— Kalis-an budruinin... — kezdte, de ereje kiapadt az iszonytató hideg érintésére.
A sötét elf! Fölismerte a varázsigéjét és megpróbálta megtörni az akaratát. Ekkor elméjében fölmerült egy másik sötét elffel az Ősmágia Legendás Tornyaiban vívott csatája. Minden erejével szabadulni igyekezett a testét megtörő és tudatát csaknem felőrlő keserves ütközet emlékétől, de érezte, amint elhagyja az ereje. Elfelejtette az ige szavait! Az ajtó megremegett. Az elf szelleme mindjárt áttör.
Ekkor valamiféle belső erő szállta meg, amelyet eddig csak kétszer érzett: ott a Toronyban és a fekete sárkány oltárán, Xak-Tsaroth romvárosában. A tudatában fölcsendülő, jól ismert, ám mégis azonosíthatatlan hang megszólalt: elismételte a varázsigét. Raistlin erős, hatalmas hangon, nem a sajátján kiáltotta: — Kalis-an budrunin kara-emarath!
Az ajtó túloldaláról a keserű kudarc nyüszítése hallatszott. A bronzlap szilárdan állt a helyén. A mágus a földre hanyatlott.
Caramon Eben markába nyomta a pálcát, fölemelte fivére ernyedt testét és a többiek után botorkált a sötétbe borult folyosón. Egy másik titkos ajtó könnyen engedett Kova kezének... rövid, törmelékkel teleszórt folyosóra léptek ki. Valamennyien a rémülettől remegve, komoran gyűrték le az előttük álló akadályokat. Végül kijutottak egy tágas, magas terembe, amely a padlótól a mennyezetig zsúfolva volt deszkaládákkal. Zúgószél meggyújtott egy, a falba illesztett fáklyát. A ládákat hatalmas szögek zárták le. Némelyiken a “VIGASZ”, másokon a KAPU” felirat volt olvasható.
— Hát megjöttünk, bent vagyunk a várban — mondta Gilthanas szomorú dicsőséggel. — Ez itt Pax-Tharkas erődjének pincéje.
— Hála az igaz istennek! — sóhajtott fel Tanis és lerogyott a padlóra. Egymás után huppantak le mellé társai. Csak ekkor figyeltek föl rá, hogy Fizban és Tasslehoff nincs sehol.
11
Az eltévedtek. A terv. Árulás
Tasslehoff később sohasem volt képes pontosan visszaemlékezni arra a néhány utolsó, rémült pillanatra ott, a Láncok Termében. — Egy sötét elf? Hol? — emlékezett saját szavaira, s arra, hogy lábujjhegyre állva nézelődik lázasan, amikor a világító varázspálca váratlanul a padlóra zuhan. Hallotta Tanis kiáltását és azt a mindent elnyomó, nyögve bömbölő hangot, amitől teljesen elfelejtette, hogy hol van és éppen mit csinál.
Egyszer csak erős kezek ragadták meg a derekát és fölemelték a levegőbe.
— Mássz! — kiáltotta alulról egy hang.
Kinyújtott kézzel elkapta a hideg fémláncot és megindult rajta mászva fölfelé. Hallotta, hogy mélyen alatta becsapódik egy ajtó és dermesztőén újból felüvölt a sötét elf. Most azonban nem hangzott életveszélyesnek az a hang, inkább dühös volt és elkeseredett. Tass abban reménykedett, hogy ez a barátai menekülését jelenti.
— Vajon hogy találom meg újra őket? — kérdezte magától egy pillanatra elbátortalanodva. Aztán meghallotta a vén Fizban magányos motyogását és megvigasztalódott: még sincs egészen egyedül.
A surranót vastag, súlyos sötétség vette körül. Csupán a tapintására hagyatkozva mászott tovább és egyre jobban kifáradt, amikor a jobb arcán hűvös szellő érintését érezte. Inkább csak sejtette, mint látta, hogy oda érkezett, ahol a lánc a gépezethez kapcsolódott. (Még valami büszkeségféle is eltöltötte e siker fölött.) Csak látna is valamit! Ekkor eszébe jutott, hogy végül is egy varázsló társaságában van.
— Jó lenne egy kis fény! — mondta hangosan.
— Egy kis lény? Hol? — és Fizban ijedtében majdnem elengedte a láncot.
— Nem lény, fény! — ismételte meg görcsösen kapaszkodva egy láncszembe. — Azt hiszem, közel járunk ennek a micsodának a tetejéhez és igazán jó lenne, ha körülnézhetnénk!
