— Be a trón mögé! — ordította, készen rá, hogy magára vonja a szörny figyelmét, amíg Laurana és Aranyhold fedezékbe menekül. Valami kődarab után kapott... bármi után, amit támadójukhoz vághat, amikor ujjai váratlanul egy kard fémmarkolatára kulcsolódtak.
Megdöbbenésében csaknem elejtette a fegyvert. Olyan hideg volt, hogy szó szerint égette a markát. A penge élesen fölvillant a mágus pálcájának pislákoló fényében. Nem volt ideje a töprengésre. Abban a pillanatban döfte bele a kard hegyét a csigaszörny kitátott pofájába, amikor az a végső, gyilkos köpéshez szívta be a levegőt.
— Futás! — kiáltotta Tanis, elkapta Laurana kezét és a bejárati nyílás felé vonszolta a lányt. Keresztültuszkolta rajta és máris fordult vissza, hogy segítsen feltartóztatni a csigát, míg a többiek is kimenekülnek, de a szörnyetegnek elment az étvágya. Vonaglott a kíntól, lassan megfordult és csúszva megindult, vissza a tanyájába. Sebeiből átlátszó, ragacsos folyadék csurgóit.
A társaság az alagútban verődött össze lihegve... megálltak egy pillanatra, hogy próbálják lecsillapítani heves szívdobogásukat. Raistlin nyöszörögve támaszkodott fivére karjára. Tanis körülnézett. — Hol van Tasslehoff? — kérdezte riadtan és már fordult volna vissza a csarnokba, de kis híján orra bukott az előbotorkáló surranóban.
— Ezt elhoztam neked — motyogta —, a kard — és átnyújtotta a díszes hüvelyt.
— Vissza az alagúton! — adta ki a parancsot Tanis határozottan, elejét véve így minden kérdezősködésnek. A keresztfolyosóhoz érve lerogytak egy percnyi pihenőre. Tanis az elf hajadonhoz fordult: — Abyss mélységes mélységére, Laurana, mit keresel te itt? Valami baj történt Qualinostban?
— Nem történt semmi — motyogta a lány, reszketve a csigaszörnnyel való találkozás friss emlékétől —, csak... csak utánad jöttem.
— Akkor máris indulsz vissza — kiáltotta Gilthanas, dühödten megragadva a húgát. Laurana lerázta magáról a kezét.
— Szó sincs róla, hogy visszamenjek — jelentette ki dacosan —, veled tartok és Tanisszal... meg a többiekkel.
— Ez őrültség, Laurana — förmedt rá Tanis —, nem holmi kirándulásra indulunk. Ez nem játék! Láthattad, mi történt odabent... nem sok híja volt, hogy mind odavesszünk!
— Tudom, Tanthalas — dünnyögte Laurana panaszosán és hangja sírósan elcsuklott. — Hiszen megmondtad, hogy eljöhet az idő, amikor kockára kell tennem az életemet valamiért, amiben hiszek. És én utánad jöttem.
— Meg is halhattál volna... — szólalt meg Gilthanas.
— De nem haltam meg! — kiáltott föl Laurana dacosan. — Én is kijártam a harcosok iskoláját... mint minden elf asszony, amikor a férfiak mellett kellett harcolnunk szülőföldünk védelmében.
— Az nem volt komoly iskola — vágott közbe Tanis ingerülten.
— Mégis utánatok jöttem, egyedül — pillantott Laurana a lovagra —, hát nem voltam elég ügyes?
— De igen — ismerte el Sturm.
— Ez még nem jelenti, hogy...
De ekkor közbeszólt Raistlin: — Csak vesztegetjük az időt — suttogta. — És én a magam részéről egy perccel sem akarok a föltétlenül szükségesnél tovább maradni ebben a dohos, mocskos alagútban. — A varázsló alig kapott levegőt. — A lány maga döntött. Senkit sem nélkülözhetünk, hogy visszakísérje, és egyedül sem bocsáthatjuk útjára. Még el is foghatják és kiszedhetik belőle a terveinket. Magunkkal kell vinnünk őt.
Tanis dühösen fordult a mágus felé... gyűlölte őt e pillanatban hideg, érzéketlen logikájáért és azért, mert igaza van. A félelf talpra állt és Lauranát is felsegítette. Közel állt hozzá, hogy őt is meggyűlölje, bár nem teljesen értette, miért, csak annyit érzett, hogy még bonyolultabbá tett egy amúgy is nehéz feladatot.
