Aranyhold elmosolyodott és gyengéden a férfi karjára tette a kezét. — Nos, most én is úgy szólok hozzád, mintha a nővéred lennék.
Caramon elvigyorodott. — Az lehetetlen, Kitiara, más, mint te, Que-shu úrnője. Kitiara tanított meg minden általam hallott csúnya szó jelentésére és még néhányéra, amelyeket nem is hallottam addig. Ő tanított meg rá, hogyan használjam becsülettel a kardomat a vitézi tornákon, de arra is, hogy rúgjam hasba az ellenfelemet titokban, ha a bírák nem nagyon figyelnek. Nem, kedves hölgy, te nem nagyon hasonlítasz az én nővéremre. Aranyhold csodálkozott, hogy Caramon ilyennek mutatja be azt a nőt, akit érzése szerint Tanis szeretett. — De én azt hittem, hogy ő és Tanis, szóval úgy értem, hogy ők...
— Valóban, úgy is volt — felelte pislogva Caramon.
Aranyhold mélyet sóhajtott. Nem akarta, hogy a társalgás más mederbe terelődjön, és most szerencséjére éppen a szándékának megfelelő fordulatot vett. — Bizonyos értelemben éppen ilyesmiről akarok beszélni veled. Csakhogy ez most Tikára vonatkozik.
— Tikára? — fortyant föl Caramon. — Tika már nagylány és bocsáss meg, de nem gondolom, hogy rád tartozna, bármit is művelünk vele.
— De ő egy lány, Caramon — mondta Aranyhold kedvesen —, hát nem érted?
A harcos bambán nézett rá. Tisztában volt vele, hogy Tika lány. Mit akarhat ezzel Aranyhold? Aztán hirtelen eljutott a tudatáig a dolog és felhördült: — Csak nem azt akarod...
— De igen — sóhajtotta Aranyhold. — Tikának még sohasem volt dolga férfival. Akkor mondta el nekem, amikor a páncélt adtam rá a ligetben. Meg van ijedve, Caramon, annyi mindenféle mesével traktálták már. Ne rohand le. Nagyon várja a közeledésedet és minden áldozatra is kész érte, de ne hagyd, hogy emiatt valami olyasmit csináljon, amit később majd meg kell bánnia. Ha igazán szereted őt, az idő majd kárpótol az elveszített pillanat édességéért.
— Azt hiszem, tapasztalatból mondod ezt, nem igaz? — nézett Aranyhold szemébe Caramon.
— Igen — felelte a lány és elrévedő tekintete Zúgószélre tévedt. — Mi is nagyon sokáig vártunk, aminek a fájdalma néha majdnem elviselhetetlen volt. De az én népem törvényei nagyon szigorúak. Persze ez most már aligha számít
— mormolta inkább maga elé, mint Caramonnak —, mivel csupán mi ketten maradtunk. De a maga módján ettől csak fontosabbá válik a törvény. Amikor kimondjuk az esküszót, egymáséi lehetünk, mint férfi és asszonya... de addig nem!
— Megértem... és köszönöm, hogy ezt elmondtad Tikáról — ezzel Caramon esetlenül megveregette Aranyhold vállát és visszaballagott őrhelyére.
Az éjszaka nyugodtan telt el, semmi jel sem utalt követőjükre. Amikor őrséget váltottak, Tanis megbeszélte Gilthanassal, amit Ebentől hallott, de nem kapott tőle kielégítő választ. Igen, a férfi igazat mondott. Gilthanos valóban eltávozott a sárkányfattyak támadásakor. A druidákat akarta rávenni, hogy segítsenek nekik. A csatazajt meghallva azonnal visszatért, akkor kapta fejére azt az ütést. Mindezt halk, keserű hangon tárta Tanis elé. Mikor a sápadt, reggeli fény bekúszott a sziklaajtó résén, a társaság fölébredt. Sietve elfogyasztották reggelijüket, összeszedték a cók-mókjukat és elindultak a folyosón Sla-Mori felé.
A keresztfolyosóhoz érve mindkét irányban megvizsgálták az utat. Zúgószél térdre ereszkedett, úgy vette szemügybe a nyomokat, majd töprengve fölállt.
— Emberi nyomok — mormolta —, és mégsem emberiek. Vannak még állatnyomok is, talán patkányoktól származhatnak. A törpének igaza volt, én sem látok sem sárkányfattyú-, sem hobgoblinnyomokat. De az a legkülönösebb, hogy az állatnyomok itt, az utak kereszteződésénél megszakadnak. A jobb oldali folyosóra nem hatolnak be, a másik furcsa nyomok meg bal oldalt nem haladnak tovább.
— Nos, akkor mi melyik irányba induljunk? — kérdezte Tanis.
