— Lyukak?
— Meglehetősen sok időt töltenek a nagy intézményeken kívül; mintha a saját laboratóriumaikban dolgoznának.
— Hát, ha minielektronikai készülékeket csinálnak, és finom biokémiai készítményeket, nem ez az ésszerű?
— De… Nem tudom, Gottstein. Félek, hogy nem tudok eleget. Meglehetősen hosszú szünet következett. Gottstein szólalt meg: — Úgy veszem ki, Montez, azért mondta el mindezt, hogy legyek óvatos, és próbáljam meg kitudni, mit csinálnak.
— Körülbelül erről van szó — mondta bánatosan Montez. — De nem tudja, csinálnak-e egyáltalán valamit. — Érzem, hogy csinálnak.
— Mindenesetre furcsa — mondta Gottstein — Le kellene beszélnem magát erről a riadt miszticizmusról, de azért furcsa… — Mi furcsa?
— Ugyanazzal az űrhajóval, amellyel én érkeztem a Holdra, valaki mást is hoztak. Úgy értem, egy nagy csoport jött, de az egyik arc beindított valamit a fejemben. Nem beszéltem vele. Nem volt rá alkalmam — aztán hagytam az egészet. De ez a mostani beszélgetésünk eszembe juttatta…
— Igen?
— Egyszer tagja voltam egy, az elektronszivattyúval foglalkozó bizottságnak. A biztonság kérdéseiről volt szó. — Gottstein kissé elmosolyodott. — A Föld elveszítette a bátorságát, maga mondta. Folyton a biztonság miatt vagyunk idegesek, az pedig fontos dolog, akár elvesztettük a bátorságunkat, akár nem, a fenébe is. Már nem emlékszem a részletekre, de azon a meghallgatáson láttam azt az arcot, amelyet most az úrhajón.
— Van jelentősége, úgy gondolja?
— Nem vagyok biztos benne. Azt az arcot valami felkavaró dologgal társítom. Ha tovább gondolkodom, talán eszembe jut. Mindenesetre szerezhetnék egy utaslistát, és megnézhetném, nem mond-e valamit az egyik név. Baj van, Montez, maga beindította az agyamat.
— Egyáltalán nem baj — mondta Montez. — Örülök neki. Ami pedig azt az embert illeti, lehet, hogy közönséges turista, és két hét múlva elmegy innen — de mindenesetre örülök, hogy elgondolkodtattam…
Gottstein szemmel láthatólag nem figyelt rá.
— Fizikus vagy más efféle — mormogta. — Biztos vagyok benne; és valami veszéllyel kapcsolatos.
4
— Helló — mondta Selene vidáman.
A földi férfi megfordult. Szinte azonnal fölismerte. — Selene! Nem tévedek? Selene!
— Igen! Pontosan ejtette ki a nevemet. Jól érzi magát? A földi férfi komolyan válaszolta:
— Nagyon. Tudatára kell ébrednem, milyen egyedülálló évszázadban élünk. Nem is olyan régen ott voltam a Földön, belefáradtam a munkámba, belefáradtam magamba. Akkor arra gondoltam, száz évvel ezelőtt egyetlen módja lett volna, hogy elhagyjam a Földet: ha meghalok; de most — elmehetek a Holdra is. — Minden valódi vidámság nélkül elmosolyodott.
— És boldogabb, hogy a Holdon van? — kérdezte Selene.
— Egy kicsit. — Körülnézett. — Most nem kell egy csomó turistára vigyáznia?
— nem, ma nem — válaszolta a nő kedvesen. — Szabadnapom van. De, ki tudja, kivehetek kettőt-hármat is. Nagyon unalmas munka.
— Milyen kár, hogy rögtön egy turistába botlik még a szabadnapján is.
— Nem botlottam. Kerestem magát. És elég nehezen találtam meg. Nem kellene egyedül bóklásznia.
A földi férfi érdeklődéssel nézett rá.
— Miért keresett? Odavan a földi férfiakért?
— Nem — mondta a nő könnyed őszinteséggel. — Viszolygok tőlük. Elméletileg sem szeretem őket, és mivel a munkám összeköt velük, még rosszabb.
— Mégis megkeresett. És nincs rá mód e Földön, akarom mondani e Holdon, hogy meggyőzzön: fiatal vagyok és csinos.