— Hmm, hát persze... lássuk csak... fény — és hallotta, amint a vén mágus lázasan kotorászni kezd a szütyőiben. Bizonyára megtalálta, amit keresett, mivel halk elégedettséggel fölmordult, morgott néhány szót és a süvege mellett lebegve kigyulladt egy kicsiny, sárgáskék fénypamacs.
A fénypötty körbetáncolta Tasslehoffot, mintha csak jobban meg akarná nézni magának a surranót, majd visszasiklott a büszke varázslóhoz. Tass el volt bűvölve. Mindenféle izgalmas kérdés jutott eszébe a fénylabdacsot illetően, de a keze már remegett a megerőltetéstől, a vén mágus pedig csaknem tejesen kimerült. Tisztában volt vele, hogy hamarosan le kell kászálódniuk valahogy erről a láncról.
Körülvizslatva végre meglátta, hogy sejtésének megfelelően, valóban az erődítmény egyik legmagasabb pontján járnak. A lánc egy, a sziklába szilárdan beágyazott erős acéltengelyen forgó, óriási, fa fogaskerékhez illeszkedett. A láncszemek a fatörzsnyi vastagságú fogakba akaszkodtak, majd a keréken túlfordulva eltűntek a surranó jobb oldalán nyíló széles akna torkában.
— Valahogy átmászhatunk azon a szerkezeten, aztán a láncon lefelé be az alagútba — mutatott előre. — Föl tudod küldeni ide azt a pamacsot?
— Fény... a kerékhez! — adta ki a parancsot Fizban.
A pontocska egy pillanatig imbolygott a levegőben, majd föl-le ugrált, mint aki nem tudja, mit csináljon. Fizban összevonta a szemöldökét. — Fény... a kerékhez! — ismételte meg az utasítást, ezúttal határozottabban. A pamacs erre ijedten elbújt viharvert süvege mögött. Fizban utánakapott, majdnem lepottyant és rémületében mindkét kezével belekapaszkodott a láncba. A pamacs úgy szökdécselt mögötte, mintha vihogva élvezné a játékot.
— Izé, azt hiszem, épp elég lesz ennyi fény — mormolta Tass.
— Ez a fiatal nemzedék egyszerűen fegyelmezetlen — zsörtölődött Fizban. — Ennek az apja... az volt aztán a fénypamacs! — a vén mágus hangja elhalt, amint újból nekiveselkedett a mászásnak, a pamacs közben gyűrött süvegének csúcsa fölött ugrándozott csintalanul.
Tass hamarosan elérte a kerék első fogát. Rájött, hogy a fogakat durván faragták, s így könnyen megmászhatok, hát egyikről a másikra kapaszkodott és máris fönt volt a legfölsőn. Fizban a derekára csapott köpönyegével meglepő gyorsasággal kúszott utána.
— Megkérnéd a fényecskédet, hogy világítson be az alagútba? — kérdezte tőle Tass.
— Fény... az alagúthoz — parancsolta Fizban, s közben csontos lábaival átnyalábolt egy vaskos láncszemet. A pamacs úgy tett, mint aki mérlegeli az utasítást, aztán az alagút pereméhez libbent és ott megállt.
— Be az alagútba! — mordult rá a varázsló. De a fénypamacs nem engedelmeskedett.
— Attól tartok, hogy fél a sötétségtől — szabadkozott Fizban.
— Ó, te jó ég, hát ez aztán remek! — álmélkodott a surranó. — Nos — mérte föl a helyzetét —, ha méltóztatik ott maradni, ahol van, talán átmászhatok a láncon. Úgy érzem, nincs több tizenöt lábnyinál az alagútig. — Persze alul semmi, csak pár száz lábnyi üres tér, nem is szólva odalent a kőpadlóról, tette hozzá magában.
— Valaki igazán följöhetne ide és bezsírozhatná ezt a vacakot — vizsgálgatta kritikus szemmel Fizban a tengelyt. — De már csak így van manapság... csupa dibdáb munka!
— Én igazán örülök neki, hogy nem maszatolták be — dünnyögte Tass csöndesen és továbbkúszott a láncon. A mélység fölött, úgy félúton eszébe jutott, milyen lenne lezuhanni ilyen magasról... csak esne, esne lefelé és végül nagyot puffanna odalent a kőpadlón. Elgondolkodott rajta, milyen érzés lenne szerteszét fröccsenni a földön...