— Mikor jöttél rá, hogy intuíciókút vagy?
— Nem tudom pontosan.
— A főiskolán, gondolom, fizikát tanultál.
— Persze. Meg némi matekot is, de soha nem voltam jó benne. Valljuk be, fizikából sem voltam valami különleges. Csak kitaláltam a válaszokat, ha szorult helyzetben voltam. Tudod, kitaláltam, merre induljak el, hogy a helyes választ megkapjam. Nagyon gyakran be is vált; de utána megkértek, magyarázzam meg, miért csináltam, amit csináltam, és nem nagyon tudtam megmagyarázni. Erre azt hitték, hogy csalok, de soha nem tudták bebizonyítani.
— Nem gyanították, hogy intuíciókút vagy?
— Nem hinném. De én sem. Egészen addig, míg — nos, az egyik első szexpartnerem egy fizikus volt. Voltaképpen ő a gyermekem apja, úgy értem, ő szolgáltatta hozzá a spermát. Problémái voltak a munkájával, és utána az ágyban mesélt róla, azt hiszem, csak azért, hogy beszéljen valamiről. Én meg azt mondtam: „Tudod, mi jut eszembe erről?” És elmondtam neki. Ő kipróbálta, a hecc kedvéért, és a dolog működött. Ez volt az első lépés a pionizer felé, amiről azt mondtad, hogy sokkal jobb, mint a protonszinkrotron.
— Úgy érted, a te ötleted volt? — kérdezte Denison, és a csöpögő víz alá rakta az ujját, majd elhallgatott, mielőtt az ujját a szájába vette volna. — Jó ez a víz?
— Tökéletesen steril — mondta Selene —, és további feldolgozásra a nagy tárolóba megy. Szulfátokat, karbonátokat és egy csomó más egyebet kevernek bele. Így nemigen ízlene.
Denison a sortjába törölte az ujját.
— Te találtad fel a pionizert?
— Nem feltaláltam. Az eredeti koncepcióját adtam. Sokan, sokat fejlesztettek rajta, a legtöbbet Barron.
Denison megrázta a fejét.
— Tudod, Selene, milyen szórakoztató jelenség vagy? A molekulabiológusoknak kéne megfigyelés alatt tartani téged. — Igen? Nem nagyon izgat a lehetőség.
— Fél évszázaddal ezelőtt nagy divat volt a génsebészet.
— Tudom. Megbukott, és kihajították a törvényes rendből. Most törvényellenes. Bár van ismerősöm, aki azért dolgozik rajta.
— Nem mondom! Az intuíciókutakon is?
— Nem. Nem hinném.
— Ó! Ez a vicc: a génsebészeti divat csúcsán az intuitív képességeket is megpróbálták növelni. A legtöbb nagy tudósnak volt intuitív képessége, és azt gondolták, ebben van a kreativitás kizárólagos kulcsa. Úgy is mondhatnám, hogy a magasrendű intuitív képesség egy speciális génkombináció eredményeképpen jön létre, és egy csomó spekuláció is volt róla, hogyan.
— Azt hiszem, több lehetséges változat is elképzelhető.
— Én meg azt hiszem, igazad van, ha az intuíciódra hallgatsz. De voltak olyanok is, akik ragaszkodtak hozzá, hogy egyetlen génnek vagy egy csoport szorosan összetartozó génnek van döntő szerepe a kombinációban, úgyhogy akár intuíciógénről is lehetne beszélni. Aztán az egész összeomlott.
— Ahogy mondtam.
— De mielőtt összeomlott volna — folytatta Denison —, volt néhány kísérlet arra, hogy a gének megváltoztatásával növeljék az intuitív képesség intenzitását, sőt van, aki erősködik, hogy a kísérlet nem volt eredménytelen. A megváltoztatott gének bekerültek a génbankba, biztosra veszem, és ha történetesen örököltél volna valamit… Egyáltalán, a nagyszüleid benne voltak a programban?
— Amennyire én tudom, nem — mondta Selene —, de nem zárhatom ki. Egyikük akár benne is lehetett. De ha nincs ellene kifogásod, nem fogok nyomozni az ügyben. Nem akarom tudni.
