Nyomasztóan nehezedett rájuk a csend. Mindenki hallotta a saját szívverését és a többiek lélegzését. A halvány fény is tétován imbolygóit a varázsló kezében.
— Nos, nem álldogálhatunk itt örök életig — szólalt meg Eben reszelősen. — Menjen be elsőként az elf... ő hozott ide bennünket.
— Megyek én — válaszolta Gilthanas —, de fényre lesz szükségem.
— Rajtam kívül senki sem nyúlhat a pálcámhoz — sziszegte Raistlin, majd kisvártatva vonakodva hozzátette —, megyek én is veled.
— Raist! — hördült föl Caramon, de a fivére jeges pillantással mérte végig. — Akkor én is megyek — dörmögte.
— Nem! — szólt közbe Tanis —, te itt maradsz és vigyázol a többiekre. Hárman megyünk: Gilthanas, Raistlin meg én. Gilthanas belépett a falon lévő nyílásba, Raistlin a nyomában, végül a varázslót támogató félelf. Keskeny kamrát világított meg a pálca, a túlsó vége homályba veszett a gyönge fénykörön túl. Mindkét oldalon nagy kőajtók sorakoztak, mindegyiket egyenesen a sziklafalba illesztett masszív sarokvasak tartották. Raistlin magasra emelte a pálcát, hogy minél távolabb bevilágíthassa vele a kamrát. Mindannyian tudták, hogy valahol itt lakozik a gonosz.
— Valamiféle faragás van az ajtókon — állapította meg Tanis. A varázsfény magas domborművekké emelte a köveseteket.
Gilthanas odanézett. — A királyi címer — nyögte elhalón.
— És ez mit jelent? — kérdezte Tanis, érezve, hogy az elf félelme úgy terjed át rá, mint valami kórság.
— Ezek itt a királyi gárda kriptái — suttogta Gilthanas. — Az ő szolgálatuk halálukkal sem jár le, azután is őrizniük kell királyukat... így tartja a legenda.
— És íme, így elevenednek meg a legendák — lihegte a varázsló Tanis karjába markolva. Hallhatták, amint súlyos kőtömbök csúsznak félre, rozsdás sarokvasak nyikordulnak. Szeme sarkából Tanis azt is látta, amint valamennyi kőajtó lassan kitárul. A kamrát olyan hideg árasztotta el, hogy elgémberedtek tőle az ujjai. A kőajtók mögött megmozdult valami.
— A királyi gárda! Ők hagyták azokat a nyomokat! — suttogta Raistlin iszonyodva. — Emberek és mégsem emberek! Innen nincs menekvés! — és még görcsösebben kapaszkodott Tanis karjába. — A Komor Erdő szellemeivel szemben ezek egyetlen dologra törekednek... hogy minden szentségtörőt megsemmisítsenek, aki megzavarja királyuk nyugalmát.
— Mégis meg kell próbálnunk — mormolta Tanis és lefejtette magáról a varázsló húsába mélyedő ujjait. Hátralépett a bejárati nyílás felé, amelyet addigra két alak zárt el előlük.
— Vissza! — hördült föl. — Futás! Ki az... Fizban? Nee, te meggárgyult vénember! Meneküljünk innen! A halott gárda...
— Ó, nyugodj már meg! — morogta az öreg. — Ezek a fiatalok! Pánikkeltők. — Ezzel visszafordult és még valakit besegített a résen. Aranyhold volt az, hosszú haja megvillant a fényben.
— Nincs semmi baj, Tanis — mondta a lány megnyugtatón —, idenézz! — Félrehúzta a gallérját és előtárta a kékes fénnyel világító ékszert. — Fizban azt mondta, hogy átengednek bennünket, ha ezt meglátják, és amikor ezt mondta... akkor kezdett el világítani.
— Neem! — Tanis már parancsolta volna vissza a lányt, amikor Fizban megbökdöste a mellét csontos ujjával.
— Rendes ember vagy te Tanis, félelf — dörmögte a vén mágus csöndesen —, csak túl sokat idegeskedsz. Most nyugodj meg szépen és hagyd, hogy ezeket a szerencsétlen lelkeket visszaküldjük aludni! Inkább hozd hamar a többieket, rendben?
Tanis a döbbenettől meg sem tudott szólalni, hát inkább hátralépett, elengedve maga előtt Aranyholdat és Fizbant, Zúgószéllel a nyomukban. Látta, amint végiglépdelnek a tátongó kőajtók kettős sorfala között. Még a távolból is érezte, ahogy az ádáz, gonosz erő visszavonul.
