De most nem rágódhatott eme különös jelenségen. Az acélpengék villogásának láttán a mocsári törpék elhajigálták edényeiket és futásnak eredtek a folyosón.
— Ne vacakolj velük! — vetette oda Tanis Kovának. — A játékterembe! Fürgén! — átugrotta a holttesteket és berúgta az ajtót.
— Ha valaki rábukkan erre a szemétdombra, végünk — dörmögte Caramon.
— Még el sem kezdtük és máris vége! — méltatlankodott Sturm. — Különben is, ha elárultak bennünket, csak idő kérdése az egész.
— Gyerünk tovább! — dörrent rájuk Tanis és becsapta mögöttük az ajtót.
— Csak óvatosan! — suttogta Maritta. — Tűzokádó rendszerint mélyen alszik, s ha fölébredne, viselkedjetek úgy, mint az asszonyok... nem fog rájönni semmire... ráadásul vak is a fél szemére!
A hűvös, hajnali fény beszivárgott a magasan lévő, szűk ablaknyílásokon és megvilágította a komor játéktermet. Néhány agyonnyúzott játékszer hevert szétszórva. Semmi bútor. Caramon az udvarra nyíló, nagy, szárnyas ajtóhoz lépett, és megvizsgálta a súlyos, tölgyfából faragott keresztrudat.
— Elbírok vele — jelentette ki. A nagydarab, harcos könnyedén leemelte a rudat, a falhoz támasztotta és megtaszította az ajtót. — Kívülről nincs bezárva — közölte. — Úgy látszik, nem gondolták, hogy ilyen messzire eljutunk. Vagy éppen Verminaard Nagyúr akarja, hogy itt bukkanjunk fel, gondolta magában Tanis. Kíváncsi volt rá, hogy igazat mondtak-e a sárkány-fattyak. Elképzelhető, hogy a Sárkány Nagyúr valóban eltávozott a sárkányával együtt? Vagy éppen... de indulatosan visszaparancsolta a gondolatot. Mit sem számít ez már... nincs más út számunkra... tovább kell mennünk, döntötte el magában.
— Kova, maradj itt — szólt a törpének —, s ha bárki idevetődne, előbb jelezz nekünk, csak utána harcolj! Kova bólintott és elfoglalta helyét a résnyire nyitott, folyosóra vezető ajtó mögött. A sárkányfattyak tetemei már porrá omlottak a padlón.
Maritta leemelt a falról egy fáklyát, meggyújtotta, és egy sötét boltíves átjárón keresztül bevezette a társaságot a sárkány fészke felé vivő alagútba.
— Fizban! A süveged! — suttogta ijedten Tass. De elkésett... a vén mágus hiába kapott utána.
— Kémek! — bömbölte Verminaard és az erkélyre mutatott. — Fogd el Őket, Embar... de élve!
— Élve? — sziszegte magában a sárkány. Az lehetetlen! Pyros visszaemlékezett az előző este hallott zörejre és máris rájött, hogy ezek a kémek kihallgatták, amit a Smaragdemberről mondott. Csupán kevés kiváltságos tudott a félelmes titokról, a hatalmas titokról, amely meghódítja majd az egész világot a Sötétség Királynője számára. A kémeknek pusztulniuk kell, s velük a titoknak is!
Pyros kiterjesztette szárnyát és a földtől elrugaszkodva iszonyú sebességgel emelkedett a magasba.
Itt a vég! — gondolta Tasslehoff-, ezt jól megcsináltuk... innen nincs menekvés!
Már elképzelte, amint a sárkánytűzben szétég, amikor meghallotta a vén mágus egyetlen parancsszavát, s a következő pillanatban olyan sűrű, természetellenes sötétség borult rájuk, hogy szinte orra esett benne.
— Futás! — lihegte Fizban és Tass kezét megragadva talpra rántotta őt.
— De Sestun...
— Itt van nálam! Rohanj!
És Tasslehoff rohant. Átsuhantak az ajtón, be a képtárba... azután már fogalma sem volt róla, merre tartanak. Csak kapaszkodott a vénemberbe és futott lélekszakadva. Háta mögül még hallotta, amint a sárkány zúgva kiemelkedik fészkéből és utánuk kiált:
— Szóval értesz a mágiához, te kém? — üvöltötte. — Nem hagyhatjuk, hogy a sötétben botorkálj, még eltévednél! Hadd világítsam meg az utadat!
