Tanis kérdőn pillantott Marittára, aki hozzálépett és kissé félrevonta őt. — Ez Elistan — mondta, mintha Tanisnak ismernie kellett volna a nevet. Miután a félelf nem reagált, hozzátette: — Elistan Menedék egyik Főfürkésze. A népe nagyon szerette és tisztelte... ő volt az egyetlen, aki nyíltan felszólalt Verminaard Nagyúr ellen, de senki sem hallgatott rá... nem akarták meghallgatni őt, az az igazság.
— De miért beszélsz róla múlt időben? — kérdezte Tanis —, hiszen még nem halt meg.
— Nem, de már nincs sok hátra neki — törölte le a nő kicsorduló könnyét. — Már korábban is tanúja voltam ennek a pusztító betegségnek... apám is ebbe halt bele. Lappang benne valami, ami belülről emészti. A legutóbbi napokban majdnem megőrült a fájdalomtól, de már az is elmúlt... szóval a végét járja.
— Talán mégsem — mosolyodott el Tanis. — Aranyhold gyógyító, talán még megmentheti.
— Talán igen, talán nem — mondta Maritta kétkedőn. — Én inkább ki sem próbálnám. Ne ébresszünk benne hiú reményeket! Hadd haljon meg békében.
— Aranyhold! — szólította Tanis a barbár nőt, mire a Főnök Lánya közelebb lépett. — Ez a férfi látni szeretne — és Maritta tiltakozásával nem törődve odavezette a lányt Elistanhoz. Aranyhold elkeseredettségtől kemény és hűvös arca fölengedett, amikor meglátta a férfi szánalmas állapotát.
Elistan fölnézett rá. — Ifjú hölgyem — szólt szigorú, bár alig hallható gyönge hangon —, te, azt állítod, hogy az ősi istenek szavát közvetíted nekünk. De ha valóban mi, emberek fordultunk el tőlük és nem ők mitőlünk, ahogyan sokáig gondoltuk, akkor miért nem tudattak bennünket a létezésükről korábban?
Aranyhold szótlanul térdre ereszkedett a haldokló mellett, lázasan gondolkodva rajta, hogyan fogalmazza meg a választ. Végül így szólt hozzá: — Képzeld el, hogy egy erdőn haladsz keresztül és magaddal viszed legnagyobb kincsedet, egy ritka és nagyon értékes ékszert, s egyszer csak rád támad egy dühödt fenevad. Az ékszert elejted és elmenekülsz. Amikor ráébredsz, hogy a kincsed elveszett, nem mersz visszamenni az erdőbe, hogy megkeresd. Akkor arra téved valaki, egy másik ékszerrel a tarsolyában. Szíved mélyén tisztában vagy vele, hogy az övé nem olyan értékes, mint a tiéd volt, de még mindig félsz az elveszett keresésére indulni. Nos, mit gondolsz ekkor, hogy a te kincsed már nincs is az erdőben, vagy még mindig ott hever az avar alatt és csillogón várja visszatértedet? Elistan sóhajtva lecsukta a szemét, arcán a kínszenvedés látszott. — Az az ékszer természetesen várja, hogy visszamenjünk érte! Hogy milyen ostobák is voltunk! Szeretném, ha lenne rá időm és megismerhetném a te isteneidet — nyújtotta Aranyhold felé csontos kezét.
Aranyhold visszafogta a lélegzetét, míg arca csaknem olyan sápadttá vált, mint a priccsen haldokló férfié. — Megkapod azt az időt — suttogta és megszorította a feléje nyújtott kezet.
Tanis, aki elmerülten hallgatta kettejük beszélgetését, összerezzent, amint megérezte valaki érintését a karján. Keze kardja markolatára siklott és megpördült, de csak Sturm és Caramon állt mögötte.
— Mi történt? — kérdezte gyorsan —, talán az őrség?
— Még nem — felelte Sturm nyersen —, de bármelyik percben itt lehetnek. Eben és Gilthanas eltűnt!
Pax-Tharkas egyre mélyebben burkolózott az éj sötétjébe.
Pyrosnak, a vörös sárkánynak fészkében nem volt elég tere a mozgáshoz, amit emberi formájában annyira megszokott. Arra is alig volt lehetősége, hogy a szárnyát kitárja, bár ez volt eredetileg az erőd legnagyobb csarnoka és a kedvéért még tágasabbá tették. A földszinti terem viszont csak ahhoz volt elegendő, hogy nehézkesen megforduljon benne.