Egyenként segítette be társait az omladozó nyíláson, de amikor kérdeztek tőle valamit, csak egy vállrándítással felelt nekik. Laurana egy szót sem szólt hozzá, kezének érintése hideg volt, és meglepetésére egy csepp vért látott megcsillanni az ajkán. Tudván, hogy csakis a sikolyát visszafojtandó haraphatta meg, már készült, hogy pár szóval megvigasztalja, de az elf hajadon büszkén fölvetette a fejét és elkerülte a tekintetét.
Mindenki sietve loholt Aranyhold nyomában, csak Tasslehoff kukucskált be kíváncsian az egyik kriptába, ahol egy ragyogó páncélt viselő, hosszú alakot látott kiterítve egy kőemelvényen. Csontkezei egy, a testén végigfektetett pallos markolatát szorongatták. Tass megbámulta a királyi címert és hangosan fölolvasta a ráírott szavakat.
— Sothi Nuinqua Tsalarioth — segített neki a helyes kiejtéssel a mögé lépő Tanis.
— Ez mit jelent? — kérdezte a surranó.
— A halál után is hű — felelte a félelf csöndesen.
A kriptasor nyugati végén dupla szárnyú bronzajtóba ütköztek. Aranyhold könnyedén betaszította, és egy kis háromszögletű előtérbe jutottak, amelyen túl egy nagy terem tárult föl előttük. Ebben a helyiségben az egyetlen gondjuk az volt, hogyan vonszolják onnan tovább a törpét, minthogy a terem teljesen érintetlen volt... az egész Sla-Mori útvesztőben valószínűleg az egyetlen hely, amely sértetlenül vészelte át az Összeomlást. Ez pedig csak annak köszönhető, magyarázta Kova mindenkinek, aki hajlandó volt meghallgatni, hogy azt a ritka tehetséggel megáldott törpék építették. Különösen a mennyezetet tartó huszonhárom oszlopot dicsérte. Az egyetlen kijáratot a terem nyugati oldalán elhelyezkedő két, egyforma bronzajtó jelentette. Kova nagy nehezen képes volt elszakadni a csodás oszlopoktól és mindkét ajtót alaposan megvizsgálta, de csak annyit morgott, hogy halvány fogalma sincs róla, melyik merre vezet. Tanis úgy döntött, hogy a jobb oldalit választja.
Ez az ajtó egy tiszta, keskeny folyosóra nyílt, amely úgy harminc lábnyi hosszú lehetett és újabb bronzajtóban ért véget. Ez az ajtó azonban be volt zárva. Caramon lökdöste, döngette, taszigálta... mindhiába.
— Semmire sem megyek vele — dörmögte a nagydarab harcos —, meg sem moccan.
Kova jó pár percig figyelte Caramon meddő erőlködését, mielőtt végre odalépett. Alaposan megvizsgálta, fölhorkant és megcsóválta a fejét: — Ez egy álajtó!
— Elég valódinak látszik — nézte meg Caramon még egyszer, gyanakodva —, még sarokvasai is vannak.
— Hát persze, hogy vannak! — mordult föl Kova —, mi nem úgy építjük az álajtókat, hogy hamisaknak látsszanak... ezt tán még a mocsári törpék is tudják.
— Egyszóval, zsákutcába jutottunk — jegyezte meg Eben sötéten.
— Húzódjatok hátrább! — suttogta Raistlin és pálcáját óvatosan az egyik falhoz érintette. Mindkét kezét előrenyújtotta, és csupán ujjal hegyét érintve az ajtóhoz így szólt: — Khetsaram paklio! — narancssárga fény villant, de nem az ajtóból... hanem a falból!
— El onnan! — kiáltotta Raistlin és hátrarántotta a fivérét, amikor az egész fal, ajtóstól megbillent!
— Gyorsan, mielőtt bezárul! — parancsolta Tanis, mire mindnyájan keresztülnyomakodtak a föltáruló résen.
— Jól vagy? — kérdezte a harcos a lábán alig álló Raistlintől, miközben a fal éles csattanással bezárult mögöttük.
— Igen... a gyöngeség mindjárt elmúlik — suttogta a mágus. — Ez volt az első varázsige, amelyet Fistandantilus könyvéből tanultam. Az ajtónyitó ige működött, de nem gondoltam volna, hogy ennyire kimerít.
Egy másik folyosóra jutottak, amely úgy negyven lábnyit egyenesen nyugatnak futott, ott élesen délnek fordult, aztán keletnek, majd ismét délnek haladt tovább. A végén újabb bronzajtó állta az útjukat.