Állandóan érezte, hogy éhes, annál is inkább, mert mintha különösen fárasztó lett volna a sziklában laknia. Mintha most kapná meg a büntetést, amiért annyi időn át csak napnyugtakor bújt elő, és oly silányul táplálkozott.
Ha nem hajtotta volna a vállalt munka, nem bírta volna a fáradságot és a koplalást. Néha már abban reménykedett, hogy elpusztítják a Keményanyagúak — de csak ha már elkészült.
A Keményanyagúak tehetetlenek, amíg ő a sziklában van. Néha megérezte őket, ott álltak a szikla előtt, a szabadban. Féltek. Néha úgy érezte, őt féltik, de nem, lehetetlen. Hogyan is félthetnék? Miért félnének attól, hogy puszta élelemhiány vagy kimerültség miatt elmegy? Nyilvánvaló, hogy tőle félnek; a géptől, mely nem úgy működik, ahogyan eltervezték; a szörnyszülött csodától félnek; tehetetlenné bénítja őket a megfejthetetlennel szembeni rémület.
Gondosan kerülte őket. Mindig tudta, hol járnak, tehát nem kaphatták el, a mozgásában sem akadályozhatták.
Hisz nem őrizhettek állandóan mindent. Volt egy olyan érzése, hogy azt a kevés megérzőképességüket is el tudja tompítani.
Előkavarodott a sziklából, és alaposan tanulmányozta a másik univerzumból kapott, gondosan másolt és raktározott üzeneteket. A Keményanyagúak nem tudták, hogy ezek után nyomoz. Ha eldugnák őket, Dua bármilyen rejtekhelyen megtalálná. Ha megsemmisítenék, az sem számít. Dua emlékszik mindre.
Eleinte nem értette őket, de a sziklában töltött idő alatt egyre jobban kifinomultak az érzékei, és mintha értelmezés nélkül is megértette volna, mi áll bennük. A jelek jelentését nem ismerte, de az általuk keltett érzéseket tévedhetetlenül.
Kiválasztott néhány jelet, s a másik univerzumba küldendő anyagra másolta őket. FELELM, szóltak a jelek. Hogy ez vajon mit jelent, arról Duának fogalma sem volt, de a jelek együttes formája félelmet ébresztett benne, és ő minden erejével arra koncentrált, hogy ezt a félelemérzetet átvigye a kiválasztott jelekre. Talán a más-lények is megérzik majd az ő félelmét, ha a jeleket tanulmányozzák.
Azután megérkeztek a válaszok, és Dua izgalmat érzett bennük. Nem mindig kapta meg a más-lények küldte válaszokat. Néha a Keményanyagúak előbb bukkantak rájuk. Nyilván tudják már, mit csinál. De persze nem tudják elolvasni az üzeneteket, még az őket átitató érzelmeket is képtelenek megérezni.
Így aztán Dua nemigen izgatta magát. Nem fogják elkapni, amíg nem végzett a munkájával — bármire jöttek is rá eddig.
Olyan üzenetre várt, amely maradéktalanul hordozza az ő érzelmeit. Meg is jött az üzenet: SZIVATTYÚ ROSSZ.
Ebben benne volt mindaz a félelem és gyűlölet, ami őbenne is égett. Ezt küldte hát vissza, kibővített formában, hadd legyen benne még több félelem, még több gyűlölet… Most majd a más-lények megértik végre. És leállítják a szivattyút. A Keményanyagúak pedig kénytelenek lesznek más módszert, más energiaforrást keresni; de nem is szabad annyi sok ezer másik univerzumbeli teremtmény halála árán energiához jutniuk.
Túlontúl is sokáig henyélt a sziklában, egyfajta bódulatba merülve. Kétségbeesetten vágyott az ételre, és várta az alkalmat, hogy előbújhasson. De bármint vágyott is az akkumulátorban rejlő ételre, még annál is kétségbeesettebben kívánta, hogy az akkumulátor kimerüljön, elpusztuljon. Az utolsó csepp ételt is ki akarta szívni belőle, de úgy, hogy bizonyos lehessen: az volt az utolsó csepp, tehát teljesítette a feladatát.
Végre előjött, és vakmerően sokáig maradt, hogy magába szívja az egyik akkumulátor tartalmát. Ki akarta meríteni, végleg ki akarta üríteni, hogy az utánpótlása is elfogyjon — de a forrás bőséges volt — kimeríthetetlen — végtelen…
Megrezzent, és undorodva húzódott el az akkumulátortól. A pozitronszivattyú ezek szerint még mindig működik. Hát nem értették meg az üzeneteiből a másik univerzumbeli teremtmények, hogy le kell állítaniuk a szivattyúkat? Vagy nem kapták meg az üzeneteit? Vagy nem érezték meg a jelentésüket?
