— Elismerem.
— Akkor örömmel fogadna valamit, ami izgalmasabb, nagyobb kihívást jelent, és vagy egymilliószor fontosabb, mint azok az etruszk feliratok.
— Mire gondol, dr. Lamont?
— olyan jelek vannak a kezünkben, amelyek nem egy halott kultúrából származnak. Nem is e földi kultúrából, sőt még csak nem is a mi univerzumunkból kerültek elő. Olyasmi, amit paraszimbólumoknak nevezünk.
— Hallottam róluk. Sőt, ami azt illeti, láttam is őket.
— Akkor bizonyára késztetést érzett, Bronowski doktor, hogy megoldja a problémát. Nem kívánta megfejteni a rejtélyt? — Nem kívántam, dr. Lamont, mert nincs mit megfejteni. Lamont gyanakodva nézett rá.
— Úgy érti, el tudja olvasni őket?
Bronowski megrázta a fejét.
— Félreért. Úgy értem, nincs rá mód, hogy akár én, akár bárki más elolvassa őket. Nincs mire építenünk. Földi nyelv esetében, még ha holt nyelvről van is szó, mindig fennáll a lehetőség, hogy találunk egy már megfejtett élő vagy holt nyelvet, amely valami csekély rokonságot mutat a megfejtendővel. És ha nem, valamit segít az is, hogy minden földi nyelvet földi emberek rögzítettek, földi gondolkodásmód alapján. Ez már kiindulási pont, még ha gyenge is. A paraszimbólumok esetében egyetlen ilyen feltétel sincs meg, tehát olyan problémával állunk szemben, amelynek szemmel láthatóan nincs megoldása. A megoldhatatlan probléma pedig nem probléma.
Lamont eddig is nehezen mérsékelte magát, de most kifakadt.
— Téved, doktor. Igazán nem akarom a saját szakmájában kioktatni, de nyilván nem tudhat néhány olyan tényről, amelyet az én szakmámban fedeztek föl. Paralényekkel van dolgunk, akikről jó formán semmit sem tudunk. Nem tudjuk, milyenek, hogyan gondolkodnak, milyen világban élnek, semmi lényeges vagy alapvető dolgot sem tudunk róluk. Ebben igaza van.
— Vagyis csaknem semmit sem tudunk róluk, igaz? — Bronowskit nem hozta lázba az ellenérv. Zsebéből egy csomag aszalt fügét vett elő, és eszegetni kezdte. Kínálta Lamontot is, de az csak a fejét rázta.
— Igen. Egy döntő fontosságú dolgot viszont igenis tudunk róluk. Hogy sokkal intelligensebbek, mint mi. Egy: energiacserére képesek, az univerzumaink között létező szakadék dacára, míg mi passzív szerepre vagyunk kárhoztatva.
Itt Lamont megszakította a beszéd fonalát, hogy megkérdezze: — Tud valamit az interuniverzális elektronszivattyúról?
— Egy keveset — mondta Bronowski. — Ahhoz, hogy követni tudjam, doktor, eleget. Hacsak nem merül el a technikai részletekben. Lamont rákapcsolt.
— Kettő: instrukciókat küldtek nekünk, hogy elmagyarázzák, hogyan alakítsuk ki a szivattyú innenső oldalát. Nem értettük ugyan, de a diagramokon valahogy eligazodtunk, így megfelelő útbaigazítást kaptunk. Három: valahogy érzékelnek bennünket. Legalábbis észlelik a tőlünk elmenő volfrámot, hogy csak egy példát mondjak. Tudják, hol található, és ennek értelmében cselekszenek. Mi nem tudunk semmi ehhez hasonlót. Van más is, de elég ennyi, hogy bebizonyítsam: a paraemberek sokkal intelligensebbek nálunk.
— Mégis úgy gondolom, kisebbségben van itt. A kollégái bizonyára nem értenek egyet önnel — mondta Bronowski.
— Hát nem. Hogyan találta ki?
— Csak úgy, hogy maga nyilvánvalóan téved, érzésem szerint.
— A tényeim tények. Akkor meg hogyan tévedhetnék?
