— Mégsem ismeri senki a kísérletek részleteit. Legföljebb annyit, persze, hogy valami, az elektronszivattyúval kapcsolatos ügyben dolgozik.
— Ésszerű föltételezés.
— Igen? Én azt hittem, hogy az ilyen jellegű kísérletek, ha egyáltalán érnek valamit, óriási felszerelést igényelnek. Nem magamtól tudom, érti. De konzultáltam olyanokkal, akik értenek hozzá. És maga szemlátomást nem ilyen felszereléssel dolgozik. Ezért eszembe jutott, hogy esetleg nem is maga az érdeklődésem igazi tárgya. Míg a figyelmemet leköti, mások sokkal fontosabb feladatokon dolgozhatnak.
— Miért használnának föl elterelő hadműveletként? — Nem tudom. Ha tudnám, kevésbé aggasztana. — Így tehát megfigyelés alatt állok.
Gottstein kuncogott.
— Hát igen. Mióta csak megérkezett. De mióta a felszínen dolgozik, ezt az egész területet figyeljük több mérföldes körzetben. Furcsa, de úgy látjuk, maga, Denison doktor, meg a társa az egyedüli élőlények a Hold felszínén, a szokásos karbantartókon kívül.
— Mi a furcsa ebben?
— Az, hogy maguk ezek szerint valóban azt hiszik, végeznek is valamit azzal a cifra mütyürjükkel, akármi legyen is az. Nem tudom elhinni, hogy maga dilettáns; ezért szívesen meghallgatnám, miben fáradozik.
— A parafizikával kísérletezem, pontosan úgy, megbízott úr, ahogy a fáma is tartja. Hozzátehetem, hogy a kísérleteim mindeddig csak részben jártak sikerrel.
— A társa, gondolom, Selene Lindstrom L., idegenvezető. — Igen.
— Elég szokatlan asszisztencia.
— Intelligens, kíváncsi, érdeklődő és nagyon vonzó.
— És hajlandó együttműködni egy földi férfival.
— Egy olyan bevándorlóval, aki szeretne a Hold állampolgára lenni, amint kiérdemli ezt a címet.
Most Selene közeledett hozzájuk. A hangja a fülükbe csengett:
— Jó napot, megbízott úr! Nem akartam kihallgatni a beszélgetésüket, de az űrruhában az áthallás elkerülhetetlen, ameddig a szem ellát.
Gottstein odafordult.
— Üdvözlöm, Miss Lindstrom. Nem is akartam titkolózni. Érdekli a parafizika?
— O, igen.
— És nem keseríti el a kísérlet kudarca?
— Nem igazi kudarc — mondta a nó. — Sokkal kevésbé lehet kudarcnak nevezni, mint Denison doktor gondolja.
— Micsoda? — Denison Selene felé pördült, csaknem felbukott, és a sarkával felkavarta a port.
Mindhárman a pionizerra néztek, mely fölött úgy ötlábnyira kövér fénypont ragyogott, mint a csillag.
Selene azt mondta:
— Megemeltem a mágneses mező intenzitását, és a nukleáris mező stabil maradt, aztán egyre inkább engedett és…
— Megfolyt! — mondta Denison. — És nem láttam. Az ördögbe! — Sajnálom, Ben — mondta Selene. — Először teljesen a gondolataidba merültél, aztán jött a megbízott úr; nem tudtam ellenállni a kísértésnek, és megpróbáltam egyedül.
— De hát mi az, amit ott látok? — kérdezte Gottstein.
Denison válaszolt:
— Olyan energia, ami egy másik univerzum anyagából spontán módon folyik át a miénkbe. Amint ezt mondta, a fény kihunyt, ugyanakkor jó néhány yarddal arrébb egy halványabb csillag derengett föl.
Denison a pionizer felé ugrott, de Selene, a maga holdbeli kecsességével, sokkal ügyesebb volt, és megelőzte. Megszüntette a mezőrendszert, és a távoli csillag kihunyt.
— A lék nem stabil — mondta.