A sárkány nyugalmat erőltetett magára, leheveredett a padlóra és szemét az ajtóra meresztve várakozott. Nem vette észre, hogy fölötte a magasban, a harmadik emelet erkélyének rácsa fölött kikukucskál két fej.
Valaki megkocogtatta az ajtót. Pyros kíváncsian emelte föl a fejét, aztán bosszús hörrenéssel letette megint, amikor meglátta a két goblint, akik egy szerencsétlen alakot vonszoltak felé.
— Egy mocsári törpe — horkant föl. Alárendeltjeihez köznyelven szólt. — Verminaard elveszítette józan ítélőképességét, ha azt hiszi, hogy nekem egy mocsári törpe megfelelő táplálék. Lökjétek oda a sarokba és hordjátok el az irhátokat! — A goblinok pánikszerű sietséggel tettek eleget a föl-szólításnak. Sestun vinnyogva húzódott be a legsötétebb sarokba.
— Csönd legyen! — bődült rá bőszülten a sárkány. — Különben rád fújok egy kis tüzet, hogy abbahagyd ezt a nyifogást...
Most másfajta zörej hallatszott az ajtó felőclass="underline" óvatos kopogtatás, amelyet a sárkány nyomban fölismert és szeme vörös villanásával nyugtázott. — Gyere be!
Magas alak lépett a sárkány tanyájába, hosszú köpönyegének kámzsája eltakarta az arcát.
— Eljöttem, ahogy parancsoltad, Embar — szólt lágyan az érkező.
— Helyes — felelte Pyros és karmaival végigszántott a padlón. — Hajtsd föl a csuklyádat, ismernem kell azoknak az arcát, akikkel dolgom akad!
Az alak hátrahajtotta a kámzsát... a sárkány fölött a magasban, a harmadik emeleti erkélyen valaki fojtott hangon felnyögött. Pyros fölpillantott a sötétbe burkolózó erkélyre. Gondolt rá, hogy felröppen és megnézi, ki lehet ott, de a kámzsás alak megszakította a gondolatmenetét.
— Az időm korlátozott, királyi fenség. Vissza kell térnem, mielőtt gyanút fognának. És még Verminaard Nagyúrnak is be kell számolnom róla, hogy...
— Mindent a maga idején! — förmedt rá bosszúsan a sárkány. — Miben sántikálnak azok a bolondok, akikhez odaszegődtél?
— Azt tervezik, hogy kiszabadítják és föllazítják a foglyokat, így kényszerítik Verminaard Nagyurat a Qualinosti ellen vonuló sereg visszarendelésére.
— Ez minden?
— Igen, királyi fenség. És most figyelmeztetnem kell a Sárkány Nagyurat is.
— Piha! Ugyan mit számít az? Úgyis nekem kell elbánnom a rabszolgákkal, ha kitör a lázadás, hacsak az én számomra nincs valami külön tervük.
— Nincs, királyi fenség. Nagyon rettegnek tőled, ahogy az illik is — tette hozzá az alak. — Addig akarnak várni, míg Verminaard Nagyúrral el nem repültök Qualinostiba. Akkor a gyerekeket is kiszabadítják, és fölmenekülnek a hegyekbe, mielőtt te visszatérsz.
— Hát ennél jobb terv ki sem telik tőlük. Verminaarddal pedig ne törődj! Majd én a tudomására hozom a dolgokat, amint elérkezettnek látom rá az időt. Sokkal fontosabb események készülődnek itt. Most pedig idefigyelj! Az a gügye Varangyh ma elém cipelt egy foglyot... — Pyros izzó szemmel elhallgatott egy pillanatra, azután sziszegő suttogássá halkította a hangját: — Ő az... akit keresünk!
Az alak döbbenten meredt rá: — Biztos vagy benne?
— Hát persze! — mordult fel fenyegetően Pyros. — Még álmomban is csak azt az embert látom. És most itt van... egyenesen a markomban! Miközben egész Krynn utána lohol, én megtaláltam!
— Tájékoztatod róla Ő Sötét Felségét?
— Nem, mert nem bízhatok meg semmiféle küldöncben. Személyesen kell elé állítanom ezt az embert, de most nem mehetek el innét. Verminaard nem bír el egyedül Qualinostivel. Még ha az egész háború nem több holmi cselvetésnél, meg kell őriznünk a látszatot, és a világ is sokkal tisztább lesz az elfek nélkül. Örökfit majd én állítom a Királynő elé, ha az időm megengedi.