— A Földről való vagyok — mondta a férfi —, tehát nem sértek vele senkit. Hacsak kegyed nem tiltakozik.
Selene vállat vont, mintha azt mondaná: ahogy tetszik.
Kissé keleties volt a szeme, mint a legtöbb holdbéli lányé, de a haja mézszínű, az orra pedig kiugró. Tagadhatatlanul vonzó volt, bár klasszikus értelemben nem szép.
A földi férfi ránézett a névkártyára, amelyet a blúzán, formás, de nem túl nagy bal melle fölött viselt. A nő megállapította, hogy a névkártyát nézi, nem a mellét. A blúzon ugyanis megfelelő szögből keresztül lehetett látni. És alatta nem volt semmi.
— Sok Selene van itt? — kérdezte a férfi.
— Ő, persze. Százával, gondolom. De Cyntiák, Dianák és Artemisek is. A Selene név egy kicsit nehézkes. A Selenék felét, ismeretségi körömben legalábbis, Sillynek hívják, a másik felét meg Lénának.
— Maga melyik?
— Egyik sem. Én Selene vagyok; három szótag. Se-le-ne — mondta, megnyomva az első szótagot —, azok számára, akiknek megengedem, hogy így szólítsanak.
Apró mosoly futott át a földi férfi arcán, de mintha ritka vendég lett volna rajta.
— És ha azt mondják, hogy kegyed túlzottan szellemi, Selene? — Másodszor nem mondják — felelte a lány keményen. — Mondták már?
— Mindig akadnak bolondok.
A pincérnő az asztalukhoz ért, gyors, sima mozdulatokkal letette eléjük az ételt.
A földi férfinak láthatóan imponált a dolog.
— Mintha minden lebegne a kezében — mondta a pincérnőnek. A pincérnő mosolygott és kiment.
— Ne próbálja meg utánacsinálni! Ő hozzá van szokva az itteni nehézségi erőhöz, és tud bánni az edényekkel — mondta Selene. — Ha megpróbálnám, mindent leejtenék, ugye? — Iszonyatos koszt csinálna — mondta a nő. — Akkor nem próbálom meg.
— Ha maga nem, más: jó esélyünk van rá; akkor a tányér lerepül a padlóra, ő utánakap, de hiába, és nyilván lepottyan a székről is. Figyelmeztetném őket, de sosem segít, csak még jobban zavarba jönnek. Mindenki más nevet ilyenkor, mármint a turisták, mert mi már túl gyakran láttunk ilyesmit ahhoz, hogy mulatságosnak tartsuk, és utána mindent föl kell takarítani.
A földi férfi óvatosan emelte a villáját.
— Értem már. A legegyszerűbb mozdulat is különös.
— Voltaképp elég gyorsan hozzászokik az ember. Mármint az olyan apróságokhoz, mint az evés. Járni nehezebb. És soha nem láttam földi embert rendesen futni. Gyorsan, kitartóan futni soha. Csöndben ettek egy darabig. Aztán a férfi megszólalt: — Mit jelent az „L”? — A névtáblát nézte megint. Az állt rajta:
„Selene Lindstrom L.”
— Annyit jelent csak, hogy Luna, azaz Hold — mondta a nő közömbösen. — Hogy megkülönböztessenek a bevándorlóktól. Én itt születtem.
— Valóban?
— Nincs ebben semmi meglepő. Csaknem száz éve dolgoznak itt közösségek. Gondolhatja, hogy bébik is születnek. Olyanok is vannak közöttünk, akik itt születtek és már nagyszülők.
— Kegyed mennyi idős?
— Harminckettő.
A férfi hökkenten mormogta:
— Hát persze.
Selene felhúzta a szemöldökét:
— Tehát érti? A legtöbb földi embernek meg kell magyarázni.
— Tisztában vagyok azzal, hogy a korosodás legtöbb látható jele abból adódik, hogy a gravitáció könyörtelenül legyőzi a szövetek frissességét. Ezért ereszkedik meg az arcbőr, lóg a mell. A Holdon a földi gravitáció egyhatoda érvényesül, tehát nem nehéz megérteni, miért látszanak az emberek tovább fiatalnak — válaszolta a földi férfi.
— Csak látszanak. Mindez nem jelenti azt, hogy halhatatlanok volnánk. Az élet körülbelül ugyanannyi ideig tart itt is, mint a Földön, de a legtöbbünknek az idős kor sem kellemetlen.
