Föltétlenül el kell vetnünk, gondolta lázasan, de nyomban nyugalmat erőltetett magára. Nem, az emberek nem különösebben izgatottak. Miután Elistan oly csodálatosan meggyógyult és kijelentette, hogy szándékában áll az ősi isteneket megismerni, az emberekbe visszatért a remény. Valóban úgy érzik, hogy visszatértek hozzájuk az istenek. Ugyanakkor azt is látta, hogy a többi Főfürkész féltékenyen méregeti Elistant. Tudta, hogy bár látszólag elfogadták új vezetőjükként, csak a kellő pillanatot várják, hogy megdönthessék a hatalmát. Lehet, hogy éppen most is az emberek között ólálkodnak, és hintik a kételkedés magvait.
Ha most meghátrálunk, többé sohasem bíznak meg bennünk, gondolta Tanis. Csak előre léphetünk... nem számít, mekkora a kockázat! Különben is lehet, hogy téved. Talán nincs is közöttük áruló. Ebben a reményben ringatta álomba magát.
Nyugalmasan telt el az éjszaka.
A vártorony falában tátongó nyíláson beszivárgott a hajnal halovány fénye. Tass pislogva fölült, megdörgölte a szemét és körülnézett, hogy hol is van tulajdonképpen. Egy nagy teremben vagyok, gondolta a magas mennyezetre nézve, amelynek közepébe jókora nyílást vágtak, hogy azon a sárkány kiröppenhessen a külvilágba. És van még két ajtó azon kívül, amelyen tegnap este Fizbannal beléptünk.
— Fizban! A sárkány!
Az emlék hatására Tass felnyögött. Nem is akart elaludni! Csak arra vártak, hogy sárkány elszenderedjen, akkor akarták kiszabadítani Sestunt. Most pedig nyakukon a reggel! Talán máris elkéstek. A surranó óvatosan az erkély korlátjához lopakodott és kikémlelt. Nem! És megkönnyebbülten fölsóhajtott: a sárkány még alszik. Sestun is aludt... elkábította a rettegés.
Tehát van még esély. Tasslehoff visszakúszott a varázslóhoz.
— Öreg! — suttogta. — Ébredj, Fizban! — és megrázta a vállát.
— Ki az? Micsoda? Tűz van? — ült föl a mágus és nézett körül álomittasan. — Hol? Futás a kijárathoz!
— Nem, nincs semmiféle tűz — sóhajtott Tasslehoff. — Csak hajnalodik. Tessék, itt a süveged — nyújtotta oda a vén mágusnak a kalapját, aki a félhomályban tapogatózott utána. — Mi lett a fénypamaccsal?
— Phű! — horkantottá Fizban. — Hazazavartam. Folyton a szemembe világított, nem hagyott aludni.
— De hiszen ébren akartunk maradni... nem emlékszel? — morogta Tass reménytelenül. — Hogy kiszabadítsuk Sestunt a sárkány fogságából!
— Hogy is gondoltuk az egészet? — kérdezte Fizban érdeklődve.
— Hiszen még te agyaltad ki a tervet!
— Még hogy én! Hmm, kedvesem — pislogott a vén mágus —, és jó volt legalább?
— Nem is árultad el nekem! — rikkantotta Tass mérgesen, de mindjárt meg is nyugodott. — Csak annyit mondtál, hogy még reggeli előtt ki kell szabadítanunk Sestunt, mert még egy mocsári törpe is jól jöhet egy sárkánynak, amelyik tizenkét órája nem evett semmit.
— Okosan hangzik — dünnyögte Fizban —, biztos vagy benne, hogy én mondtam?
— Idefigyelj — folytatta Tasslehoff türelmesen —, semmi más nem kell hozzá, mint egy hosszú kötél. Nem tudnál varázsolni egyet gyorsan?
— Kötelet? — meresztette rá a szemét Fizban mérgesen. — Nem süllyedhetek olyan mélyre! Micsoda sértés egy olyan nagy tudású mágusra nézve, mint amilyen én vagyok! Segíts fölállnom!
Tass talpra segítette a varázslót. — Nem akartalak megbántani — makogta a surranó — és tudom, hogy semmi különös nincs egy darab kötélben, te pedig roppant tapasztalt vagy... én csak... ej, jól van hát! Csináld, ahogy akarod! De remélem, mindnyájan életben maradunk utána... — tette hozzá magában.
