De Odeen tovább táplálta. Végül beszélni kezdett:
— Nem volt igazad, Dua. Nem vagyunk gépek. Pontosan tudom, mik vagyunk. Már előbb megkerestelek volna, ha előbb rájövök, de képtelen voltam, amíg Losten meg nem kért, hogy gondolkodjam rajta. És gondolkodtam is; minden erőmmel; de még így sem tudtam teljesen kiérlelni.
Dua felnyögött; Odeen hallgatott egy sort. Majd folytatta:
— Figyelj rám, Dua. Csakugyan egyetlen élő faj van. Csakugyan a Keményanyagúak jelentik az egyetlen élő fajt ezen a világon. Te is eljutottál idáig, és ennyiben igazad volt. De ez még nem jelenti azt, hogy a Lágyanyagúak ne élnének; pusztán azt jelenti, hogy ugyanannak az egyetlen fajnak a részei A Lágyanyagúak éretlen formái a Keményanyagúaknak. Kezdetben Lágyanyagú gyerekek vagyunk, később Lágyanyagú felnőttek, végül Keményanyagúak Érted?
— Hogy? Hogy? — súgta zavartan Tritt.
— Ne most, Tritt. Ne most. Megérted majd te is, de most Duának kell elmondanom. — Mindvégig Duát figyelte, aki már egyre inkább opálszín fényben játszott.
— Figyelj rám, Dua! Valahányszor összeolvadunk, valahányszor a hármas összeolvad, Keményanyagúvá válunk. A Keményanyagú három egy alakban, ezért kemény az anyaga. Amíg az összeolvadás során elveszítjük az eszméletünket, átalakulunk egy bizonyos Keményanyagúvá. De csak ideiglenesen, és utólag nem emlékszünk rá. Nem tudunk Keményanyagúnak megmaradni, vissza kell alakulnunk. De egész életünk során fejlődünk, s e fejlődést bizonyos kulcsfontosságú pontok tagolják. Minden csecsemő születése egy-egy ilyen pont. A harmadik, az Érzés-csecsemő születésével pedig lehetségessé válik a végső fokozat, melynek során az Ész-apa — ha a másik kettő nem is — emlékezni képes Keményanyagú létük villanásaira. Akkor és csakis akkor képessé válik a tökéletes összeolvadás irányítására; ennek során formálódik meg végérvényesen a Keményanyagú, akiben a hármas a tudás és a szellem új, egyesült életét éli. Az mondtam egyszer, hogy az elmenés olyan, mint az újjászületés. Akkor csak tapogatóztam valami után, amit nem értettem, de most már tudom.
Dua ránézett, mosolyogni próbált:
— Hogy tehetsz úgy, mintha elhinnéd, Odeen? Ha így volna, a Keményanyagúak már rég elmondták volna neked; és nekünk is, mindhármunknak.
— Nem lehet, Dua. Volt idő, egy hajdani korban, mikor az összeolvadás csak annyit jelentett, hogy a testek atomjai egymásba hatoltak. De a fejlődés során lassan létrejött a szellem. Figyelj rám, Dua: az összeolvadás a három szellem összeolvadása is, és az sokkal nehezebb, sokkal kifinomultabb dolog. Hogy a három szellem megfelelően és végérvényesen összeolvadjon, ahhoz az Ész-apának el kell jutnia fejlődése csúcsára. Ezt a csúcsot akkor éri el, amikor rájön — önerejéből —, mi az egésznek az értelme, célja; amikor a szelleme végre eléggé éles, hogy képes legyen emlékezni: mi történt a sok összeolvadás ideiglenes együtt-létezése során. Ha ezt az Ész-apáknak előre megmondanák, elvetélne a fejlődés, és a tökéletes összeolvadás idejét nem lehetne meghatározni. A Keményanyagú tökéletlenül alakulna ki. Mikor Losten könyörögve felszólított, hogy gondolkodjam, nagy kockázatot vállalt. Még így is… bár remélem, nem…
Mert mindez különösen érvényes a mi esetünkre, Dua. A Keményanyagúak sok nemzedék óta a legnagyobb gonddal állítják össze a hármasokat, hogy a lehető legjobb Keményanyagúakat nyerjék; és a mi hármasunk mindeddig a legjobb, amit elértek.
Különösen te, Dua. Különösen te. Losten abból a hármasból olvadt össze, amelyiknek te voltál a középső babája. A Szülő-apád az ő részévé vált. Losten tehát ismert téged. És ő hozott el Trittnek és nekem.
