— Hallamet érdekli, Pete. Ha visszacsinálom, megkapta volna bárki más, csak te nem. Mit követtél el az öregúr ellen? Lamont szembefordult vele:
— Te mit gondolsz Hallamről? Milyen ember a te véleményed szerint?
Garrison alaposan meglepődött. Összeszorította az ajkát, megdörzsölte az orrát.
— Nos… — mondta elhaló hangon.
— Nagy ember? Briliáns tudós? Elhivatott vezető? — Nos…
— Majd én megmondom. Hamiskártyás. Szélhámos. Hírnevet és pozíciót szerzett, és most frászban van. Tudja, hogy keresztüllátok rajta, ezért van ellenem.
Garrisonból kiszakadt egy ijedt kis nevetés.
— Csak nem mondtad meg neki?
— Nem. Semmit sem közöltem vele közvetlenül — mondta mogorván Lamont. — Bár egyszer megteszem. De tudja. Tudja, hogy olyan pali vagyok, akit nem vágott át; csak hallgatok.
— De Pete, miért kellene mindezt tudatnod vele? Én sem hiszem, hogy ő a legnagyobb, de miért verném nagydobra? Nyalj neki egy kicsit! A karriered van a kezében.
— Igen?Neki meg a hírneve az én kezemben. És meg fogom mutatni mindenkinek, hogy a király meztelen!
— Hogyan?
Az az én dolgom — morogta Lamont, akinek e pillanatban halvány fogalma sem volt a dolog hogyanjáról.
Nevetséges — mondta Garrison. — Nem győzhetsz. Meg fog semmisíteni. Ha nem egy Einstein vagy Oppenheimer is, nagyobb embernek számít, mint bárki a Földön. Mégiscsak ő az elektronszivattyú atyja a Föld kétmilliárd lakosa szemében, és semmit sem tehetsz ellene, ameddig az elektronszivattyú a földi paradicsom kulcsa. Ameddig ez igaz, Hallam érinthetetlen, és hülye vagy, ha nem hiszed. Az ördögbe is, Pete, nyeld le a békát, mondd meg neki, milyen nagy ember, ne legyél újabb Denison!
— Mondanék neked valamit; Henry — gurult hirtelen méregbe Lamont. — Miért nem foglalkozol a magad dolgával?
Garrison hirtelen felállt, és egy árva szó nélkül kiment. Lamont pedig egy újabb ellenséggel lett gazdagabb, vagy legalábbis egy jó baráttal szegényebb. Viszont rájött, hogy végül is megérte. Garrison utolsó megjegyzése egészen új irányba térítette a lavinát.
Garrison mondanivalójának ez volt a lényege: „ameddig az elektronszivattyú a földi paradicsom kulcsa… addig Hallam érinthetetlen.”
Ez visszhangzott a tudatában. És Lamont figyelme most először fordult el Hallam személyétől az elektronszivattyú irányába.
Vajon az elektronszivattyú valóban a földi paradicsom kulcsa? Vagy netán valami baj is lehet vele?
Az ég szerelmére, a történelem folyamán mindennel volt valami baj. Mi lehet a baj az elektronszivattyúval?
Lamont tudott annyit a paraelmélet történetéből, hogy emlékezzék: a „bajra” annak idején igenis fölfigyeltek. Mikor először került nyilvánosságra, hogy az elektronszivattyú működése során a mi univerzumunkból elektronokat szívnak át a parauniverzumba — ez a csere alapja —, akadt jó néhány tudós, akiben rögtön felmerült a kérdés: „és mi lesz, ha az összes elektront át találják szivattyúzni?”
Könnyen adódott a válasz. A legnagyobb ésszerű szivattyúzási ütem mellett az elektron-utánpótlás milliárdszor milliárd évekre biztosítva van, és a teljes univerzum, feltehetőleg a parauniverzummal együtt, sem tart mindenestül ennek az időnek a töredékéig sem.
A következő ellenérv kifinomultabb volt. Úgysem lehet az összes elektront átszívni. Ha ugyanis az elektronok nagy része átkerül a parauniverzumba, annak erős negatív töltése lenne, míg a mi univerzumunk pozitív töltést mutatna. Ahogy növekedne á töltésbeli különbség, úgy válna egyre nehezebbé, hogy további elektronokat szívjanak át az ellenkező töltésű elektromos vonzás ellenében. Ez pedig évről évre nőne. Valójában persze semleges atomokat szivattyúztak át, de a folyamat során az orbitális elektronok pályája eltorzul, s a töltés a radioaktivitás okozta változások nyomán egyre nagyobb mértékben létrejön.