— Nem hagylak én cserben... és Sestunt sem, annyi bizonyos — ígérte Fizban öntelten. Mind a ketten kilestek az erkély korlátja fölött, Minden ugyanúgy volt, mint az előbb. Sestun a sarokban hevert, a sárkány mélyen aludt. Fizban becsukta a szemét és elmélyülten mormolt valami különös szavakat, aztán kinyújtotta vékony karját a védőrácson és olyan mozdulatot tett, mintha valamit felfelé emelne.
Az ámuló Tasslehoff úgy érezte, hogy a szíve mindjárt kiugrik a helyéről. — Állj — hörögte —, nem őt emeled! Fizban szeme fölpattant és meglátta, amint Pyros, a vörös sárkány lassan fölemelkedik a csarnok padlójáról, teste még mindig az alvás pózában. — Egek! — lihegte a mágus és gyorsan más szavakat hadart, semlegesítette a varázsigét és csöndesen visszaeresztette a földre a sárkányt. — Eltévesztettem a célt — dünnyögte —, no most töröltem, megint nullán állok. Nos, próbáljuk meg újra!
Tass ismét hallotta a furcsa szavak muzsikáját. Ezúttal valóban Sestun szakadt el a padlótól és szép lassan fölemelkedett az erkély szintjére. Fizban képe kivörösödött az erőfeszítéstől.
— Már majdnem itt van... emeld még egy kicsit! — lihegte Tass, föl-alá szökdécselve az izgalomtól. Fizban kezének lágy mozdulatára Sestun szépen átvitorlázott a korlát fölött, majd leereszkedett az erkély poros padlójára anélkül, hogy fölébredt volna.
— Sestun — suttogta Tass tenyerét a mocsári törpe szájára tapasztva, nehogy az felüvöltsön. — Sestun, én vagyok az, Tasslehoff! Ébredj!
A mocsári törpe kinyitotta a szemét és első gondolata az volt, hogy Verminaard a sárkány helyett egy vérszomjas surranónak tálalta föl vacsorára. Azután fölismerte barátját és megkönnyebbülten sóhajtott fel.
— Biztonságban vagy, de egy szót se! — figyelmeztette a surranó. —A sárkány még meghallhat bennünket, ha... — Ekkor egy hatalmas dörrenés hallatszott odalentről, mire a mocsári törpe rémülten felült.
— Pszt! — intette csöndre Tass — valószínűleg csak a sárkánytanya ajtaja. — És máris rohant az erkélyrácson kikandikáló Fizbanhoz: — Mi az?
-A Sárkány Nagyúr! — mutatott Fizban a második emeleti kiszögellés-re, ahonnan Verminaard nézett le a sárkányra.
— Embar, ébresztő! — ordított le a Nagyúr az alvó Pyrosra. — Jelentést kaptam holmi behatolókról, állítólag az a papnő is itt van... lázadást szít a rabszolgák között!
Pyros összerezzent és kinyitotta a szemét. Nyomasztó álmában épp egy repülő mocsári törpét látott. Megrázta hatalmas fejét, hogy elhessegesse az álom maradványait, és hallgatta, amint Verminaard valami papnőt emleget. Ásított... Tehát a Sárkány Nagyúr tudomására jutott, hogy a papnő az erődben tartózkodik! Végül mégis neki kell kezébe venni a dolgokat, gondolta magában Pyros.
— Ne csinálj belőle magadnak gondot, uram... — kezdte, de valami rendkívül furcsa látvány belefojtotta a szót.
— Hogy ne csináljak gondot belőle! — füstölgött Verminaard. — Miért? Én... — és neki is elakadt a szava. A tárgy, amelyet mindketten szájtátva bámultak, lassan, himbálózva szállt lefelé, mint egy hulló falevél.
Fizban süvege volt az!
Tanis a pirkadat előtti legsötétebb órában mindenkit fölébresztett.
— Nos — dörmögte Sturm —, akkor nekivágunk?
— Nincs más választásunk — mondta sötéten Tanis és végignézett a csoporton. — Ha valaki közületek elárult bennünket, éljen azzal a tudattal, hogy ártatlanok halálát okozza. Verminaard nemcsak velünk, hanem a túszokkal is végez. Könyörgöm, az istenekhez, hogy ne legyen közöttünk áruló, és úgy vélem, folytatnunk kell a terv megvalósítását.
Senki sem szólt semmit, de mardosta lelkűket a gyanú és ferde pillantásokkal méregették egymást.
Amikor az asszonyok is fölébredtek, Tanis még egyszer elismételte előttük a tervet.