— Menj már odébb! — bódult rá Fizban, ahogy a surranóhoz közeledett a láncon.
Tass gyorsan előremászott az alagút bejáratáig, ahol a tűzpamacs várakozott, és leugrott az ötlábnyira alatta lévő peremre. A lángocska utána röppent, és hamarosan Fizban is elérte az alagút torkát. A legutolsó pillanatban persze megcsúszott, de Tass elkapta a köpönyegénél fogva és visszarántotta a biztonságba.
A kövön üldögélve pihentek, mikor a vén mágus hirtelen fölkapta a fejét.
— A pálcám? — rikoltotta.
— Mi van vele? — ásított nagyot Tass és arra gondolt, vajon hány óra lehet. A vénember talpra kecmergett. — Odalent hagytam — mondta és megindult a lánc felé.
— Várj! Úgysem mehetsz vissza! — pattant föl a surranó rémülten.
— Ki tilthatja meg? — kérdezte a vén mágus kihívón, fölmeredő szakállal.
— Úgy é...rtem — motyogta Tasa —, hogy túl veszélyes lenne. De tudom, mit érzel... az én abroncsbotom is ottmaradt.
— Hmm... hmm — dünnyögte Fizban vigasztalhatatlant.
— Varázspálca volt? — kérdezte Tasslehoff egy pillanat múltán.
— Sosem voltam benne igazán biztos — felelte Fizban bánatosan.
— Nos — tért vissza Tass a valóság talajára —, ha végeztünk ezzel a kalanddal, visszamehetünk érte. Most inkább keressünk valami helyet, ahol pihenhetünk egy kicsit.
Körülkémlelt az alagútban, amely padlótól plafonig olyan hétlábnyi magas lehetett. A vastag lánc a mennyezet alatt futott, és számos vékonyabb csüngött le róla az alagút padlójában tátongó széles nyílásba. Tass belenézett és hatalmas sziklatömböket látott homályosan kirajzolódni odalenn.
— Mit gondolsz, mennyi idő lehet? — kérdezte Tass.
— Ebédidő — morogta az öreg. — Tulajdonképpen meg is pihenhetnénk itt. Van olyan biztonságos, mint bármely más hely. — Ezzel hanyatt vágta magát. Előkotort egy félmaréknyi szárított gyümölcsöt és hangos csámcsogással rágni kezdte. A fénypamacs visszasomfordált és letelepedett az öreg varázsló süvegének karimájára.
Tass is leroskadt a vén mágus mellé és szájába gyömöszölt ő is egy kevés szárított gyümölcsöt. Egyszer csak beleszimatolt a levegőbe. Förtelmes bűz csapta meg az orrát, mintha valaki szennyes gyapjúzoknikat égetne. Fölnézett, megkönnyebbülten fölsóhajtott és megrángatta a vénember gúnyáját.
— Hahó, Fizban — kuncogta —, tüzet fogott a süveged!
— Kova! — szólalt meg Tanis komolyan — utoljára mondom, hogy legalább annyira fáj nekem is Tass elveszítése, mint neked, de mégsem mehetünk vissza! Végül is Fizbannal van... és ahogy én ismerem ezt a két alakot, kivágják magukat, akármilyen bajba keveredtek is!
— Hacsak nem hozzák a nyakunkba az egész őrséget — dörmögte Sturm.
A törpe megdörgölte öklével a szemét, dühösen Tanisra nézett, aztán elcsoszogott a helyiség legtávolibb sarkába és ott duzzogva lekuporodott a padlóra.
Tanis hátával nekidőlt a falnak... jól tudta, mit érezhet Kova. Különös volt az egész... hányszor fojtotta volna meg legszívesebben a tulajdon két kezével a surranót, de most, hogy elveszett, mégis hiányzott neki... méghozzá ugyanazért, amiért a törpének. Volt Tasslehoffban valami veleszületett, soha nem múló kedvesség, amitől ő volt a legnagyszerűbb társak egyike. Egy surranó semmiféle veszedelemtál sem fél, s ezért sohasem adja föl a harcot. Vészhelyzetben sem veszíti el a fejét, mindig eszébe jut valami megoldás, amely lehet, hogy nem minden esetben a legjobb, de legalább próbálkozik. Tanis szomorúan elmosolyodott. Csak azt remélem, hogy ez a vészhelyzet nem lesz számára az utolsó, gondolta magában.
