— Azt nem tudhatom — suttogta a mágus. — De mivel már oly régen itt áll érintetlenül, semmiképpen sem mernék hozzányúlni.
Ezzel odébb lépett, otthagyva Tasst, hadd töprengjen rajta, milyen szörnyűség történne vele, ha mégis megszegné Tanis utasítását.
Miközben a surranó a hatalmas csábítással küszködött, a többiek, titkos bejáratokat keresve végigtapogatták a falakat. Segítség gyanánt Kova hosszasan magyarázta nekik a törpék építette titkos ajtók szerkezetének rejtelmeit. Gilthanas a Kith-Kanan trónjával szembeni falba épített szárnyas bronzajtóhoz lépett. Az egyik szárny, amelyet Pax-Tharkas domborművű térképe ékesített, résnyire nyitva volt. Kova fényért kiáltott, majd Raistlin társaságában megszemlélte az ábrát.
Caramon még egy pillantást vetett a rég halott király csontváz alakjára és csatlakozott a titkos ajtók után vizslató Kovához és Sturmhoz. Egyszer csak Kova dörmögése hallatszott: — Tasslehoff, te semmirekellő surranó, ez a te szakmád! Legalábbis folyvást azzal hencegsz, hogyan találtál meg valami száz éve elfeledett és ilyen-olyan titkos kincsekhez vezető rejtekajtót.
— Az is ilyesféle helyen volt — pittyegte Tass, egy pillanat alatt megfeledkezve a kardról. Már szökkent is, hogy segítsen a kutatóknak, amikor hirtelen megtorpant.
— Hát ez meg micsoda? — kérdezte fejét oldalra hajtva.
— Mi micsoda? — dünnyögte Kova és elmerülten tovább tapogatta a falat.
— Ez a kaparászó hang — mondta a surranó csodálkozó képpel —, onnan jön, az ajtó mögül!
Tanis fölkapta a fejét... már régen megtanulta tisztelni Tasslehoff éles hallását. Az ajtóhoz sietett, ahol Gilthanas és Raistlin még mindig a bronz-térképet bújta. A varázsló hirtelen hátratántorodott. A kinyíló ajtó mögül bűzös levegő tódult a helyiségbe. Most már mindenki hallotta a kaparászást és még valami csúszkáló hangot.
— Csukjátok be az ajtót! — sziszegte Raistlin sürgetőn.
— Caramon! Sturm! — kiáltotta Tanis, de azok ketten, Ebennel együtt már rohantak is az ajtó felé. Nekifeszültek, de nyomban vissza is tántorodtak, amint a súlyos, bronz ajtószárnyak szélesre tárulva, kongó döndüléssel nekivágódtak a falnak. A csarnokba besiklott egy szörnyeteg.
— Mishakal, segíts! — fohászkodott istennőjéhez Aranyhold és hátával a falnak esett. Bár teste óriási volt, a lény fürgén csusszant be a terembe. A kaparászó hangot a padlón sikló gigászi, puffadt teste okozta.
— Egy meztelen csiga! — rikkantotta Tass és közelebb szökellt, hogy jobban megnézze. — Hanem nézzétek, hogy mekkora? Mit gondoltok, hogyan nőhetett ilyen nagyra? Kíváncsi lennék, hogy mit eszik...
— Bennünket, te hígvelejű — bömbölte Kova és abban a pillanatban terítette a földre a surranót, amikor a csiga felé köpött egy bűzös nyálsugarat. A fejéből kiálló vékony, imbolygó szarvak végén pislogó szemeinek nem sok hasznát vehette, de nem is volt szüksége rájuk. A szerteszét futkosó patkányokat pusztán szaglás útján is megtalálhatta és lenyelhette. Most azonban sokkal tekintélyesebb prédát sejtett, és bénító nyálát vadul fröcskölte az étvágyát gerjesztő eleven “húsdarabok” felé.
A halálos lötty elkerülte a félrebukfencező surranót és Kovát. Sturm és Caramon előrelendült, kardjuk lesújtott a szörnyetegre. Caramon kardja meg sem sértette a vastag, gumiszerű bőrt. Sturm pallosa már belehasított, mire az óriás csiga fájdalmában meghátrált. Most Tanis lendült támadásba, ahogy a teremtmény feje a lovag felé lódult...
— Tanthalas!