— Talán nem is kell. Az egész félelmetesen népszerűtlenné vált a nagyközönség előtt, és senkit sem fogadnak boldogan, aki netán a génsebészek beavatkozásának terméke. A különleges intuíció például állítólag szükségszerűen együtt jár némely nemkívánatos jellemvonással.
— Köszönöm szépen.
— Állítólag. Ha valakinek különleges intuíciója van, az irigységet és ellenszenvet kelt másokban. Még a nemes lelkű földre szállt angyal, Michael Faraday is kivívta intuíciójával Humphry Davy irigységét és gyűlöletét. Ki mondja meg, nem jelent-e jellemhibát, ha valaki irigységet tud ébreszteni? És a te esetedben…
— Én csak nem keltek benned irigységet vagy gyűlöletet? — kérdezte Selene.
— Bennem nem hinném. De Neville-ben? Selene hallgatott.
Denison folytatta:
— Amikorra összejöttél Neville-lel, már jól tudták, hogy intuíciókút vagy.
— Nem tudták „jól”. Volt néhány fizikus, aki élt a gyanúperrel. De persze itt éppen olyan kevéssé szeretik megosztani a dicsőséget, mint a Földön, és gondolom, többé-kevésbé meggyőzték magukat róla, hogy akármit mondtam is, az csak jelentéktelen találgatás. De Barron persze tudta.
— Értem. — Denison szünetet tartott.
Selene ajka megremegett.
— Valahogy az az érzésem, mintha azt akarnád mondani: „Á, persze, ezért bajmolódott veled.”
— Nem, természetesen nem ezt akarom mondani. Igazán elég vonzó vagy, hogy saját magadért is megkívánjanak.
— Én is azt hiszem, de minden kicsiség jól jön, és Barront szükségképpen érdekelte az intuícióm. Miért is ne? Hanem ragaszkodott hozzá, hogy tartsam meg az idegenvezetői állásomat. Azt mondta, hogy a Hold fontos természeti kincse vagyok, és nem akarja, hogy a Föld úgy kisajátítson, mint a szinkrotront.
— Fura gondolat. De talán másról volt szó. Minél kevesebben ismerik az intuíciós képességeidet, annál kevesebben gyanítják, hogy te is hozzájárultál ahhoz, amit ő a saját eredményének nyilvánít.
— Most úgy beszélsz, mint Barron.
— Igen? Az is lehet, hogy bosszantja, ha az intuíciód különlegesen jól működik?
Selene vállat vont.
— Barron gyanakvó ember. Mindenkiben van hiba. — Akkor viszont jó dolog egyedül maradnod velem? Selene élesen válaszolt:
— Ne sértődj meg, csak mert védem. Ő igazán nem gyanúsít bennünket a szexuális illendőség megsértésével. Te a Földről jöttél. Voltaképpen azt is mondhatnám, hogy bátorítja a barátságunkat. Úgy gondolja, tőled tanulhatok.
— És tanultál? — kérdezte hidegen Denison.
— Igen…. de az csak az ő oka volt, hogy a barátságunkat bátorítsa. — És a te okod?
— Mint jól tudod — mondta Selene —, és mint az én számból is szeretnéd hallani, élvezem a társaságodat. Másként sokkal hamarabb elérhettem volna, amit akartam.
— Rendben van, Selene. Akkor barátok vagyunk? — A legjobb barátok.
— És mit tanultál tőlem? Megtudhatnám?
— Egy kis időbe telik, míg elmondom. Mint tudod, annak, hogy nem állíthatunk fel szivattyútelepet tetszésünk szerint, egyik fő oka az, hogy nem tudjuk lokalizálni a parauniverzumot, noha ők képesek lokalizálni minket. Talán mert sokkal intelligensebbek, mint mi, talán mert műszakilag sokkal előbbre tartanak…
— A kettő nem feltétlenül ugyanaz — morogta Denison.
— Tudom. Azért is mondtam, hogy „talán”. De lehet, hogy sem különösen ostobák, sem különösen elmaradottak nem vagyunk. Talán csak arról van szó, hogy ők a nehezebb célpont. Ha az erős nukleáris interakció a parauniverzumban erősebb, akkor nekik sokkal kisebb napjaik és bizonyára sokkal kisebb bolygóik vannak. Az ő egyedi világukat tehát sokkal nehezebb lokalizálni, mint a miénket.