Selene hirtelen talpra ugrott, és így szólt:
— Rendben van, Ben, pihentél eleget. Föl, föl! A férfi nehézkesen felállt és azt mondta:
— A szivattyútelep viszont azt jelentené, hogy a Hold-lakóknak nem kell kimenniük a felszínre, ha nem akarnak.
— Felmegyünk a dombon, Ben. Addig a gerincig, ott, előttünk.
Látod? Ahol a Föld a horizonttal érintkezik.
Hallgatva járták be az utat. Denison látta, hogy odébb sima rész terül el, ahonnan a por nagy részét mintha elsöpörték volna.
— Túl sima ahhoz, hogy egy kezdő felküzdje magát rajta — mondta Selene, mintha a gondolatára válaszolt volna. — Ne légy túl ambiciózus, különben legközelebb már a kenguruugrást akarod megtanulni.
Ahogy ezt kimondta, csinált egy kenguruugrást, és földetérés előtt még vissza is fordult a férfihoz.
— Ide! Ülj le ide, és én majd…
Denison odaült, és lenézett a dombról. Bizonytalanul bámulta a lejtőt.
— Valóban le lehet siklani ezen?
— Természetesen. Itt a Holdon sokkal kisebb a nehézségi erő, mint a Földön, s ez azt jelenti, hogy kisebb erővel nyomjuk a talajt, tehát kisebb a súrlódás is. Minden sokkal csúszósabb, mint a Földön. Ezért hiszitek, hogy a lakások és a folyosók padlója nincs rendesen eldolgozva. Akarod, hogy kiselőadást tartsak a témáról? Mint a turistáknak?
— Nem, Selene.
— Mellesleg persze mi csúszkát is használunk. — Kis tokot tartott a kezében. Pár keskeny cső volt hozzákapcsolva. — Mi az? — érdeklődött Ben.
— Egy kis tartálynyi folyékony gáz. Gőzsugarat bocsát ki egyenest a csizmád talpa alá. A vékony gázréteg gyakorlatilag nullára csökkenti a súrlódást. Úgy fogsz mozogni, mint a tiszta űrben.
— Nem helyeslem — mondta kelletlenül Denison. — Felesleges ilyen formában gázt használni a Holdon.
— Jaj, mit gondolsz, milyen gázt használunk? Szén-dioxidot? Oxigént? Ez amúgy is pocsékba menne. Argon. Tonnaszám szivárog a Hold talajából; a kálium 40-ből alakult ki milliárd évvel ezelőtt. Ez is a kiselőadás része, Ben… Az argont csak néhány speciális célra használjuk a Holdon. Legalább egymillió évig csúszkálhatunk rajta, anélkül hogy kimerítenénk a készletet. Rendben. A te csúszkád már rajtad van. Várj egy kicsit, én is felveszem az enyémet!
— Hogyan működik?
— Teljesen automatikusan. Amint rálépsz, megindul a gőzfejlődés. Pár percre való mennyiség van benne, de annyi elég is. A nő felállt, és talpra segítette a férfit.
— Fordulj a lejtó felé! Gyerünk, Ben, enyhe lejtő. Nézd csak meg, teljesen vízszintesnek látszik.
— Nem — mondta Denison. — Úgy néz ki, mint egy szirtfok. Nekem.
— Butaság. Most figyelj, és jegyezd meg, amit mondok. Tartsd a lábaidat körülbelül hathüvelyknyire egymástól, az egyiket pár hüvelykkel előbbre! Mindegy, melyik van elöl. Tartsd a térdedet behajlítva! Ne hajolj bele a szélbe, mert nincs szél. Ne próbálj felfelé nézni, vagy hátra, de oldalt nézhetsz, ha akarsz. A legfontosabb: ha már elérted a lejtő alját, ne akarj túl gyorsan megállni, mert gyorsabban haladsz, mint gondolnád. Hagyd kiürülni a csúszkát, és akkor lassan megállít a súrlódás.
— Soha nem fogom megjegyezni.
— Dehogynem. És én ott leszek melletted, hogy segítsek. Ha pedig elesnél, és nem tudnálak elkapni, ne próbálkozz semmivel! Maradj nyugodtan, essél csak vagy csússzál! Sehol sincs olyan akadály, amelybe beleütköznél.
