Raistlin megrázta a fejét: — Ezt az igét nem használhatom kétszer egymás után. Máris kiment a fejemből.
— Egy jó kis tűzgolyóvarázslat biztosan kinyitná — mormolta Fizban. — Azt hiszem, eszembe jutott az az ige...
— Nem, nem, öreg — vágta rá Tanis sietve. — Mindnyájunkat szépen megpirítanál vele ezen a szűk helyen. Tass... A surranó megtaszította az ajtót. — Ejnye, hisz nyitva van — dünnyögte csalódottan, hogy nem kell feltörnie a zárat. Bekandikált. — Csak egy újabb terem!
Raistlin pálcájának fényében óvatosan beléptek. A helyiség kör alakú volt... mintegy száz lábnyi átmérőjű. Közvetlenül a szemközti oldalon, délről megint egy bronzajtó és a helyiség közepén... egy ferde oszlop.
— Lám csak, ferde — kuncogott Tass. — Odanézz, Kova, a törpék ferde oszlopot építettek!
— Ha így van, biztosan megvolt rá az okuk — mordult föl a törpe, majd odébb tessékelte a surranót és közelebbről megszemlélte a magas, karcsú oszlopot. Valóban, határozottan oldalra dőlt.
— Hmm, hmm — töprengett magában, aztán fölkiáltott: — De hisz ez egyáltalán nem is egy oszlop, te fajankó! Ez egy hatalmas, vastag lánc! Nézd csak... látod, itt csatlakozik egy nagy vasgyűrűhöz, a padlóban!
— Akkor tehát a Láncok Termében vagyunk — kiáltotta Gilthanas izgatottan. — Ez Pax-Tharkas híres-nevezetes védelmi berendezése, és akkor már majdnem bent is vagyunk az erődben!
Mindannyian száj tárva meredtek a lenyűgöző láncra: mindegyik szeme olyan hosszú volt, mint Caramon és olyan vastag, akár egy százéves tölgyfa.
— Mire való ez a szerkezet? — kérdezte Tasslehoff és a legszívesebben máris fölkúszott volna rajta. — Vajon hová vezet?
— A lánc magához a gépezethez csatlakozik — mondta Gilthanas —, de hogy miként működik, azt jobb, ha a törpétől kérdezed meg, mert én nem vagyok jártas a mérnöki tudományokban. De annyit tudok, ha kiakasztják ebből a horgonyból — és a padlóba ékelt acélgyűrűre mutatott —, akkor óriási gránittömbök hullanak a vár kapuja mögé. Egész Krynn földjén nincs olyan erő, amely azután azt kinyithatná.
Gilthanas ezzel otthagyta a surranót, hadd tekintgessen a sötétségbe és próbálja hiábavalóan megpillantani a titokzatos gépezetet, maga pedig a többiekkel együtt tovább kutatott a teremben.
— Idenézzetek! — kiáltott föl egyszer csak, és az északi fal kövei között megbújó szögletes körvonalra mutatott: — Itt egy titkos ajtó! Biztosan ez lesz a bejárat!
— És ezzel kell nyitni — mondta sietve Tasslehoff a fal alján kidudorodó kődarabkára mutatva. — Lám, a törpék is csak hibáznak néha — bökte oda vigyorogva Kovának. — Tessék, csináltak egy rejtekajtót, ami annak is látszik!
— És ezért nem is ajánlatos használni — vágta rá a törpe élesen.
— Ugyan, a törpéknek is lehetnek rossz napjaik, mint bárki másnak — hajolt le Eben, hogy elmozdítsa a pockot.
— Ne nyisd ki! — szólt közbe Raistlin váratlanul.
— Miért ne? — mordult rá Sturm. — Talán csak nem riasztani akarsz valakit, még mielőtt bejutnánk Pax-Tharkas várába?
— Ha el akarnálak árulni benneteket, lovagom, már ezerszer is megtehettem volna — sziszegte Raistlin, továbbra is a titkos ajtót tanulmányozva — Olyan hatalmas erőt érzek e mögött az ajtó mögött, amilyet sohasem éreztem azóta, hogy... — és hideglelősen összerázkódva elhallgatott.
— Mióta? — kérdezte fivére szelíden.
— Az Ősmágia Legendás Tornyai óta — suttogta Raistlin. — Óva intelek benneteket, ne nyissátok ki!
— Nézzük meg először, hová vezet az a déli ajtó! — mondta Tanis a törpének.
Kova odaballagott a bronzajtóhoz és könnyedén kitárta. — Ez itt egy ugyanolyan folyosó, akár a többi —jelentette ki Kova csalódottan.
