Fizban összecsapta a tenyerét. — Nagyszerű munka, fiacskám! — dörmögte öreges örömmel, amint a Gépterem falának egy része kitárult előttük.
— Kösz! — pittyentette Tass szerénykedve. — Tulajdonképpen megtalálni ezt a rejtekajtót nehezebb lehetett, mint kinyitni. Nem is értem, hogyan csináltad! Azt hittem, hogy már mindent megvizsgáltam.
Már mászott is befelé a nyíláson, amikor hirtelen eszébe jutott valami. — Mondd, Fizban — kérdezte —, rá tudnád venni valahogy ezt a fényecskédet, hogy mögöttünk jöjjön? Legalábbis, amíg ki nem derítem, hogy van-e odabent valaki. Ellenkező esetben kiváló célpontot nyújtunk... és Verminaard lakosztálya igazán nincs messze ide.
— Tartok tőle, hogy nem — csóválta meg a fejét a vén mágus. — Nem szeret sötét helyeken egyedül maradni. Tasslehoff némán bólintott... valami hasonló választ sejtett előre. Viszont semmi haszna búslakodni fölötte. “Ha kiborult a tej, a macska nyalja fel” — mondogatta mindig az anyja. Szerencsére a szűk folyosó, ahová bekúszott, néptelennek bizonyult. A lángocska ott villódzott a válla fölött. Miután Fizbant is átsegítette, földerítette a környezetet. A keskeny folyosó alig negyven lábnyival odébb a sötétségbe vezető, meredek lépcsőben folytatódott. Az egyetlen másik kijáratot a keleti falban lévő szárnyas bronzajtó jelentette. — Nos — jelentette ki Tass — pillanatnyilag a trónterem fölött vagyunk. Valószínűleg ezek a lépcsők vezetnek le oda. Biztosan ezernyi sárkányember őrzi! Ez a lehetőség tehát elesik. — Fülét odatapasztotta az ajtóhoz. — Semmi. No, nézzünk körül! — Enyhén meglökte a szárnyas ajtót, amely könnyedén kinyílt. Ismét hallgatózott. Ekkor Tass óvatosan besurrant, Fizban és a fénypamacs szorosan a nyomában.
— Valami képtárféle lehet ez — nézett körül a surranó a tágas helyiségben, amelynek falain megfeketedett, porlepte képek tömkelege függött. A keskeny, magas ablaknyílásokon át láthatta a csillagos ég egy-egy szeletét, és a távoli hegyek magas csúcsait. Jól végiggondolta, hol lehetnek e pillanatban, és fejében megrajzolta a helyszín térképét.
— Ha helyesek a számításaim, a trónterem innen nyugatra, a sárkány fészke meg attól is nyugatabbra van.
Legalábbis a sárkány arra ment délután, amikor Verminaard eltávozott. Kell lennie valamiféle fölszálló helyének itt, ami azt jelenti, hogy a fészke biztosan fölül nyitott, azaz lehet az egy akna, vagy esetleg egy másik rés is, ahonnan megleshetnénk, mi történik odabent.
Tasst annyira lekötötték a saját tervei, hogy egy pillanatra teljesen megfeledkezett Fizbanról. A vén mágus céltudatosan járta körül a termet, megnézett minden képet, mintha egy bizonyosat keresne.
— Aha, megvagy hát — dünnyögte végül, majd megfordult és halkan szólította a surranót: — Tasslehoff!
Amaz fölkapta a fejét és észrevette, hogy a kép halvány fénnyel világítani kezd. — No, nézd csak! — motyogta csodálkozva. — Jé, hiszen sárkányok vannak rajta... vörös sárkányok, mint Embar, amint éppen Pax-Tharkas várát ostromolják... és...
Hirtelen elnémult a hangja. Férfiak..., Solamnia lovagjai ültek másféle sárkányokon, úgy harcoltak a támadókkal. A lovagok sárkányai szépek voltak: arany— és ezüstszínűek, lovasaik pedig vakító fénnyel ragyogó fegyvereket viseltek. Ekkor Tasslehoff hirtelen megértette: a világon léteznek Jó sárkányok is, és ha megtalálhatnák őket, segíthetnének a gonoszok legyőzésében... az pedig ott...
— A Sárkánydárda — mormolta félhangon.
A vén mágus csöndesen bólintott: — Igen — suttogta. — Látom, érted, te is látod a választ. És emlékezel majd rá. De nem most... még nincs itt az ideje. — És göcsörtös ujjaival megsimogatta a surranó haját.