Denison nyelt egyet, és előre nézett. A déli lejtó tündöklött a Föld fényében. Az apró egyenetlenségek aránytalanul nagy árnyékot vetettek, így márványos színt adtak a felületnek. A dagadó Télföld csaknem a fejük fölött világított a sötét égen.
— Készen vagy? — kérdezte Selene. Hosszú kesztyűs keze a férfi vállán nyugodott.
— Készen — mondta bágyadtan Denison.
— Akkor indulás — mondta a nő. Meglökte, és Denison érezte, hogy mozgásba lendül. Kezdetben egészen lassan ment. Kissé billegve a nő felé fordult, aki azt mondta: — Ne izgulj. Itt vagyok melletted.
Érezte a talajt a talpa alatt, aztán már nem érzett semmit. A csúszka működni kezdett.
Egy pillanatig úgy tetszett, mintha egy helyben állna. Nem volt levegő, ami a testének ütközött volna, semmi sem éreztette vele, hogy valami fölött elcsúszik a talpa. De mikor újra Selenéhez fordult, észrevette, hogy a fények és árnyékok lassan növekvő sebességgel hátrafelé mozdulnak él.
— A Földet nézd — Selene hangját hallotta a fülében —, amíg felveszed a megfelelő sebességet! Minél gyorsabban mész, annál biztosabban haladsz. Tartsd a térded behajlítva! Nagyon jól csinálod, Ben.
— Ahhoz képest, hogy vándlizó vagyok — lihegte Denison. — Milyen érzés?
— Mintha repülnék — mondta a férfi. A fényes és sötét foltok hátrafelé tűntek el a homályban. Egy pillanatra oldalt nézett, aztán a másik oldalra, és azt az érzést, hogy a táj repül hátrafelé, megkísérelte átalakítani magában valami olyanná, hogy ő repül előre. Mihelyt sikerült, úgy találta, sietve előre kell néznie, a Földre, hogy visszanyerje az egyensúlyát.
— Azt hiszem, nem j ó a hasonlat. A Holdon nem lehet a repülést megtapasztalni.
— Most már tudok róla valamit. Nyilván olyan, mint a siklás, azt pedig ismerem.
A nő könnyedén tartott lépést vele.
Denison most már elég gyorsan haladt ahhoz, hogy előrenézve is érezze a mozgást. A Hold-táj kinyílt előtte, és kétoldalt elszáguldott mellette. Azt kérdezte:
— Milyen sebességet lehet elérni?
— Jó Hold-versenyen mértek már száz mérföldesnél nagyobb sebességet is, persze ennél meredekebb lejtón. Te valószínűleg harmincöttel haladsz, mikor a leggyorsabban siklasz.
— Valahogy többnek tűnik.
— Pedig nem több. Kezdünk leérni, és el sem estél. Maradj így: a csúszkából kifogy a gáz, hamarosan érezni fogod a súrlódást. Ne csinálj semmit, csak menj tovább!
Selene éppen befejezte a mondatot, mikor Denison érezni kezdte a nyomást a csizmája alatt. Rögtön elsöprő sebességet érzett, össze kellett szorítania az öklét, nehogy előrelökje a karját, elkerülendő az ütközést, ami nem következett be. Tudta, hogy ez a csaknem reflexszerű mozdulat hátralökné.
Összeszűkült a szeme, visszatartotta a lélegzetét, amíg úgy nem érezte, hogy mindjárt szétrobban a tüdeje. Ekkor Selene megszólalt:
— Tökéletes, Ben, tökéletes. Még sohasem láttam olyan vándlizót, aki megúszta volna az első lesiklást esés nélkül, úgyhogy ha elesnél, abban sem volna semmi. Nem szégyen.
— Nincs szándékomban elesni — suttogta Denison. Nagy, mély lélegzetet vett, aztán tágra nyitotta a szemét. A Föld nyugodt volt, mint mindig, mintha nem is törődne semmivel. Lassabban és lassabban és még lassabban mozgott.
— Állok már, Selene? — kérdezte. — Nem tudom biztosan.
— Már állsz. Most ne mozogj! Kicsit pihenned kell, mielőtt visszamennénk a városba… A fenébe is, valahol itt hagytam, mikor kijöttünk.