Akkor meg kell próbálnia még egyszer. Hogy napnál világosabb legyen a jelentése. Minden jelcsoportot belevesz, ami megérzése szerint a veszély érzetét kelti; minden jelcsoportot belevesz, ami képviseli a könyörgését, hogy álljanak már le.
Kétségbeesett erőtől hajtva égette a jeleket a fémbe; hiszen telik az energiából, amit az akkumulátorból kiszívott, telik a végtelenségig; addig dolgozott, míg elfogyott az egész készlete, és kimerültebb volt, mint valaha. SZIVATTYÚ NEM ÁLL NEM ÁLL MI NEM LEÁLL SZIVATTYÚ MI NEM HALL VESZÉLY NEM HALL NEM HALL TI LEÁLL KÉREM SZÉPEN LEÁLL TI LEÁLL AKKOR MI LEÁLL KÉREM SZÉPEN TI LEÁLL VESZÉLY VESZÉLY VESZÉLY LEÁLL LEÁLL TI LEÁLL SZIVATTYÚ.
Ennél többet nem tehetett. Immár csak az égető fájdalom maradt benne. Letette az üzenetet oda, ahonnan az adások indulni szoktak, de nem akarta megvárni, amíg a Keményanyagúak akaratlanul elküldik. Halálosan gyötrelmes kábulatban működtetni kezdte a gombokat, a fogantyúkat, amint a Keményanyagúaktól elleste; valahonnan még merített erőt erre is.
Az üzenet eltűnt; s eltűnt a barlang is a szédülés izzó bíborában. Most elmegy…, a puszta kimerültségtől.
Odeen… Tri…
6.b
Odeen jött. Gyorsabban mozgott, mint bármikor életében. Eleinte Trittnek az új baba folytán kiélesedett megérzését követte, de most már az ő tompább érzékei is jelezték Dua közelségét. Szinte önnön testében érezte Dua fel-fellobbanó, lassan kihunyó öntudatát, és száguldott előre, míg Tritt erőlködve zötyögött a nyomában, és zihálva kiabálta:
— Gyorsabban… gyorsabbban…
Odeen mély ájulásban találta Duát, alig élt már, és felnőtt Érzés-anya létére elképzelhetetlenül kicsi volt.
— Tritt — mondta Odeen —, hozd ide az akkumulátort! Nem… ne is próbáld őt odavinni! Túlságosan ritka. Siess! Ha beleolvad a talajba…
Közben a Keményanyagúak is összegyűltek. Elkésve persze, hisz képtelenek voltak az élet jelenlétét távolabbról is megérezni. Ha rajtuk múlott volna, Dua megmentéséről is lekésnek. Hagyták volna elmenni; hagyták volna csakugyan elpusztulni… és vele pusztult volna jóval több, mint amiről neki, szegénynek, sejtelme volt.
Most, hagy az energiaforrásból lassan gyűlni kezdett benne az élet, a Keményanyagúak szótlanul álldogáltak mellettük.
Odeen fölemelkedett — egy új Odeen, aki tudja, pontosan mi és miért történik. Egyetlen parancsoló erejű, mérges mozdulattal elküldte őket: és el is mentek. Csöndben. Egyetlen szó kifogás nélkül.
Dua megrezzent.
— Most már jól van, Odeen? — kérdezte Tritt. — Csöndesen, Tritt — mondta Odeen. — Dua?
— Odeen? — Dua megmoccant, suttogva beszélt: — Azt hittem, elmegyek.
— Még nem, Dua. Még nem. Előbb enned kell, és pihensz kicsit. — Itt van Tritt is?
— Itt vagyok, Dua — mondta Tritt.
— Ne is próbáljatok visszahozni — mondta Dua. — Vége. Amit akartam, elvégeztem. A pozitronszivattyú hamarosan… leáll, biztosan tudom. A Keményanyagúaknak továbbra is szükségük lesz a Lágyanyagúakra, tehát majd gondot viselnek rátok — vagy legalább a gyerekekre.
Odeen nem szólt Trittet sem engedte megszólalni. Lassan, nagyon lassan adagolta Duának a sugárenergiát. Néha meg is állt, hadd pihenjen Dua, majd ismét adni kezdte neki.
— Elég. Elég — motyogta Dua. És anyaga erősebben örvénylett.