— A magad ura vagy — mondta neki nyugodtan, mialatt a többiek is lassan összeszedelőzködtek. — Nem lehetek mindig melletted, hogy megvédjelek... és Gilthanas sem teheti. Úgy viselkedtél, mint egy vásott kölyök. Már egyszer megmondtam neked: jó lenne, ha felnőnél, végre! Nos, ha ez nem megy, akkor könnyen rajtaveszthetsz, s ráadásul magaddal együtt valamennyiünk halálát is okozhatod.
— Ne haragudj rám, Tanthalas! — mormolta Laurana, kerülve a másik haragos pillantását. — De nem viseltem volna el, hogy elveszítselek... megint. Szeretlek — és ajka dacosan megfeszült —, és elérem, hogy büszke légy rám! Tanis hátat fordított neki és ellépett mellőle. Amint megpillantotta Caramon vigyorgó képét és meghallotta Tika fojtott vihogását, elvörösödött, de nem törődött velük... odament Sturmhoz és Gilthanashoz. — Alighanem mégis a jobb oldali folyosót kell választanunk, akár igaza van a varázslónak a gonosz erőt illetően, akár nem. — Fölcsatolta derekára új kardszíját és észrevette, hogy közben Raistlin meredten bámulja a fegyvert.
— Ezzel meg mi bajod? — kérdezte tőle haragosan.
— Az a kard el van varázsolva — mondta halk köhögéssel a mágus —, hogy tudtad megszerezni?
Tanis meghökkent. Maga is a pengére meredt és úgy mozdította felé a kezét, mintha attól tartana, hogy menten kígyóvá változik. Összeráncolt homlokkal próbálta fölidézni a történteket. — Ott álltam az elf király teteme mellett és kerestem valamit, amit ahhoz a csigához vághatnék, amikor váratlanul a markomban éreztem ezt a kardot. Valaki kivonta a hüvelyéből — és a félelf nehezet nyelve elhallgatott.
— Nos? — villogott Raistlin aranyszeme izgatottan.
— Ő adta a kezembe — mormolta halkan Tanis. — Most már emlékszem, hogy megérintett a kezével. Ő húzta ki a hüvelyéből.
— Kicsoda? — kérdezte Gilthanas. — Egyikünk sem volt a közelben...
— Kith-Kanan... — suttogta Tanis.
10
A királyi őrség. A láncterem
Lehet, hogy csak a képzeletük játszott velük, de mintha még inkább elmélyült volna a sötétség, a levegő pedig hidegebbé vált, amint beléptek a másik folyosóra. Senkinek sem volt szüksége a törpe magyarázatára, hogy ez nem normális jelenség egy barlangban, ahol a hőmérsékletnek mindenütt egyformának kellene lennie. Újabb elágazáshoz értek, de egyiküknek sem volt kedve megindulni a bal oldali ágon, amely visszavezethet az Ősök Csarnokába... és a sebesült csigaszörnyhöz.
— Az elf majdnem megöletett bennünket ezzel a csúszómászóval — dörmögte Eben vádló hangon. — Kíváncsi vagyok, mit tartogat még számunkra?
Senki sem válaszolt neki. Ekkorra már mindenki érzékelte a Raistlin által emlegetett gonosz növekvő erejét. Lépteik lelassultak és már csak közös akaratuk vitte őket tovább. Laurana rettegett és a falhoz kellett támaszkodnia. Vágyakozott Tanis közelségére és féltő, gondoskodó támogatására, mint gyermekkorukban, amikor képzeletbeli szörnyekkel csatáztak, de a félelf a sor élén haladt fivére társaságában. Mindegyikük kénytelen volt önmaga megbirkózni a félelmeivel. Laurana ekkor határozta el, hogy inkább meghal, de senkinek sem könyörög segítségért. Most jött rá igazán, milyen komoly ígéretet tett önmagának, amikor elhatározta, hogy kivívja, hogy a férfi büszke legyen rá. Ellökte magát az alagút málladozó oldalától, összeszorította a fogát és továbbindult.
Az alagút váratlanul véget ért. A sziklafal oldalában tátongó üreg előtt halomban hevert a por és kőtörmelék. Kegyetlen gonoszságot sejtettek az üreg mögötti sötétségben... A társaság megtorpant és... még a kötélidegzetű surranó sem merészelt belépni a nyíláson.
— Nem mintha félnék — suttogta Tass Kova fülébe —, csak éppen szeretném, ha valahol máshol lennék.