— Én mégis azt mondom, hogy a főkapunál próbálkozzunk — erősködött Eben.
— Egyetértek — helyeselt Caramon és az egyik fa tövében kimerültén pihegő testvérére nézett. Aranyhold is egészen sápadt volt a fáradtságtól. Még Tasslehoff is csüggedten lógatta a fejét.
— Itt letáborozhatnánk, hogy aztán hajnalban támadjunk a főkapura — javasolta Sturm.
— Tartjuk magunkat az eredeti tervez! — csattant föl Tanis. — Akkor verünk majd tábort, ha elértük a Sla-mori utat. Ekkor fölmordult Kova: — Nyugodtan odamehetsz a kapuhoz és becsöngethetsz Verminaard Nagyúrnak, engedne már be, Fényeskardú Sturm. Biztosan szívesen megtenné. No gyerünk, Tanis! — és trappolva nekivágott az ösvénynek.
— Így talán legalább félrevezethetjük a követőinket — mondta Tanis halkan Sturmnak.
— Akárki vagy akármi is az — felelte Sturm —, igencsak otthon van a sűrűben, hogy mást ne mondjak. Valahányszor csak sejtettem, hogy ott bujkálhat és visszafordultam, hogy jobban megnézzem, eltűnt, mint a kámfor. Arra is gondoltam, hogy csapdát állítok neki, de nem volt rá elég idő.
A csapat egy égbe nyúló gránitmeredély tövében megkönnyebbülve lépett elő a bozót sűrűjéből. Gilthanas több száz lábnyi hosszúságban végigtapogatta a sziklafalat. Hirtelen megtorpant.
— Itt vagyunk — suttogta. Zekéje alá nyúlt és előhúzott egy halvány, sárgás fénnyel fölvillanó, vésett ékkőféleséget. Még egyszer végigsimítva a sziklát, végre megtalálta, amit keresett: egy aprócska lyukat a kőfalban. A követ beleillesztette a lyukba és valami érthetetlen, ősi szavakat kantálva, kezével láthatatlan jeleket rajzolt a levegőbe.
— Nagyon figyelemre méltó — suttogta Fizban —, nem is tudtam, hogy ő is közülünk való — mondta Raistlinnek.
— Egyszerű kontár, semmi több — válaszolta a mágus. De azért botjára támaszkodva érdeklődéssel figyelte Gilthanas minden mozdulatát.
Hitelen egy jókora kódarab vált ki a sziklafalból és hangtalanul félrecsúszott. A társaság hátrahőkölt a gránitfalban tátongó nyílásból előtörő hűvös fuvallattól.
— Mi van odabent? — kérdezte Caramon gyanakvón.
— Azt, hogy most éppen mi van bent, nem tudom — felelte Gilthanas. — különben még sohase jártam odabent. Ezt a helyet csak a népem legendáiból ismerem.
— Nos, akkor — morogta Caramon —, mi szokott ott lenni? Gilthanas egy pillanatig kivárt. — Ez volt valaha Kith-Kanara sírkamrája.
— Újabb kísértetek — dörmögte Kova és bekukucskált a sötétbe. — Küldjük előre a varázslót, figyelmeztesse őket az érkezésünkről.
— Dobjátok be a törpét! — vágott vissza Raistlin. — Ők úgyis hozzászoktak, hogy sötét, dohos barlangokban tanyázzanak.
— Te a hegyi törpékről beszélsz — tiltakozott Kova megremegő szakállal. — Az már nagyon rég volt, amikor a dombvidéki törpék Thorbardin királyságában a föld alatt éltek.
— De csak azért, mert kihajítottak benneteket — sziszegte Raistlin.
— Hagyjátok abba, mind a ketten! — förmedt rájuk Tanis ingerülten. — Raistlin, neked mi a véleményed erről a helyről?
— Gonosz... nagyon gonosz — felelte a varázsló.
— De én hatalmas jóságot is érzékelek — szólt közbe Fizban váratlanul.
— Az elfek nem merültek teljesen feledésbe odabent, bár az uralmat valóban gonosz erők vették át helyettük.
— Ez tiszta őrület! — kiáltott föl Eben. Hangja csak úgy visszhangzóit a sziklák között és a többiek ijedten fordultak felé. — Bocsánat — mondta most már visszafogott hangon. — De nem akarom elhinni, hogy be akartok oda menni. Nem kell ahhoz varázslónak lenni, hogy az ember érezze ott a gonoszt. Még én is érzem! Menjünk vissza a kapuhoz! — mondta sürgetőn.
— Igaz, ott biztosan lesz egy-két őr, de mi az ahhoz a szörnyűséghez képest, ami ebben a sötét üregben lappanghat?