Tasslehoff hallotta, amint a hatalmas test süvöltve szívja magába a levegőt és máris tüzes lángok sisteregtek körülötte. A tűz fénye eloszlatta a sötétséget, de Tass megrökönyödve tapasztalta, hogy a lángok nem érik a testét. Fizbanra nézett, aki hajadonfőtt nyargalt mellette. Még mindig a képtárban voltak és ész nélkül rohantak a szárnyas ajtó felé.
A surranó hátranézett: mögötte csörtetett a sárkány... sokkal szörnyűségesebb volt, mint amilyet valaha is elképzelt, sokkal rémisztőbb, mint az a fekete társa ott Xak-Tsarothban. A sárkány megint rájuk fújt és Tasst újból körülnyaldosták a lángok. A falakon tüzet kaptak a képek, meggyulladtak a bútorok, fáklyákként lángoltak a függönyök, és az egész termet betöltötte a sűrű füst. Ám ő, Sestun és Fizban most is sértetlen maradt. Tasslehoff megrendült csodálattal nézett a vén mágusra.
— Meddig tudod így visszatartani? — rikoltotta Fizban felé, amint megkerültek egy kiszögellést és föltűnt előttük a bronzajtó.
A vénember tágra nyílt szemmel nézett vissza rá. — Fogalmam sincs — lihegte —, azt sem tudtam, hogy meg tudom csinálni!
Újabb lángtenger csapott le rájuk és Tasslehoff ezúttal már megérezte a hevét. Ijedten fordult Fizbanhoz. A varázsló bólintott: — Kezdem elveszíteni az erőmet! — kiáltotta.
— Tarts ki — visította Tass —, már majdnem az ajtónál vagyunk... azon nem fér ki!
Mindhárman éppen átslisszoltak a folyosóra nyíló kettős bronzajtón, mikor Fizban varázsigéjének hatása véget ért. Előttük állt még mindig nyitva a Gépterembe vezető rejtekajtó. Tasslehoff becsapta a bronzajtót és megállt, hogy kissé kifújja magát.
Már éppen a nyelve hegyén volt a szó, hogy: — Megcsináltuk! — amikor a sárkány egyik karmos mellső lába átütötte a kőfalat, közvetlenül a surranó feje fölött.
Sestun sikoltozva iramodott neki a lépcsőnek.
— Nee! — kapta el a grabancát Tasslehoff —, az Verminaard lakosztályába vezet!
— Vissza a Gépterembe! — bődült el Fizban. Éppen visszanyomakodtak a rejtekajtón, amikor a kőfal borzalmas roppanással megadta magát. Hanem az ajtót már nem tudták becsukni!
— Úgy látszik, sokat kell még megtanulnom a sárkányokról — motyogta Tass. — Kíváncsi vagyok, van-e valami jó könyv erről a témáról...
— Így, szépen bekergettelek benneteket a lyukatokba, ti patkányok... most csapdában vagytok — dörgött Pyros hangja odakintről.
Hátborzongató súrlódó és recsegő zaj hallatszott. A Gépterem falai megremegtek és repedezni kezdtek.
— Egész ügyes kísérlet volt — nyekeregte Tass gyászosan. — És az az utolsó varázslat... mint a mesében! Szinte még a sárkányhalált is megéri, hogy láthattam.
— Halál? — rezzent föl Fizban. — A sárkány által? Én inkább azt mondom, nem! így még sohasem bántottak meg. Kell lennie valami kiútnak... — váratlanul fölragyogott a szeme: — Lefelé a láncon!
— A láncon? — ismételte meg Tass és arra gondolt, hogy a falak recsegése-ropogása miatt nem jól értette, mit mond.
— Lemászunk a láncon! Gyerünk! — ezzel a vén mágus örömében vihorászva megfordult és berohant az alagútba. Sestun kétségbeesetten meredt Tasslehoffra, de ekkor a sárkány mancsa ismét átütötte a falat. Erre már a surranó és a mocsári törpe is sarkon fordult és a vén mágus után vetette magát.