.
Tritt elhallgatott. Erre nincs mit mondani. Ilyesmiről még csak nem is hallott soha. Ilyesmit el sem lehet képzelni.
— El kell mennünk, Tritt — mondta Odeen. — Most már tudom, miért. Egyfolytában ezen gondolkodom, amióta Losten… Mindegy. Duának is el kell mennie, neked is. Most, hogy én már tudom, miért, te is megérzed majd, hogy el kell menned, és remélem — gondolom —, Dua is megérzi, hogy el kell mennie. És hamar el kell mennünk, mert Dua elpusztítja a világot.
Tritt elhátrált előle:
— Ne nézz így rám, Odeen… Arra kényszerítesz… Arra kényszerítesz…
— Nem kényszerítelek, Tritt — mondta Odeen szomorúan. — Csak éppen most már tudom, és így neked is… De meg kell keresnünk Duát.
— Nem. Nem. — Tritt, halálos kínban, megpróbált ellenszegülni. Valami iszonyatos új van Odeenban, és az élet könyörtelenül közeledik ahhoz, hogy véget érjen. És akkor nem lesz ő, Tritt, és nem lesz a középső baba. Mikor pedig minden más Szülő-apának ott van a kis középsője még jó darabig, ő, Tritt, szinte azonnal elveszíti a magáét.
Ez nem rendes dolog. Jaj, nem rendes dolog. Tritt zihált izgalmában:
— Dua a hibás. Előbb menjen el ő!
Odeen hangja zsongítóan nyugodt volt:
— Nincs más mód, csak mind a hármunknak együtt… És Tritt tudta, hogy így van… így van… így van…
6.a
Dua fázott; mintha leheletnyi füstfoszlány volna. Hogy Odeen egyszer ráakadt, lehetetlenné tette, hogy megpróbáljon a felszínen megpihenni és napfényt magához venni. A Keményanyagúak akkumulátoraiból csak kapkodva ehetett. Nem mert túlságosan sokáig kívül maradni az oltalmat adó sziklán, nagy, gyors kortyokban evett valamit, de eleget soha.