A kiáltás egy pillanatra megtorpantotta Tanist, aki megfordulva, döbbenten meredt a csarnok bejáratára.
— Laurana!
Ekkor a csiga, már pontosan bemérve a félelf helyét, felé köpött egy maró nyálcsomót. Az eltalálta a kardját... a fém fölsistergett, füstölögni kezdett és elolvadt a kezében. A gyilkos folyadék tovább ömlött a karjára és belemart a húsába. Tanis, az iszonyú fájdalomtól üvöltve térdre rogyott.
— Tanthalas! — sikoltott még egyszer Laurana és felé rohant.
— Állítsátok meg! — nyögte Tanis a fájdalomtól összegörnyedten és kétségbeesetten markolta megfeketedett, használhatatlanná vált kardforgató karját.
A csiga megérezte, hogy talált, és szürke, lüktető testét az ajtónyíláson kipréselve előrecsusszant. Aranyhold ijedten meredt a szörnyre, majd szinte azonnal Tanishoz futott... Zúgószél védelmezőn állt melléjük.
— Menjetek innen! — nyögte Tanis fogát összeszorítva.
Aranyhold istennőjéhez imádkozott, úgy fogta kezébe a sebesült karját. Zúgószél nyilat illesztett íja húrjába és belelőtte a csigába. A nyílvessző beleállt a teremtmény nyakába, s habár nem sok kárt tett benne, mégis legalább a figyelmét elterelte a félelfről.
Tanis nézte, amint Aranyhold megszorítja a karját, de a sajgó fájdalmon kívül semmit sem érzett. Azután lassan csökkent a kín és újból érezte bénult testrészét. Elmosolyodott... csodálta magában a lány gyógyító erejét és máris körülnézett, hogy szemmel tartsa a történteket.
Társai újult erővel és dühvel vetették magukat a szörnyetegre, hogy távol tartsák Tanistól, de ezzel az erővel akár egy vastag gumifalba is döfködhették volna fegyvereiket.
Tanis nehézkesen föltápászkodott. Karja rendbe jött ugyan, de kardja összeolvadt fémdarabként hevert a kőpadlón. Minthogy hosszú íján kívül fegyvere más nem volt, meghátrált, s Aranyholdat is magával vonszolta, miközben a csigaszörny teljes terjedelmében besiklott a sírkamrába.
Raistlin Fizbanhoz loholt. — Most van itt a tűzgolyóvarázslat ideje, öreg! — lihegte.
— Igazán? — derült föl a vén mágus képe. — Nagyszerű! Hogy is van?
— Hát nem emlékszel?! — nyögte Raistlin csaknem sikoltva és egy oszlop mögé rántotta az öreget, amikor a csiga újabb emésztő köpetet lövellt feléjük.
— Tudtam... no, várj csak! — futott ráncba Fizban homloka az erőlködéstől. — Te nem tudnád megcsinálni?
— Ahhoz még nincs elég erőm, dicső öreg! Erre az igére még nem terjed ki a hatalmam! — Raistlin becsukta a szemét és az általa ismert varázsigéket vette sorra.
— Vissza! Ki innen! — üvöltötte Tanis, amennyire lehet fedezve Laurana és Aranyhold visszavonulását, miközben íja és nyilai után tapogatózott.
— Ez meg csak nyomakszik utánunk — kiáltotta Sturm, ismét lesújtva pallosával, de Caramonnal együtt mindössze annyit érték el, hogy csak még inkább földühítették a fenevadat.
Ekkor hirtelen Raistlin a magasba emelte a kezét. Kalith karan, tobaniskar! — kiáltotta. Ujjai hegyéből villogó fénydárdák szökkentek elő és becsapódtak a szörnyeteg fejébe. A csigalény némán hátrahőkölt a fájdalomtól, de nyomban előrenyomult megint. Most egyenesen tört előre a csarnok túlsó oldala irányába, ahol Tanis igyekezett megvédeni Aranyholdat és Lauranát. A fájdalomtól őrjöngve és a vérszagtól megrészegülten, a csiga hihetetlen sebességgel siklott előre. Tanis nyílvesszeje lecsúszott vastag, síkos bőréről, mire a szörny kitátott szájjal felé iramodott. A félelf elhajította hasznavehetetlen íját és hátraugrott, kis híján hanyatt esve a Kith-Kanon trónusához vezető lépcsőben.