— Sárkányok?! Miket beszélek én itt? — Tass már nem emlékezett semmire, azt sem tudta, mit keres ezen a helyen és miért bámul egy öreg képet, amelyen a vastag portól nem lát szinte semmit. Megrázta a fejét... Fizban biztosan most a képpel veszekedett. — Ja persze! A sárkányfészek! Ha a számításaim nem csábiak, akkor arra kell lennie... — és sebesen továbbindult.
A vén mágus mosolyogva csoszogott utána.
Tanis és barátai viszonylag simán jutottak el a bányákig. Csupán néhány, az unalomtól félálomban szendergő sárkányfattyú őrt láttak útközben. Egyikük sem törődött az elporoszkáló asszonycsapattal. Elhaladtak egy, lerongyolódott mocsári törpék által folyamatosan táplált olvasztókemence mellett.
A nyomorúságos látványt minél gyorsabban maguk mögött hagyva, hamarosan beléptek a bányákba, ahol a sárkányfattyak éjszakára nagy barlangcellákba zárták a férfiakat, maguk pedig visszatértek, hogy tovább felügyeljenek a tűzrakókra. A férfiak őriztetése nem más, mint időpocsékolás, gondolta magában Verminaard, ezek az emberek úgysem mehetnek innen sehová.
Egy pillanatra még Tanisnak is úgy tűnt, hogy ez a vélekedés szörnyűségesen helytálló. A szerencsétlenek valóban nem tudtak volna innen sehova sem elmenni. Csak bizonytalanul lestek a hozzájuk beszélő Aranyholdra. Végül is csak egy barbár nő... a kiejtése olyan furcsa, nem is szólva az öltözékéről. Valami gyermekmesét adott elő a kék lángokban elpusztult sárkányról, amit ő valahogy mégis túlélt. És mindennek bizonyítására csupán egy maréknyi platinakorongot tudott fölmutatni.
Hederick, Vigasz teokratája, különösen nagy hangon támadta Que-shu úrnőjét: boszorkánynak, csalónak és istenkáromlónak nevezve őt. Emlékeztette őket a fogadóban történtekre, és bizonyságul összeégett kezét mutogatta. Nem mintha az emberek különösebben odafigyeltek volna Hederick tirádáira. A fürkészek istenei végül is nem tartották távol a sárkányokat Vigasztól.
Sokak szemében azonban mégiscsak érdeklődés csillant a menekülés lehetőségének hallatán. Csaknem mindannyian magukon viselték a rossz bánásmód valamilyen külső nyomát: korbácsütések csíkjait, arcukon a kék foltokat. Rosszul táplálták, mocskos és undorító körülmények között tartották őket, s valamennyien sejtették, hogy amint kimerülnek az érckészletek, Verminaard Nagyúr számára többé semmilyen értéket sem jelentenek. Ám a Főfürkészek... még e börtönben is a kormányzó hatalom képviselői... szembefordultak a vakmerő tervvel.
Elkezdődött a vita. Az emberek ordítozva érveltek oda-vissza. Tanis Caramont, Sturmot, Kovát, Ebent és Gilthanast sietve a bejárathoz küldte, tartva tőle, hogy a lárma hallatán az őrök esetleg visszafordulnak. A félelf nem számított ilyesmire... ez a marakodás akár napokig is eltarthat! Aranyhold csüggedten ült a férfiakkal szemben... úgy látszott, hogy rögtön elsírja magát. Annyira magával ragadta újonnan szerzett hite és úgy vágyott rá, hogy tudását megoszthassa a világgal! Teljesen elkeseredett tehát, amint kételyeket támasztottak vele szemben.
— Ezek az emberek mind bolondok — mondta csöndesen Laurana, odalépve Tanis mellé.
— Nem egészen — felelte a félelf —, ha bolondok lennének, könnyebb dolgunk volna velük. De mi nem ígérünk nekik semmi megfoghatót, viszont egyetlen megmaradt értéküket, az életüket tétetnénk kockára velük. És mindezt miért? Hogy a hegyekbe meneküljenek, folyamatos utóvédharcok közepette! Itt legalább életben maradnak... ideig-óráig.
— De ugyan mit ér az élet, ilyen körülmények között? — kérdezte Laurana.
— Nagyon jó kérdés, ifjú hölgyem — hangzott fel egy hang elhalón. Maritta szólt, aki az egyik sarokban, egy durva priccsen heverő férfi mellett térdelt. Az embert a betegség és az éhezés annyira megviselte, hogy a korát nem tudták megállapítani. Nehézkesen fölült és vékony, fehér kezét Tanis és Laurana felé nyújtotta. Lélegzete el-elakadt. Maritta megpróbálta visszafektetni, de a férfi ingerülten leintette. — Tisztában vagyok vele, hogy haldoklóm, asszony. De ez nem jelenti, hogy az unalomnak kell végeznie velem! Jöjjön csak ide az a barbár nőszemély!