Dua felült. Hangja szinte egészségesen csengett:
— Odeen! Ezt az egészet csak azért találod ki, hogy lecsöndesíts? — Nem, Dua — vágott közbe Tritt. — Én is érzem. Nem tudom pontosan megmondani, de én is érzem.
— Tritt is érzi — mondta Odeen. — Te is érezni fogod. Nem dereng benned, hogy összeolvadásaink idején egyetlen Keményanyagú voltunk? Nem akarsz most összeolvadni? Még egyszer? Utoljára?
Feltámogatta Duát. Az, mintha lázban égett volna, bár ellenállt kissé, máris ritkulni kezdett.
— Ha igaz, amit mondasz, Odeen — zihálta. — Ha Keményanyagú válik hármunkból, akkor, azt hiszem, az következik mindebből, hogy egy bizonyos fontos Keményanyagú leszünk. Így van?
— A legfontosabb. A legjobb minden eddig formálódott közül. Komolyan mondom… Tritt, oda állj! Nem búcsúzunk, Tritt. Együtt leszünk, ahogy mindig is szerettük volna. Veled is, Dua. Veled is, Dua.
— Akkor rádöbbenthetjük Estwaldot — mondta Dua —, hogy a szivattyú nem működhet tovább. Kényszeríteni fogjuk…
Megkezdődött az összeolvadás. A Keményanyagúak egyenként visszajöttek, amint a döntő pillanat közeledett. Odeen még látta őket, de már tökéletlenül, hisz kezdett beleolvadni Duába.
Más volt, mint bármikor korábban: elmaradt a kínzóan éles önkívület; a mozgás lágy volt, hűvös és tökéletesen békés. Odeen érezte, hogy részben már Duává vált, és mintha az egész világ átömlene az ő (Odeen? Dua?) egyre élesebb érzékein. A pozitronszivattyúk még mindig működnek, érezte — Odeen érezte? Dua? —, de miért működnek még mindig?
Már Tritté is átváltozott, és a legdrágábbak elvesztésének keserűsége töltötte el a lelkét (Odeenét? Duáét? Trittét?). Jaj, drága kis babáim…
És ekkor felkiáltott, Odeen tudatának utolsó szavával, csak éppen mintha valahogy Dua hangjával kiáltott volna:
— Nem, nem állíthatjuk meg Estwaldot! Mi vagyunk Estwald! Mi…
A kiáltás — Dua kiáltása és mégsem az övé — elhalt, hisz immár Dua sem létezett; nem is létezhet soha többé. Amint Odeen sem. Tritt sem.
7.a.b.c
Estwald előrelépett, és szomorúan lüktető rezgésekkel szólította meg az egybegyúlt Keményanyagúakat:
— Most már végérvényesen veletek vagyok. És igen sok a tennivalónk…
III
… hiába hadakoznak?
1
Selene Lindstrom kedvesen mosolygott, és azzal a ruganyos mozgással indult el, amely először megdöbbentette a turistákat, hamarosan azonban rájöttek, mennyire kecses.
— Itt az ebéd ideje — mondta vidáman. — Hölgyeim és uraim, csupa saját termés. Az íze talán szokatlan, de tápláló… Ide szíveskedjék, uram! Nem bánja, ha a hölgyek mellé ülhet, tudom… Egy pillanat! Mindenki számára lesz hely., Sajnálom, innivalóban lesz választék, de a főfogás egységes. Borjú lesz… Nem, nem. Mesterséges ízszerkezet, de egészen jó.
Aztán maga is leült. Halkan felsóhajtott. Kellemes arckifejezése alig láthatóan megváltozott.
A csoportból az egyik férfi leült vele szemben.
— Nem baj? — kérdezte.
Selene gyors, átható pillantást vetett rá. Megvolt az a képessége, hogy gyorsan felismerje a helyzetet. A férfi nem látszott kellemetlennek. Tehát azt felelte:
— Egyáltalán nem. De nem tartozik valakihez a csoportból?
A férfi megrázta a fejét.
— Nem. Egyedül vagyok. A földikék egyébként sem gyakorolnak nagy hatást rám.
A nő megint ránézett. Olyan ötvenesforma volt, valami elcsigázottság ült rajta, aminek csak nagy, kíváncsi szeme látszott ellentmondani. A nehézségi erg nyomasztotta földi férfi; jellegzetes példány.
— Földike: ez holdbéli kifejezés, ráadásul nem is túl kedves — mondta Selene.