— Annál okosabb, ha fölhagyunk a piszkálódással — mérte végig Tanis metsző pillantással Ebent.
A harcos megvonta a vállát. — Eleget hallottam... én veletek vagyok.
— Mi hát a terved, Gilthanas? — kérdezte Tanis, miközben ingerülten nézte ahogy Sturm, Caramon és Eben gyors pillantásokat váltanak egymással... a három ember összefog az elfek ellen, gondolta magában keserűen. De talán én magam is éppúgy tévedek, amikor megbízom Gilthanasban, csak azért, mert ő elf!
Gilthanas is észrevette a tekintetek összevillanását, majd kimérten, minden szót jól meggondolva, beszélni kezdett, mint aki semmivel sem akar többet föltárni a legszükségesebbnél.
— Minden este tíz-tizenkét asszony távozhat a cellájából, hogy élelmet vigyen a bányákban dolgozó férfiaknak. Ezzel akarja a Nagyúr igazolni, hogy betartja a megállapodás ráeső részét. Ugyané miatt az asszonyok naponta a gyerekeket is meglátogathatják. A harcosaimmal úgy terveztük, hogy nőknek álcázzuk magunkat, úgy látogatjuk meg a bányában lévő férfiakat, beavatjuk őket a túszok kiszabadításának tervébe, hogy ők is fölkészülhessenek a hadmozdulatra. Ezen túl még nem jutottunk a tervezésben, különösen, ami a gyerekek kiszabadítását illeti. Kémeink valami furcsaságot fedeztek föl a gyermekeket őrző sárkányt illetően, de hogy mi az, azt nem tudták megmondani.
— Miféle ke... — vágott közbe Caramon, de Tanis jelzését látva másként fogalmazta meg a kérdést: — És mikor csapunk le rájuk... s különben mi van azzal az Embar nevű sárkánnyal?
— A támadás holnap reggel lesz... Verminaard Nagyúr és Embar biztosan csatlakozik holnap a sereghez, amint az eléri Qualinosti határát. Erre a hadjáratra már jó ideje készülődik a Nagyúr, nem hiszem, hogy elmulasztaná benne a részvételt.
A csapat tagjai hosszan vitatkoztak még a terven, kiegészítették, finomítottak rajta, de általánosságban úgy vélekedtek, hogy végrehajtható. Amikor Caramon fölébresztette a fivérét, valamennyien fölszedelőzködtek. Sturm és Eben kinyitotta a folyosóra vezető ajtót, ahol nem láttak senkit, bár a szemközti helyiségből durva, részeg óbégatás hangjai szűrődtek ki. Sárkányfattyak! Néma csöndben kiosontak a sötét, sivár folyosóra.
Tasslehoff az általa “Gépteremnek” nevezett helyiség közepén állt és körülkémlelt a fénypamacs által halványan megvilágított alagútban. A surranó elbizonytalanodott. Ritkán fordult elő vele ilyesmi... valahogy arra az érzésre hasonlított, amikor egyszer befalt egy egész, a szomszédjától elcsent zöldparadicsom-lepényt. Azóta a bizonytalanság és a paradicsomlepény látványa egyformán hányingert okozott neki.
— Nem létezik, hogy ne legyen innen valami kiút — dünnyögte. — Biztosan följönnek néha, hogy ellenőrizzék a gépezetet, vagy megcsodálják, vagy éppen megmutogassák valakinek.
Fizbannal együtt jó óra hosszat rótták az alagutat föl-alá, ki-be bujkálva az ezernyi lánc között, de nem találtak semmit: az alagút hideg volt, üres és poros.
— Ha már a fényről van szó — mondta a vén mágus, bár éppen egyikük sem emlegette —, odanézz!
Tasslehoff keskeny, ezüstös fénycsíkot látott fölvillanni egy, a fal tövében lévő résen át, közvetlenül a szűk folyosó bejárati nyílása mellett. Valami hangokat is hallottak, és a fény is egyre erősödött, mintha sorra gyújtanák meg a fáklyákat az alattuk lévő helyiségben.
— Lehet, hogy ott van a kijárat — mormolta az öregember.
Tasslehoff könnyű léptekkel végigszökellt az alagúton, letérdelt a rés mellett és bekukucskált rajta. — Gyere csak ide!