— Én amondó vagyok, hogy egyikbe se — szólalt meg Eben. — A sziklaajtó még nyitva van... forduljunk vissza!
— Innen már nem fordulhatunk vissza — szögezte le Tanis. — Én hozzá is járulnék, hogy te eltávozz, csak...
— Csak nem bízol meg bennem — fejezte be a mondatot Eben. — Nem kárhoztatlak miatta, Tanis, félelf. Különben megígértem, hogy a segítségetekre leszek és állom is a szavam. Nos, merre? Jobbra vagy balra?
— A gonosz erő jobbról árad — suttogta Raistlin.
— Gilthanas — fordult az elfhez Tanis —, van róla fogalmad, hogy hol lehetünk?
— Nincs, Tanthalas — hangzott a válasz. — A legendák szerint Sla-Mori útjáról több bejárat is nyílik Pax-Tharkasba. Valamennyi titkos. Ide csak az elf papok szállhattak le, hogy a holtaknak megadják a végtisztességet. Az egyik út éppen olyan jó lehet, minta másik.
— Vagy rossz! — súgta Tasslehoff Tikának. A lány csuklott egyet és odahúzódott Caramon mellé.
— Akkor balra megyünk — döntötte el Tanis —, mivel Raistlin valami rosszat sejt jobb felől.
A varázsló pálcájának halvány fényénél jó pár száz lábnyit haladtak a poros, sziklába vájt folyosón, azután hirtelen egy ősrégi kőfalhoz értek, amelynek az oldalában tátongó nyíláson át csupán koromsötétet láttak maguk előtt. A gyönge varázsfényben inkább csak sejteni lehetett a tágas helyiség távolabbi falait.
Elsőként a harcosok léptek be, a pálcáját magasba emelő mágus két oldalán. A hatalmas terem valaha gazdagon, díszített lehetett, de mára már annyira lepusztult, hogy egykori pompája nyomasztóan és ijesztően hatott. Két sorban hét-hét oszlop futott végig a csarnokon, egyik-másik ledőlve hevert. A szemközti fal részben leomlott, az Összeomlás romboló erejétől. A terem legtávolabbi végében nagy, kétszárnyú bronzajtó terpeszkedett.
Amint Raistlin előbbre lépett, a többiek kivont karddal széthúzódtak. Egyszer csak az élen haladó Caramon fojtott kiáltást hallatott. A varázsló odasietett, hogy megvilágítsa a helyet, amelyre a harcos reszkető keze mutatott. Egy gránitkőből faragott súlyos, cifra trónus állt előttük. Két oldalt egy-egy magas márványszobor emelkedett mellette, a szoboralakok világtalan szeme előremeredt a sötétbe. Az általuk őrzött trón azonban nem volt üres! Egy csontváz ült rajta, amely férfi maradványa lehetett, de hogy milyen fajtáé, azt már nem tudták megállapítani: a halál eltörölte a vonásait. Az alak királyi öltözéket viselt, amely az enyészet nyomai ellenére még most is gazdagnak látszott. A megereszkedett vállat palást takarta, a hústalan koponyán korona villant, a halálban is kecses tartású csontkezek hüvelyébe dugott hosszú kardon pihentek.
— Kith-Kanaran! — suttogta Gilthanas és térdre hullott. — Az Ősök Termében, az ő sírkamrájában állunk. E látványban senkinek sem volt része, mióta az elf papoknak nyoma veszett az Összeomlás idején.
Tanis addig meredt a trónra, mígnem lassan, önmaga számára is érthetetlen érzések parancsára szintén térdre ereszkedett. — Fealan thalos, Im murquanethi. Sai Kith. Kananoth Murtari Larion — mormolta félhangosan a valaha élt legnagyobb elf király emlékének tiszteletére.
— Milyen gyönyörű kard! — kiáltotta Tasslehoff, éles hangjával megtörve az áhítatos csöndet. Tanis megrovó pillantást vetett rá. — Nem akarom elvenni — tiltakozott a surranó megbántottan. — Csak éppen megjegyeztem, mivel tényleg olyan nagyszerű!
Tanis fölemelkedett. — Hozzá se nyúlj! — intette szigorúan Tasst, azután megindult, hogy alaposabban körülnézzen a helyiségben.
Tass azért csak odasomfordált, hogy közelebbről is megvizsgálja a kardot... Raistlin vele tartott. — Tsaran korilath ith hakon — mormolta halkan a varázsló és előírásosan szertartásos mozdulattal a fegyver fölé emelte a kezét. A kard halvány, vöröses fénnyel fölizzott. Raistlin elmosolyodott és csöndesen megjegyezte: — El van varázsolva Tass eltátotta a száját a csodálkozástól. — És jó vagy rossz varázslattal?