— Velejére tapintott a fickó, Tanis — dörmögte Caramon. — A holtakkal nem harcolhatunk... ezt már megtanultuk a Komor Erdőben.
— Ez az egyetlen út — fortyant föl Gilthanas —, ha ilyen gyávák vagytok...
— Van némi különbség az elővigyázatosság és a gyávaság között, Gilthanas — mondta Tanis nyugodt, szilárd hangon, majd egy pillanatra elgondolkodott. — Lehet, hogy a főkapunál elbánhatnánk az őrséggel, de nem akadályozhatnánk meg, hogy előbb riasszák a többieket. Azt mondom hát, hogy lépjünk be és legalább derítsük föl ezt az utat. Te vezess, Kova és Raistlin... szükségünk lesz a pálcád fényére.
— Shirak! — mondta a varázsló halkan és botja végén fölizzott a kristálygömb. Kova társaságában bebújt a résen, a csapat többi tagja szorosan a nyomában. A járat kétségtelenül ősi volt, de azt, hogy természetes-e vagy emberkéz műve, nem tudták megállapítani.
— És mi lehet a követőnkkel? — kérdezte Sturm csöndesen. — Hagyjuk nyitva ezt a bejáratot?
— Hmm, csapda — jutott Tanis eszébe. — Éppen csak egy résnyire hagyd nyitva Gilthanas, hogyha, bárki jön utánunk, vegye észre, hogy ide beléptünk, de annyira ne, hogy csapdát sejthessen benne.
Gilthanas előhúzta az ékkövet, beleillesztette a belső oldalon lévő nyílásba és mormolt pár szót. A kőtömb lassan, kezdett visszacsúszni a helyére. Az utolsó pillanatban, amikor már csak hét-nyolc hüvelyknyi rés maradt, fürgén kikapta a lyukból a zárkövet. A sziklatömb egy rezzenéssel megállt... a lovag, az elf és a félelf csatlakozott a társasághoz a Sla-Mori út torkolatában.
— Mindent vastagon borít a por — állapította meg Raistlin — de nyomok nincsenek, legalábbis a barlangnak ebben a részében.
— Körülbelül innen százhúsz lábnyira van egy keresztfolyosó — tette hozzá Kova. — Ott találtunk ugyan valami nyomokat, de nem tudjuk, kitől származhatnak. Nem olyanok, mint a sárkányfattyaké vagy a hobgoblinoké és nem tartanak ebbe az irányba. A varázsló szerint a gonosz erő — a jobb oldali útelágazásból árad.
— Itt letanyázhatunk éjszakára — javasolta Tanis —, a bejárat közelében. Kettős őrséget állítunk: egyet az ajtóhoz, egyet a folyosóra. Sturm és Caramon őrködik elsőnek, utánuk Gilthanas és én, majd Eben és Zúgószél, végül Kova és Tasslehoff.
— És én — jelentette ki Tika határozottan, bár még soha életében nem érezte ennyire kimerültnek magát. — Én is vállalom!
Tanis hálás volt, hogy a sötétség eltakarja a mosolyát. — Nagyon jó — egyezett bele —, te majd Kova és Tasslehoff társa leszel.
— Rendben van — mondta a lány, kinyitotta a csomagját, előhúzott belőle egy takarót és leheveredett. Közben észrevette, hogy Caramon le nem veszi róla a szemét. Az sem kerülte el figyelmét, hogy Eben is őt nézi, ami egyáltalán nem esett neki rosszul. Határozottan eszesebb és jóképűbb volt, mint a nagydarab harcos. Caramon ölelő karjának emléke ugyanakkor borzongatóan kellemes emléket ébresztett benne. Mégis igyekezett nem gondolni rá, és megpróbált minél kényelmesebben elhelyezkedni. A páncéling hideg volt és nyomta is a blúzán keresztül, de megfigyelte, hogy a többiek sem veszik le. Mellesleg elég fáradt volt hozzá, hogy akár talpig vaspáncélban is elaludjon. Utoljára, már félálomban arra gondolt, milyen jó, hogy nem egyedül van Caramon társaságában.
Aranyhold látta, amint a harcos a lányon legelteti a szemét. Súgott valamit Zúgószél fülébe, aki mosolyogva bólogatott rá, aztán a Főnök lánya odalépett Caramonhoz, megérintette a karját és félrevonta őt a folyosó sötétjébe.
— Tanis azt mondja, hogy van nektek egy nővéretek.
— Igen — nézett rá Caramon meglepetten —, bár igaz, hogy csak féltestvérünk.