— Semmi különös. A szokásos taposómalom. Mint mindig, nézhettem őket, ahogy tipegnek, tettetik, hogy nem utálják az ételt, és töprengenek, hogy le kell-e majd venniük a ruhájukat. Micsoda gusztustalan lehetőség!
— Csaknem lettél prűd? — A két kis csésze kávét az asztalra tette.
— Ebben az esetben szükség van a prűdségre. Ráncosak, pety hüdtek, pocakosak, és tele vannak baktériummal. Nem érdekel, hogy voltak karanténban, tele vannak baktériummal… Nálad mi újság?
Barron megrázta a fejét. Sokkal erőteljesebb felépítésű volt, mint a Hold-lakók általában, és csaknem sötét réssé szűkült a szeme, mert folyton összehúzta. Ettől eltekintve arányos arcú, sőt feltűnően csinos — gondolta Selene.
— Semmi meglepő — válaszolt Neville. — Még mindig kivárunk, a megbízottak cseréje miatt. Látnunk kell, milyen ez a Gottstein. — Támaszthat nehézségeket?
— Nem többet, mint amennyi már van. Hisz mire képesek? Nem tudnak közénk szivárogni. Egy földikét nem lehet Hold-lakónak maszkírozni. — De mégsem volt jókedve.
Selene szürcsölt a kávéjából, és ravaszul nézett rá.
— Egyes Hold-lakók belül földikék is lehetnének.
— Hát igen, engem is érdekelne, melyikek. Néha arra gondolok, hogy nem lehet megbízni… Mindegy. Hihetetlenül sok időt vesztegettem a szinkrotronkutatásra, és nem jutottam sehova. Nincs szerencsém, mindenki elém sorol.
— Nyilván nem bíznak meg benned; meg is értem őket. Ha nem lopakodnál állandóan olyan összeesküvő módon…
— Én nem lopakodom! Nagyon szívesen kisétálnék a szinkrotronteremből örökre, de ettől kezdenének aztán igazán gyanakodni. Ha kibabráltál a vízellátásoddal, nem ihatunk még egy csésze kávét.
— Nem. De ha már erről van szó, te is segítettél pazarolni. Kétszer is itt tusoltál a múlt héten.
— Majd megadom. Nem tudtam, hogy számon tartod.
— Nem én tartom számon, hanem a víztartály.
A nő kiitta a kávéját, aztán elgondolkodva nézte az üres csészét. — Mindig pofákat vágnak miatta. Mármint a turisták. És nem tudom, miért. Nekem ízlik. Kóstoltál már földi kávét, Barron?
— Nem — mondta a férfi röviden.
— Én igen. Egy turista becsempészett néhány csomag valamit, amire az volt írva, nescafé. És megkínált, hogy én majd cserében… tudod… Azt hitte, tisztességes az alku.
— És megittad?
— Fura volt. Keserű és fémízű. Aztán azt mondtam neki, hogy a fajkeveredés ellentmond a Hold-törvényeknek, erre ő maga is keserű és fémízű lett.
— Sohasem mesélted. Mással nem próbálkozott?
— Nem kimondottan rád tartozik, de nem, nem próbálkozott. De ha próbálkozott volna is, avval a kifacsarodott gravitációs érzékével leröpítettem volna az I. folyosóig.
Aztán folytatta.
— Igaz is, ma felcsíptem egy másik földikét. Ragaszkodott hozzá, hogy mellém üljön.
— És mit ajánlott föl cserébe azért, hogy lefektessen, amit te finoman „tudod”-nak hívsz?
— Csak ült.
— És bámulta a melledet?
— Azért van, hogy bámulják, de nem bámulta. A névkártyámat nézte. Mellesleg mi közöd hozzá, miről fantáziál? A képzelet szabad, és én nem vagyok köteles megvalósítani. Mit tudod te, hogy én miről fantáziálok? Hogy lefeküdjek egy földivel? Mit gondolsz, hogyan mozog az, aki olyan gravitációs közegben van, amelyhez nincs hozzászokva? Nem mondom, hogy nem volt példa rá, de én soha nem próbáltam, és nem is hallottam semmi jót róla. Világos? Visszatérhetnék a földikére? Aki közel jár az ötvenhez? És aki húszéves korában sem lehetett túlzottan csinos? Viszont érdekes jelenség, meg kell adni.
— Rendben, nem érdekel a lelke. Mi van vele?
— A protonszinkrotron felől érdeklődött.