— A Pax-Tharkasba vezető útra egy titkos ajtón át lehet eljutni — ismételte meg Gilthanas, és mielőtt bárki megakadályozhatta volna, lehajolt és kirántotta a helyéről a faragott kődarabot. A rejtekajtó megremegett és lassan elmozdult.
— Ezt még megbánjátok! — nyögte Raistlin.
A félresikló ajtó mögött sárga színű, tégla alakú tárgyakkal telizsúfolt terem tárult föl előttük. A vastag porréteg mögül sárgás csillogás villant.
— A kincstár! — hördült föl Eben. — Megtaláltuk Kith-Kanan kincstárát!
— Csupa arany — mormolta Sturm hűvösen. — Mit sem ér manapság, amikor csak az acélnak van némi értéke... — hangja elhalt, szemében rémület ült.
— Mi az? — ordította Caramon, kardot rántva.
— Neem... tudom — inkább nyögte, mintsem válaszolta Sturm.
— Én tudom — lihegte Raistlin, amint egy alak körvonalai lassan kezdtek kirajzolódni előttük. — Ez egy sötét elf szelleme! Nem megmondtam, hogy ne nyissátok ki ezt az ajtót?!
— Csináljatok már valamit! — hátrált meg hörögve Eben.
— Tegyétek el a fegyvereiteket, szerencsétlenek! — sziszegte Raistlin élesen. — Hasztalan támadnátok rá... az érintése maga a halál, és ha fölüvölt, amíg e falak között vagyunk, mindnyájunknak vége! Süvítő hangja maga is öl! Futás... mindenki, gyorsan! A déli ajtón át!
Mialatt hátráltak, a kincstárteremben lévő sötét alak végképp testet öltött: egy réges-régen, kimondhatatlan bűneiért keserves halállal lakolt, gonosz elf nő állott előttük. A hajdan hatalmas elf mágiaűzők láncra verték a lelkét, hogy az örökkévalóságig őrizze a király kincseit. Az eleven lények láttán kinyújtotta az élő hús melege után vágyakozó kezét és már nyitotta is a száját, hogy rájuk zúdítsa az élet minden szikrája iránti gyűlöletének és keserűségének gyilkos sikolyát.
A behatolók megfordultak és hanyatt-homlok menekültek, hogy mihamarabb kijussanak a bronzajtón. Caramon átbukfencezett a fivérén, és a varázsló kezéből kiverte a pálcáját, amely pattogva gurult odébb a padlón. Fénye egyre áradt, mivel a varázskristályt csak a sárkánytűz emészthette el.
Áldozatainak menekülése láttán a gonosz szellem berontott a Láncok Termébe és hadonászó karma fölsértette Eben arcát. Az felüvöltött a jegesen égető érintéstől és ájultan esett össze. Sturm a ruhájánál fogva megragadta és kirántotta az ajtón, majd Raistlin fölmarkolta a pálcáját és Caramonnal együtt utánuk vetette magát.
— Megvan mindenki? — kiáltotta Tanis, hogy minél hamarabb bevághassa az ajtót. Ekkor hatalmas nyögést, olyan dermesztőén borzalmas hangot hallott, amitől egy pillanatra elállt a szívverése. Megbénította a rémület... nem kapott levegőt. Aztán elhalt a hang és a szíve eszeveszetten nekilódult. A szellem erőt gyűjtött az új üvöltéshez.
— Nincs idő bámészkodni — nyögte Raistlin —, csukd be az ajtót, testvér!
Caramon teljes súlyával nekifeszült a bronzajtó szárnyának. Hatalmas dörrenéssel, az egész csarnokot megrengetve csapódott be a súlyos fémlap.
— Az ugyan nem állítja meg! — sikoltotta Eben holtra váltan.
— Nem — morogta Raistlin csöndesen. — Az ő varázsereje hatalmas, nagyobb az enyémnél. Vethetek ugyan igét az ajtóra, de az kiszívja minden erőmet. Rohanjatok hát, amíg bírjátok szusszal! Hátha sikerül megállítanom!
— Vezesd a többieket, Zúgószél! — adta ki a parancsot Tanis. — Én Sturmmal itt maradok Raistlin és Caramon mellett. A kis csapat nekivágott a folyosónak, de közben rémült kíváncsisággal tekintgettek hátra. Raistlin nem törődött velük... átnyújtotta testvérének a varázspálcát. A fénylő kristálygömb az idegen érintésére azonnal kialudt. A mágus mindkét tenyerét szorosan az ajtó lapjához nyomta. Szemét becsukta és igyekezett a mágián kívül mindenről megfeledkezni a világon.