— Még ha az volna, sem segítene. A földi férfiak nem érdekelnek, erről mindenki tud, csak Barron nem.
— Akkor miért keres?
— Hát mert más módon is lehet valaki érdekes, és Barron számára maga az.
— Ki az a Barron? A barátja? A fiúja?
Selene elnevette magát.
— Barron Neville. Rég túl van azon, hogy fiú legyen, és sokkal több, mint a barátom. Néha szeretkezünk, ha kedvünk van hozzá. — Erre gondoltam. Van gyermekük?
— Egy fiam van. Tízéves. Legtöbb idejét a fiúk körletében tölti. Hogy megtakarítsam magának a következő kérdést: nem Barrontól van. Szeretnék egy másik gyereket is, ha még együtt leszünk, tőle; ha engedélyeznek még egy gyereket — bár majdnem biztos vagyok benne, hogy engedélyezik.
— Nagyon őszinte.
— Amit nem tartok titoknak, abban természetesen. Nos, mit szeretne csinálni?
Tejfehér sziklafolyosón sétáltak, melynek fényes felületét a Hold-kőzet apró, fénytelen darabjaival díszítették: ezek borították a Hold szinte egész felületét. A nő lábán szandál volt; amellyel alig érintette a talajt, a férfi magas sarkú csizmát viselt, amelynek nehezéke segítségül némi súlyt adott lépteinek. Különben kínszenvedést jelentett volna a járás. A folyosó egyirányú volt. Néha nesztelenül elsiklott mellettük egy-egy villanyautó.
— Hogy most mit szeretnék csinálni? — mondta a földi férfi. — Ez felhívás keringőre. Nem akar megállapítani valamilyen határértéket, nehogy a válaszom akaratlanul megsértse?
— Maga fizikus?
A földi férfi habozott a válasszal.
— Miért kérdi?
— Csak hogy halljam a válaszát. Tudom, hogy fizikus.
— Honnan?
— Senki sem használja azt a kifejezést, hogy „határértéket megállapítani”, hacsak nem fizikus. Különösen, ha a Holdon mindenekelőtt a protonszinkrotront akarja megtekinteni.
— Akkor ezért keres, mert fizikusnak látszom?
— Ezért küldött Barron, hogy megkeressem. Mert ő fizikus. Én azért jöttem, mert elég szokatlan földi férfinak találom.
— Milyen tekintetben?
— Nem lesz nagyon hízelgő, ha hízelgésre vadászik. Úgy látom, nem kedveli a földieket.
— Honnan tudja?
— Figyeltem, hogyan nézi á többieket a partin. Mellesleg egyébként is megérzem. Azok a földikék, akik nem szeretik a földikéket, a Holdon szoktak maradni. És ezzel visszatértünk az eredeti kérdéshez. Mit szeretne csinálni? Ami pedig a határérték-megállapítást illeti, az idegenvezetés a határ.
A földi férfi élesen nézett rá.
— Ez sajátságos, Selene. Magának szabadnapja van. A munkája elég unalmas vagy elég utálatos ahhoz, hogy boldogan kihagyjon egy napot vagy akár kettőt-hármat. És akkor azt választja, hogy idegenvezetőként velem töltse a szabadnapját. Csak mert valami kicsit érdekli.
— Barront érdekli. Ő most el van foglalva, és mit árt, ha én szórakoztatom magát, míg el nem készül… De maga amúgy is más. Nem látja, mennyire más? Munka közben pár tucat földikét terelgetve… Nem baj, hogy így mondtam?
— Mondom így én is.
— Mert földi. Vannak földiek, akik csúfnévnek tartják, és meg vannak bántva, ha a Hold-lakók így beszélnek róluk.
— A holdikák?
Selene elpirult.
— Igen. Ennyit erről.
— Akkor a legjobb volna, ha egyikünk sem lovagolna szavakon. A munkájáról beszélt.
— Hát a munkám során vannak azok a földikék, akikre vigyáznom kell, nehogy kitörjék a nyakukat, akiket ide-oda kell hurcolásznom, akiknek kis beszédeket kell tartanom, hogy előírás szerint egyenek, igyanak és lépkedjenek. Megnézik a kedvenc kicsi látványosságaikat, intézik a kedvenc kicsi intéznivalóikat, én pedig szörnyen udvarias és anyáskodó vagyok velük, hisz kötelességem.