Neville talpra ugrott, majd himbálózott egy kicsit, ami ilyen heves mozdulat után elkerülhetetlen alacsony nehézkedés mellett. — Mit kérdezett a szinkrotronról?
— Semmit. Mit izgatod magad? Azt kérted, mondjak el a turistákról mindent, ami szokatlan, és ezt szokatlannak találtam. Eddig senki sem kérdezősködött a szinkrotronról.
— Rendben van. — Kis szünetet tartott, aztán higgadtabban kérdezte: — Miért érdekelte a szinkrotron?
— Halvány fogalmam sincs — mondta Selene. — Éppen csak megkérdezte, láthatná-e. Lehet, hogy olyan turista, aki érdeklődik a tudomány iránt. Amennyire meg tudom ítélni, trükk, ho felkeltse az érdeklődésemet.
— Azt hiszem, sikerült Hogy hívják?
— Nem tudom. Nem kérdeztem.
— Miért?
— Mert nem keltette föl az érdeklődésemet. Mit akarsz? Mellesleg a kérdése azt mutatja, hogy turista. Ha fizikus volna, nem kellene kérdezősködnie. Ott volna a helyszínen.
— Kedves Selene — mondta Neville —, hadd fogalmazzak egyszerűen. A jelen körülmények között a világon mindenki, aki a protonszinkrotron iránt érdeklődik, nekünk is érdekes, és tudni akarunk róla. És miért kellett téged kérdeznie? — Sietve a szoba másik végébe ment, meg vissza, hogy mintegy kimozogjon magából egy kis energiát. Aztán azt mondta: — Te vagy ennek a hülyeségnek a szakembere. Érdekesnek találod?
— Szexuálisan?
— Tudod, mire gondolok. Ne játssz velem, Selene!
Selene érezhető kelletlenséggel mondta:
— Érdekes, sőt felkavaró. De nem tudom, miért. Nem mondott semmit. Nem tett semmit.
— Érdekes, sőt felkavaró? Akkor megint találkozni fogtok.
— És mit csináljak?
— Honnan tudnám? A te dolgod. Tudd meg a nevét, tudj meg róla, amit csak lehet! Van eszed, használd egy kicsit szemtelenebbül a változatosság kedvéért!
— Aha — mondta a nő. — Felsőbb utasítás. Rendben.
3
Semmiképpen nem lehetett megkülönböztetni a megbízott lakását a többi Holdlakóétól a méretei alapján. A Holdon nem volt hely, még a földi tisztségviselők számára sem; a helypazarlás luxusa nem létezett, még mint az anyabolygó szimbóluma sem. Amint azt a minden egyebet elsöprő tényt sem lehetett megváltoztatni, még a legnagyobb földi ember tiszteletére sem, hogy a gravitáció kisebb, és a felszín alatt kell élni.
— Az ember még mindig a környezetének teremtménye — sóhajtott Luiz Montez. — Két éve a Holdon vagyok. Voltak idők, mikor megkísértett a vágy, hogy itt maradjak, de telnek az évek. Most múltam negyven, és ha valaha vissza akarok menni a Földre, most kell visszamennem. Néhány év múlva képtelen volnék újra alkalmazkodni a teljes gravitációhoz.
Konrad Gottstein csak harmincnégy éves volt, és ha lehet, még fiatalabbnak látszott. Széles, kerek, erős vonású arca volt, amilyet hiába keresnénk a Hold-lakók között, olyasféle, amilyet a Hold-lakó karikaturisták a földikéknek rajzolnának. Nem volt erős felépítésű — nem érte meg erős embert küldeni a Holdra —, a feje túl nagynak is látszott a testéhez képest.
— Miért mentegetőzik? — kérdezte (bolygóközi nyelven beszélt, érezhetően más kiejtéssel, mint Montez).
— Mert kell — mondta Montez. Míg Gottstein arca alapvetően jókedvűnek látszott, Montez arcát a hosszú, vékony ráncok csaknem mulatságosan tragikussá tették. — Mentegetőznöm kell két értelemben is. Zavar, hogy el kell hagynom a Holdat, hisz oly vonzó, izgalmas világ. És zavar ez a zavarom is, szégyellem, hogy nincs kedvem vállalni a Föld terheit, a gravitációt meg mindent.
— Hát igen, nehéz lesz újra fölvenni azt az öt hatodot — mondta Gottstein. — Csak néhány napja vagyok itt, a Holdon, de úgy találom, egyhatodnyi gravitáció tökéletesen megfelel.