— Nem elhanyagolható szempont… Persze valamit valamiért, gondolom. — Belekortyolt a kávéjába. — Maguk megisszák ezt a… — szünetet tartott, mert nem találta a megfelelő szót, de aztán nem is kereste tovább.
— Ételt és italt importálhatnánk a Földről — mondta a nő vidáman —, de csak az itteni lakosság töredékének, és csak kis időre. Fontosabb dolgokra kell az űrszállítás. Mellesleg mi hozzászoktunk ehhez a lótáphoz, vagy erősebb kifejezést akart használni?
— A kávéra nem — mondta a férfi —, az erősebb kifejezéseket az élelemre tartogattam. De az, hogy lótáp, megfelel… Miss Lindstrom! Nem látom az útitervben, hogy ellátogatnánk a protonszinkrotronba.
— A protonszinkrotronba? — Kiitta a kávéját, és szeme körbejárt a helyiségben, mintha azt latolgatná, melyik pillanatban ugrassza talpra a csoportot. — Az földi terület. Nincs nyitva a turisták előtt.
— Úgy érti, a Hold-lakóknak is tilos terület?
— Ó, dehogy. Az ottdolgozók többsége Hold-lakó. De a szinkrotronban a földi kormányzat szabja meg a szabályokat. Tehát: nincs nyitva.
— Szeretném megnézni — mondta a férfi.
— Meghiszem azt… Maga szerencsét hozott nekem: egy darab étel sem esett a földre, egy árva turista sem esett utána. Felállt és így szólt:
— Hölgyeim és uraim, tíz percen belül indulunk. Kérem, a tányérjukat hagyják ott, ahol van. A mosdók vendégeink rendelkezésére állnak. Aztán elindulunk, hogy megtekintsük azokat az élelmiszeripari üzemeket, ahol az imént fogyasztottakhoz hasonló ételeket előállítjuk.
2
Selene lakása természetesen kicsi volt és szűk, de tekervényes. Panorámaablakaiban csillagképek változtak lassan, véletlenszerűen, bár a látványnak persze semmi köze nem volt a valósághoz. A három ablak mindegyikét sokszorosára fel lehetett nagyítani, ha Selene úgy kívánta.
Barron Neville utálta az ilyesmit. Legtöbbször gorombán kikapcsolta, és azt mondta:
— Hogy bírod? Senki mást nem ismerek, akinek ilyen rossz ízlése volna. Ilyen ködök, ilyen csillagnyalábok nem is léteznek.
Selene erre többnyire vállat vont, és hidegen annyit mondott:
— Mi az, hogy létezni? Honnan tudod, hogy a kintiek léteznek-e? Mellesleg bennem a szabadság és a mozgás érzetét kelti. Nem lehet ilyen élményem a saját lakásomban, ha akarom?
Ilyenkor aztán Neville mormogott valamit, és félszívvel kísérletet tett rá, hogy újra beállítsák a képet. Selene erre azt szokta mondani: — Hagyd.
A bútorzat sima ívű, a falakat tartózkodó színű, visszafogott, absztrakt díszítés fedte. Eleven dologra sem kép, sem jel nem utalt. — Az élővilág a Földé — szokta mondogatni Selene —, nem a Holdé.
Most, mikor belépett, ott találta, mint oly gyakran, Barron Neville-t. Ott feküdt a csillámló kereveten, egyik lábán szandál. A másik szandálja ott maradt, ahová hajította; vörös körömnyom volt a hasán, éppen a köldöke fölött, amit elgondolkodva vakargatott.
— Igyunk egy kávét, nem csinálsz, Barron? — mondta a nő, és egyetlen hosszú, kecses tekergőzéssel kicsusszant a ruhájából. Megkönnyebbült sóhajjal dobta a földre, aztán egyik lábujjával a sarokba rúgta. — Micsoda megkönnyebbülés kibújni belőle! Ez a munkám legrosszabb velejárója, úgy kell öltöznöm, mint egy földikének.
Neville a konyha sarkában volt. Nem is figyelt oda, sokszor hallotta már.
— Mi baj a vízellátásoddal? Alig működik.
— Igen? — kérdezte a nő. — Talán túl sokat használtam. Csak legyél türelemmel.
— Volt ma valami?
Selene vállat vont.