— Kis méretekben szólva nem — mondta Denison —, de ha figyelembe vesszük, hogy elméletileg egy fényévnyi eltolódás éppúgy lehetséges, mint százyardnyi, már ez a stabilitás is csodálatos. — Nem elég csodálatos — mondta Selene határozottan. Gottstein közbevágott:
— Hadd találjam ki, miről beszélnek! Úgy értik, hogy az anyag innen-onnan, akárhonnan véletlenül átfolyhat a mi univerzumunkba?
— Nem egészen véletlenül, megbízott úr — felelt Denison. — A lék valószínűsége a pionizertől távolodva csökken, méghozzá elég meredeken. Ez a meredekség egy sor tényező függvénye, és azt hiszem, elég szűkre szabtuk e tényezők lehetőségeit. De egy százyardos csúszás még így is nagyon valószínű, és maga a tanú rá, be is következett.
— És csúszhatott volna be a városba vagy a sisakunkba is?
— Nem! Nem! — mondta türelmetlenül Denison. — A lék, legalábbis a mi technikánk mellett, főként a mi univerzumunkban adott anyagsűrűségtől függ. Annak a lehetősége pedig, hogy a lék a vákuumból a városba vagy a sisakunkba csússzon, vagy akár csak ahhoz képest századrésznyi sűrűségű atmoszferikus környezetbe, gyakorlatilag a nullával egyenlő. Teljesen értelmetlen volna ilyen lékjelenséget várni másutt, mint vákuumban; ezért is végeztük a felszínen a kísérletet.
— Akkor ez nem olyasmi, mint az elektronszivattyú?
— Egyáltalán nem — mondta Denison. — Az elektronszivattyú esetében kétirányú anyagáramlásról beszélhetünk, míg itt egyirányú anyagfolyás jött létre. A szóban forgó két univerzum sem ugyanaz.
— Nem akarna velem vacsorázni ma este, dr. Denison? — kérdezte Gottstein.
Denison habozott.
— Csak én, egyedül?
Gottstein próbált meghajolni Selene irányában, de az űrruhában csak groteszk paródiára futotta az erejéből.
— El lennék ragadtatva, ha egy másik alkalommal Miss Lindstrom is megtisztelne jelenlétével, de most négyszemközt kell beszélnem magával, doktor.
— Ugyan, fogadd el — mondta Selene vidáman, látván, hogy Denison még mindig habozik —, nekem nehéz napom lesz holnap, neked meg időre van szükséged, hogy a lék instabilitásán rágódhass.
Denison bizonytalanul így szólt:
— Selene, értesítesz, mikor lesz legközelebb szabadnapod?
— Mindig értesítelek, nem? Egyébként is beszélünk még előtte… Miért nem indulnak? Majd gondom lesz a műszerekre.
15
Barron Neville egyik lábáról a másikra állt, már ahogy a Hold gravitációja és a kis helyiség megengedte. A Főld vonzóereje mellett és nagyobb szobában bizonyára sietősen járkált volna fel és alá. Itt viszont ismétlődő előre-hátra mozgással, ide-oda billegett.
— Tehát biztos, hogy működik, Selene? Biztos?
— Biztos — mondta Selene —, legalább ötször mondtam, ha jól számolom.
Neville szemmel láthatólag nem nagyon figyelt. Halk, gyors szavakkal mondta:
— Tehát az sem számít, hogy Gottstein is ott volt? Nem akarta leállítani a kísérletet?
— Nem. Természetesen nem.
— Nem volt jele, hogy esetleg hatóságként akarna fellépni…?
— Barron, miféle hatóságként? A Földről küldenek neki rendőri erőket? Mellesleg te is tudod, hogy minket nem lehet megállítani. Neville nem billegett tovább, egy darabig mozdulatlanul állt. — Nem tudják? Még mindig nem tudják?
— Persze hogy nem. Ben a csillagokat bámulta, aztán megérkezett Gottstein. Így hát megpróbálkoztam a lékkel, meg is lett, és már előzőleg megvolt a másik is. Ben berendezése…
— Ne hívd Ben berendezésének. A te ötleted volt, nem? Selene megrázta a fejét.
— Én homályos célzásokat tettem. A részletek Bentől származnak.
— De most már meg tudnád csinálni. A Luna áldjon meg, ugye nem kell a Földikének könyörögnünk érte?
— Gondolom, meg tudok csinálni belőle annyit, hogy a mieink befejezzék.