— Ön pusztán azt bizonyítja, hogy a paralények technológiája előbbre tart, mint a miénk. Mi köze mindennek az intelligenciához? Nézze csak — Bronowski felállt, hogy levegye a zakóját, aztán úgy ült le valami félig hátrahanyatló helyzetbe, miközben kerekded, puha teste kényelmesen elterült, mintha a fizikai kényelem segítené a gondolkodásban —, két és fél évszázaddal ezelőtt Matthew Perry amerikai tengerészkapitány bevezette flottiláját Tokió kikötőjébe. A japánok, akik mindaddig elszigetelve éltek, olyan technológiával találták szemben magukat, amely messze földmúlta az övékét, és úgy döntöttek, nincs értelme az ellenállásnak. Egy militarista szellemben nevelt milliós nép tehetetlennek bizonyult néhány tengerentúli hajóval szemben. Azt bizonyítja-e mindez, hogy az amerikaiak intelligensebbek lettek volna, mint a japánok, vagy csak azt, hogy a nyugati kultúra másképpen működ? Nyilván az utóbbit. Fél évszázad múltán a japánok sikeresen utánozták a Nyugat technológiáját, újabb ötven év múltán ipari nagyhatalommá váltak, annak ellenére, hogy katasztrofális vereséget szenvedtek az egyik akkori háborúban.
Lamont nagyon figyelt, majd azt mondta:
— Erre gondoltam én is, doktor, bár a japánokról nem tudtam. Bár lett volna időm, hogy elmélyedjek a történelemben! De az analógia hamis. Másról van itt szó, mint műszaki felsőbbrendűségről, itt az intelligencia mértékében van különbség.
— Ez feltételezés; nem lehet bizonyítani.
— De lehet, mert ők küldték nekünk az útmutatást. Nagyon akarták, hogy sikerüljön nekünk a szivattyú innenső oldala, így hát megcsináltatták velünk. Fizikailag nem tudtak átjutni, még a vasfóliájuk is, amelyen az üzenetük megjelent (ez az anyag a legstabilabb mind a két univerzumban), lassanként túl radioaktívvá vált ahhoz, hogy egy darabban maradhasson, bár addigra természetesen rögzítettük az üzenetet a saját anyagainkon. — Szünetet tartott, hogy lélegzethez jusson, túl izgatottnak, túl lelkesnek érezte magát. Nem szabad túllihegnie a dolgot.
Bronowski kíváncsian nézett rá.
— Rendben van, küldtek egy üzenetet. Mit akar kihozni ebből?
— Föltételezték, hogy megértjük őket. Csak nem olyan bolondok, hogy hosszú, bonyolult üzenetet küldenek, ha egyszer tudják, hogy nem értjük? Bár a diagramjaik nélkül nem jutottunk volna sehova sem. Na már most, ha ők eleve azt várták, hogy megértsük őket, szükségképpen arra gondoltak, nagyjából azonos műszaki színvonalon állván velük — valahogy ezt is fölmérték, ami megint csak az én elméletemet igazolja —, nagyjából olyan intelligensek is vagyunk, mint ők, tehát nem okoz különös nehézséget, hogy kihozzunk valamit a jeleikből.
Bronowskira nem nagyon hatott az egész.
— Ez esetleg csak a naivitásukat bizonyítja — mondta.
— Úgy véli, azt gondolják, hogy csak egyetlen írott és beszélt nyelv létezik, amelyet egy másik intellektus egy másik univerzumban ugyanúgy használ, mint ők? Ugyan már!
— Tegyük föl, elfogadom az álláspontját — mondta Bronowski. Mit akar tőlem? Mit tegyek? Megnéztem a parajeleket, gondolom, a világ minden régésze és nyelvésze megnézte őket. Fogalmam sincs, mit tehetnék, és senki másnak sincs fogalma, biztos vagyok benne. Húsz év alatt nem jutottunk egyről a kettőre.
— Igaz — mondta Lamont mély meggyőződéssel —, húsz évig senki sem akart előbbre lépni. A Szivattyú-hatóság nem kívánta megfejteni a jeleket.
— Miért ne kívánta volna?
— Mert ha tagadják a paralényekkel való kommunikáció lehetőségét, akkor ők tűnnek fel sokkal intelligensebbeknek. Mert az önbecsülésüket sértené, ha az emberiség a szivattyúval kapcsolatban csak a marionettfigurák szerepére volna kárhoztatva. És legfőképpen — itt Lamont igyekezett kiküszöbölni hangjából a dühöt —, mert akkor Hallam elveszítené a szivattyú atyjának dicső nevét.
— Tételezzük föl, mégis, hogy akartak haladni. Csak nem sikerült. A szándék még nem tett, tudja jól.
— Rábírhatták volna a paralényeket az együttműködésre. Ők is küldhettek volna üzenetet a parauniverzumba. Soha nem került rá sor, pedig megtehették volna. Egy teleírt fémréteget el lehetett volna helyezni a volfrámgolyók alatt.