Tika tágra nyílt szemmel nézte az égbe nyúló ikertornyokat. — Még soha nem láttam semmi ilyen hatalmasat. Vajon kik építették? Nagyon erős embereknek kellett lenniük!
— Nem emberek voltak — mormolta Kova szomorúan. A törpe szakálla megremegett, amint bánatos képpel szemlélte Pax-Tharkas falait. — Elfek és törpék közös munkája... akkor épült, amikor még békésebb idők jártak.
— A törpe igazat beszél — mondta Gilthanas. — Valaha régen Kith-Kanara, atyja legnagyobb keserűségére elhagyta őshazáját, Silvanestit. Miután aláírták a Testvérháborút lezáró Kardhüvely békeszerződést, népével együtt ebben az Ergoth császárától kapott gyönyörű erdőben telepedett le. Az elfek Qualinostiben élnek, amióta csak Kith-Kanara sok-sok évszázaddal ezelőtt meghalt. Pax-Tharkas várainak létrehozása volt élete főműve. Mivel ez a vár az elfek és a törpék királyságainak határán áll, közös erővel építették a Krynn világáról azóta rég eltűnt béke jegyében. Elszorul a szívem, hogy így kell most látnom, egy szörnyű harci gépezet bástyájaként.
Miközben Gilthanas beszélt, láthatták, amint a Pax-Tharkas erődfalában nyíló óriási kapu lassan kitárul. Sárkányfattyak, hobgoblinok és goblinok egész hadserege masírozott ki rajta a síkságra. A rikoltozó kürtök hangját visszaverték a távoli hegyek. A magasból egy hatalmas vörös sárkány szemlélte a felvonulást. A társaság meglapult a fák közötti bozótban. Bár a szörnyeteg messze volt tőlük ahhoz, hogy észrevehesse őket, még ilyen távolságból is sárkányiszony tört ki rajtuk.
— Qualinosti ellen indulnak — mondta Gilthanas megbicsakló hangon. — Be kell jutnunk, hogy kiszabadíthassuk a foglyokat, akkor Verminaard kénytelen lesz visszarendelni a sereget.
— Be akartok hatolni Pax-Tharkas várába? — kérdezte döbbenten Eben.
— Igen — felelte Gilthanas ingerülten, nyilvánvalóan megbánva, hogy ennyit is mondott.
— Phűű! — sóhajtott nagyot Eben. — Ti aztán nagyon bátrak vagytok. Nézzük csak! Hogy is juthatunk be oda? Tán várnunk kéne, míg elvonul a sereg. A nagy kapunál talán csak egy maroknyi őr maradt. Azokkal pedig könnyen elbánhatunk... nem igaz, nagy ember? — bökte oldalba Caramont.
— Hát persze — vigyorgott rá a harcos.
— Nem ez a tervünk — jegyezte meg hidegen Gilthanas, és a hegyoldalban meghúzódó keskeny, az alkony! félhomályban már alig kivehető szurdokra mutatott: — Ott a mi utunk. Majd a sötétség leple alatt közelítjük meg. Ezzel fölállt és megindult. Tanis jól kilépett, hogy utolérje. — Mit tudsz erről az Ebenről? — kérdezte elf nyelven és visszapillantott a Tikával társalgó férfira.
Gilthanas megvonta a vállát: — Annak az embercsapatnak a tagja volt, amely velünk harcolt a vízmosásnál. Az életben maradottakat Vigaszba hurcolták és ott megölték. — Gondolom, valahogy megúszta... hiszen végül is, nekem is sikerült — mondta Gilthanas és elfordította a fejét Tanistól. — Kapuból való, ahol az apja és annak az apja is gazdag kereskedő volt. Amikor nem hallhatta, a többiek elmondták, hogy a családja elveszítette a vagyonát, s, ő azóta a kardjával keresi meg a kenyerét.
— Ezt én is sejtettem — mormolta Tanis —, a ruhája jó anyagból való, de szebb napokat is látott. Helyes döntés volt részedről, hogy magunkkal hozzuk őt.
— Nem mertem hátrahagyni — felelte Gilthanas sötéten. — Valamelyikünknek rajta kell tartania a szemét.
— Igen — mondta Tanis és elhallgatott.