A társaság egy jó órát pihent... quinth-pa szárítmányt csócsáltak, és friss vizet ittak rá egy közelben fölfedezett mély kútból. Raistlin is magához tért, de nem tudott enni semmit. Pár korty vizet ivott csak és újra erőtlenül hátrahanyatlott. Caramon vonakodva számolt be neki Fizbanék esetéről, tartván tőle, hogy fivérét esetleg súlyosan érinti a vén mágus eltűnése. De Raistlin csak megvonta a vállát, behunyta a szemét és mély álomba merült. Amikor Tanis érezte, hogy ereje visszatér, odament Gilthanashoz, aki elmélyülten tanulmányozott egy térképet. A magányosan üldögélő Laurana mellett elhaladva rámosolygott a lányra, de az nem viszonozta a kedvességét. Tanis fölsóhajtott. Most már bánta, hogy olyan keményen beszélt vele a sla-mori úton. Magában el kellett ismernie, hogy Laurana nagyszerűen kiállta a legkeményebb próbát is. Mindent megtett, amit kértek tőle, méghozzá gyorsan, ellenkezés nélkül. Tanis arra gondolt, hogy bocsánatot kér majd tőle, de előbb föltétlenül Gilthanassal kellett beszélnie.
— Nos, mi a további terv? — kérdezte mellételepedve egy ládára.
— Hol is vagyunk tulajdonképpen? — kérdezte Sturm kíváncsian. Hamarosan mindenki a térkép köré gyülekezett, Raistlin kivételével, aki úgy tett, mintha aludna, bár Tanis úgy látta, mintha keskeny arany csík villanna ki lecsukottnak vélt szemhéja alól.
Gilthanas szétteregette a térképet. — Itt van Pax-Tharkas és körülötte a bányavidék — mondta, majd meg is mutatta. — Mi most itt vagyunk, a pincék legalsó szintjén. Ennek a folyosónak a végén, innen körülbelül ötven lábnyira van a nők börtöne. Velük szemben, az itt egy őrszoba, ez pedig — érintette meg puhán a térkép egy pontját — az egyik vörös sárkány tanyája, amelyet Verminaard Nagyúr Embar néven szólít. A sárkány persze olyan hatalmas, hogy a tanyája fölér Verminaard lakosztályáig a földszinten, aztán túlmegy az első emeleten, egészen föl a nyílt levegőig. Gilthanas keserűen elmosolyodott. — A földszinten, Verminaard termei mögött vannak a gyermekfoglyok cellái. A Sárkány Nagyúr nem buta ember. Szándékosan szétválasztotta egymástól a túszokat, mert tudja, hogy az asszonyok nem mennének el a gyerekeik nélkül, a férfiak meg nem hagynák itt a családjukat. A gyerekeket egy másik vörös sárkány őrzi, ebben a csarnokban. A férfiak — lehetnek úgy háromszázan — a hegyi barlangokban lévő bányákban robotolnak. Mellettük dolgozik még jó pár száz mocsári törpe is.
— Úgy látom, jó sokat tudsz Pax-Tharkas váráról — jegyezte meg Eben.
— Ezzel mire célzól? — kapta föl a fejét Gilthanas.
— Nem célozgatok én semmire, csak megjegyeztem, hogy sok mindent tudsz erről a helyről, holott még nem jártál itt soha — felelte Eben. — Hát nem furcsa ezek után, hogy a sla-mori úton olyan teremtményekbe ütköztünk, amelyek kis híján végeztek velünk?
— Eben — szólalt meg Tanis nagyon nyugodtan —, elegünk van a gyanúsítgatásaidból. Én nem hiszem, hogy bármelyikünk áruló lenne. Ahogyan Raistlin is mondta, egy áruló már réges-rég bármelyikünket kiadhatta volna. Akkor meg miért halogatná a dolgot ilyen sokáig?
— Hogy engem, meg a Korongokat Verminaard Nagyúr kezébe juttassa — jegyezte meg Aranyhold csöndesen. — Ő tudja, hogy én is itt vagyok. Kettőnket pedig a hitünk összeköt.
— Nevetséges! — mordult föl Sturm.
— Korántsem! — vágott vissza Aranyhold. — Emlékezz vissza rá, hogy két csillagkép hiányzik az égről. Egyikük a Sötétség Királynője. Ami keveset eddig megértettem Mishakal Korongjaiból, az az, hogy a Királynő szintén az ősi istenségek egyike. A jóság isteneit a gonoszság istenei ellensúlyozzák, és közöttük a semlegesség istenei próbálják fönntartani az egyensúlyt. Verminaard a Sötétség Istennőjét, én Mishakalt tisztelem... és valahogy így érthette maga Mishakal is, amikor feladatunkként az egyensúly visszaállítását tűzte ki. Az általam hordozott jóság ígérete az, amitől a legjobban fél, és minden erejével azon van, hogy engem megtaláljon. Minél tovább vagyok tehát ezen a helyen... — itt megtört a hangja.