Ha a töltéskoncentráció megmarad a szivattyúzási szinten, az eltorzult pályájú atomok leállíthatják a szivattyúzás egész folyamatát, bár némi diffúzióval számolni kell. A Földről kisugárzó töltéskoncentrációt és ennek hatását a szivattyú tevékenységére így is kalkulálták.
A Föld megnövekedett pozitív töltése általában azzal a következménnyel járt, hogy a pozitív töltésű napszél nagyobb távolságra kerülte el a Földet, és ezáltal megnőtt a magnetoszféra. McFarland munkájának köszönhetően (Lamont szerint igazából először ő jutott a Nagy Felismerésre) kimutatható, hogy beállt egy olyan kiegyenlítődési pont, amikor a napszél egyre több felhalmozódott pozitív részecskét ragadott el a Föld exoszférájából. Ahogy növekedett a szivattyúzás intenzitása, tehát minden egyes újabb szivattyúállomás beindításával párhuzamosan növekedett a Föld tiszta pozitív töltése, és a magnetoszféra is megnőtt néhány mérfölddel. Mindazonáltal a változás kismértékű volt, és a napszél a pozitív töltést végül is a Naprendszer külső részeire fújta.
Azonban még így is — ha akár a lehetséges leggyorsabb töltéskiegyenlítődést feltételezzük — elérkezne az az idő, amikor az univerzum és a parauniverzum között a töltéskülönbség olyan fokra jutna, hogy az egész folyamatot leállítsa; és ehhez jóval kevesebb idő kellene, mint az összes elektron eltűnéséhez: az előbbinek egymilliárdodnyi része.
Ez azonban még mindig azt jelenti, hogy a szivattyúzás egymilliárd évig lehetséges marad. Csak egymilliárd évig, de ennyi elég is. Egymilliárd esztendő messze több, mint az egész emberiség élete, de lehetséges, hogy a Naprendszer sem marad fenn annyi ideig. És amennyiben az ember (vagy valamilyen utóda, felszámolója, követője) annyi ideig él, kétségkívül ki fog találni valamit, hogy korrigálja a helyzetet. Egymilliárd év alatt nagyon sok minden történhet.
Lamontnak ezzel egyet kellett értenie.
De aztán valami más ütött szöget a fejébe. Egy másik gondolatmenet, amelyet — jól emlékezett rá — már Hallam is említett egyik népszerűsítő cikkében. Némi undorral előásta azt a cikket. Mielőtt továbbvitte volna az ügyet, fontos volt, hogy megtudja: mint vélekedik maga Hallam.
A cikk egy része így szólt: „A mindenütt jelenlévő gravitációs erő miatt a»lefelé«kifejezést azzal az elkerülhetetlen változással kellett asszociálnunk, amelyet az energiatermelés során használunk fel. Az elmúlt évszázadok során a lefelé folyó víz hajtotta a vízikerekeket, amelyek aztán olyan gépezeteket mozgattak, mint a szivattyúk és generátorok. De mi lesz, ha egyszer minden víz lefolyt már?
A további munka mindaddig lehetetlenné válik, amíg a víz valahogyan vissza nem jut a hegy tetejére — ez pedig munkába kerül. Voltaképpen több munkát jelent felkényszeríteni a vizet a tetőre, mint amennyi munkát a lezúdulásából nyerhetünk. Energiaveszteséggel dolgozunk. Szerencsére a Nap elvégzi helyettünk ezt a munkát. Elpárologtatja az óceánok vizét; a víz felszáll az atmoszféra magasságába, ott felhővé alakul, és eső vagy hó alakjában lecsapódik. A csapadék megnedvesíti a talaj minden szintjét, megtölti a forrásokat és a folyókat és biztosítja, hogy a víz örökké folyjon lefelé.
Azonban mégsem egészen örökké. A Nap azért képes párologtatásra, mert nukleáris értelemben szintén lefelé»folyik«. Mégpedig sokkal intenzívebben, mint bármely földi folyó; és ha egyszer az egész Nap lezúdult, nem ismerünk semmit, ami újra»felvinné a tetőre‹‹.
Minden lefelé folyik univerzumunkban. Nem lehet a dolgon változtatni. Minden egy irányban folyik lefelé, és csak akkor tudjuk ideiglenesen visszafordítani, ha ki tudunk használni valami még erősebb lezúdulást, amely a közelünkben adódik. Ha örökkön-örökké felhasználható energiához akarunk jutni, olyan útra van szükségünk, amely minden irányban lefelé visz. Ez univerzumunk egyik paradoxoni: minden lejtő, amely az egyik irányban lefelé vihet, visszafelé emelkedő.