— Meg rajtam is, gondolod magadban — jegyezte meg Gilthanas feszülten. — Tudom, miket beszélnek a többiek... különösen a lovag. De esküszöm neked, Tanis, nem vagyok áruló! — Az elf szeme lázasan csillogott a kihunyó fényben. — El akarom pusztítani ezt a Verminaard Nagyurat. Ha láttad volna, amikor a sárkánya halomra ölte a harcosaimat! Az életemet is föláldoznám... — és Gilthanas nem szólt többet.
— A miénkkel együtt? — kérdezte tőle Tanis.
Gilthanas szembefordult vele..., mandulavágású szemében nem tükröződött semmiféle érzelem. — Ha mindenáron tudni akarod, Tanthalas, az életed ennyit ér — és csettintett egyet az ujjaival. — De az én népem élete számomra minden, ebben a pillanatban csak ezzel törődöm. — Megindult előre, amint Sturm melléjük lépett.
— Tanis — szólította meg a lovag a félelfet —, a vénembernek igaza volt. Követnek bennünket.
9
Gyanús sűrűség. A sla-mori út
A keskeny ösvény meredeken emelkedett a hegyek lábánál húzódó erdős völgy felé. Megsűrűsödtek körülöttük az esti árnyak, amint fölfelé kapaszkodtak egy patak mentén. Még nem jutottak messzire, amikor Gilthanas letért az útról és eltűnt a bozótban. Megálltak és kétkedő pillantásokat vetettek egymásra.
— Kész őrület — suttogta Eben Tanis fülébe. — Ebben a völgyben trollok tanyáznak... mégis, mit gondolsz, ki taposta ezt az ösvényt? — A sötét hajú férfi bizalmaskodva ragadta meg Tanis jobbját, amit a félelf egyáltalán nem vett jó néven. — Tudom, hogy úgymond, én vagyok az új fiú a csapatban, és az istenek a tudói, hogy semmi okod hinni nekem... de mondd, mit tudsz te erről a Gilthanasról?
— Azt tudom... — kezdte Tanis, de Eben nem figyelt rá. — Voltak közöttünk néhányan, akik nem hitték el, hogy a pikkelyesek csapata véletlenül botlott belénk, ha érted, mire gondolok. Én meg a legényeim a hegyekbe vonultunk, onnan harcoltunk a sárkányseregekkel egészen Kapu eleste óta. Azt mondták nekünk, hogy a Sárkány Nagyúr egyik vára ellen vonulnak és megkérdezték, nem tartanánk-e velük. Mi azt feleltük, hogy persze, miért ne... bármire készek vagyunk, amivel borsot törhetünk a sárkányfőnök orra alá.
A bujkálás hamarosan egészen az idegeinkre ment. Sárkányfattyak nyomaival volt tele az egész környék, de az elfeket ez csöppet sem izgatta. Gilthanas azt mondta, hogy a nyomok régiek. Azon az éjszakán is tábort vertünk és őröket állítottunk. Nem sokat értünk ugyan vele, mert a támadásról csak alig húsz másodperccel előtte értesültünk. És... — Eben körülnézett és közelebb húzódott Tanishoz — mialatt fölcihelődtünk, előszedtük a fegyvereinket, hogy visszaverjük a sárkányembereket, hallottuk, hogy az elfek úgy kiabálnak, mintha elvesztettek volna valamit vagy valakit. És mit gondolsz, kit kerestek?
Eben mereven Tanis szemébe nézett. A félelf összeráncolta a homlokát, ingerelte a másik titokzatos modora.
— Gilthanast! — sziszegte Eben. — Elment valahová, a többiek meg csak óbégattak, kiabáltak utána... a főnökük után!
— A férfi megvonta a vállát: — Hogy aztán előkerült-e végül vagy sem, azt nem tudom. Mindenesetre én kétszer is meggondolom, mielőtt követem ezt az elfet. Lehet, hogy jó oka volt a távozásra a sárkányfattyak támadásakor, de akkor is...
— Én régóta ismerem Gilthanast — vágott közbe Tanis mogorván, ingerültebben, mint ahogy szerette volna.
— Értem én... csak azt akartam, hogy tudj róla. — Eben megnyugtatóan mosolygott rá. Megveregette Tanis hátát és visszament Tika mellé.
Tanisnak nem kellett külön meggyőződnie róla, hogy Caramon és Sturm minden szót hallott, de egyikük sem szólt semmit, s még mielőtt Tanis bármit is mondhatott volna nekik, váratlanul Gilthanas lépett elő halkan a fák közül.
— Nincs különösebben messze — mondta az elf. — A bozót kicsivel odébb megritkul és könnyebben esik a járás.