Mind a ketten csak bámultak le, az alattuk lévő és minden lehetséges kényelemmel berendezett, tágas terembe. A Verminaard uralma alá tartozó földekről minden szépet, jót, értékeset összehordtak a Sárkány Nagyúr magánlakosztályának ékesítésére. A terem egyik végében díszes trónus állt. A falakon ritka, felbecsülhetetlen értékű ezüst tükrök függtek olyan rafináltan elhelyezve, hogy egy félelemtől reszkető fogoly bármerre nézett, mindenhonnan csak a Sárkány Nagyúr félelmetesen villogó, torz, szarvas sisakja meredt vissza rá.
— Biztosan az lesz ő — súgta Tass az öregnek. — Az lehet Verminaard Nagyúr! — A surranó megilletődötten fogta vissza a lélegzetét. — Az pedig ott a sárkánya, Embar... amelyről Gilthanas mesélte, hogyan gyilkolta halomra Vigaszban az elfeket.
Embar vagy Pyros (igazi nevét csak a sárkányok és sárkányfattyak ismerhették, de a halandók nem), egy ősi, hatalmas, vörös sárkány volt. Pyrost látszólag hálája jeléül adományozta a Sötétség Királynője Verminaardnak, mint hűséges papjának. Valójában persze azért küldte a sárkányt, hogy szemmel tartsa a Nagyurat, aki már-már üldözési mániában szenvedett az igazi istenek leleplezését illetően. Persze Krynn minden Sárkány Nagyurának volt saját sárkánya, ha nem is ilyen bölcs és hatalmas. Pyrosnak ugyanis emellett még egy fontos — még a Nagyúr előtt is titkos —, egyenesen a Sötétség Királynője által ráruházott küldetése is volt, amelyet csak ő maga és az alá rendelt romboló sárkányok ismertek.
Feladata az volt, hogy átkutassa Ansalon földjének e vidékeit egyetlen ember, egy sok néven ismert férfi után. A Sötétség Királynője Örökfinek nevezte őt, a sárkányok Smaragdemberként emlegették, maguk az emberek pedig csak Beremnek hívták. E Berem nevű emberi lény utáni szakadatlan vadászat volt az oka annak, hogy Pyros ma délután Verminaard tróntermében tartózkodott, holott sokkal szívesebben szundikált volna saját sárkányfészkében. A sárkánnyal tudatták, hogy Varangyh altörzsmester két foglyul ejtett embert hoz kihallgatásra. Mindig fönnállt a lehetőség, hogy ez a Berem is a foglyok között van, ezért a sárkánynak minden kihallgatáson jelen kellett lennie, pedig rendszerint borzasztóan unta azokat. Pyros számára csak akkor vált valamelyest érdekessé egy vallatás, amikor Verminaard megparancsolta a fogolynak, hogy “etesse meg a sárkányt”!
Pyros a hatalmas trónterem egyik oldalán hevert kinyújtózva, és a helyiség felét teljesen betöltötte gigászi testével. Súlyos szárnya az oldalához simult, törzse minden lélegzetvételkor sípolva emelkedett, mint valami torz gőzgép. Most is elszundított, horkolt és lazán kinyújtózott. Levert egy értékes vázát, amely csattanva tört ezer darabra a kövezeten. Verminaard fölemelte tekintetét terjedelmes asztaláról, amelyen éppen Qualinosti kiterített térképét tanulmányozta.
— Alakulj át gyorsan, mielőtt romba döntőd az egész csarnokot! — förmedt rá a sárkányra.
Pyros kinyitotta egyik szemét, hideg pillantást vetett Verminaard felé, aztán hörrenve kiejtett egy rövid varázsigét. A hatalmas, vörös szörnyeteg reszketni kezdett, majd gigászi sárkányteste egy férfi testévé zsugorodott: alakja karcsú volt, haja fekete, arca keskeny, benne ferde metszésű vörös szemekkel. A karmazsinszínű gallért viselő ember, Pyros a Verminaard trónusa mellett álló asztalhoz lépett. Letelepedett mellé, karbafonta a kezét és leplezetlen gyűlölettel meredt Verminaard széles, izmos hátára.
Kaparászás hallatszott az ajtó felől.
— Lépj be! — mordult föl Verminaard egykedvűen.
Egy sárkányfattyú ajtónálló kinyitotta az ajtószárnyat, hogy beengedje Varangyh altörzsmestert és foglyait, majd visszahúzódott és becsukta maga mögött a széles, bronz-arany ajtót. Verminaard jó pár percig megvárakoztatta az altörzsmestert... tovább tanulmányozta hadműveleti tervét. Azután leereszkedő pillantással jutalmazva Varangyh altörzsmestert, méltóságtejesen föllépdelt a trónusához vezető lépcsőn. Maga a trón mesterien faragott, kitátott sárkánypofára emlékeztetett.