— Ne bántsd szegényt! — sikoltotta Maritta.
— Nem tudom, lesz-e más választásom — felelte Tanis és előhúzta hüvelyéből Féregölőt. — Zúgószél és Aranyhold, vigyétek ki innen Marittát. — A penge éles. fehér fénnyel fölragyogott, amint a zúgó hang még erősebbé és haragosabbá vált. Virágeső hátrált: a kard fénye fájdalmasan mart ép szemébe, a szörnyű hang kopjaként hatolt a fejébe. Nyöszörögve húzódott félre Tanis elől.
— Rohanjatok a gyerekekért! — ordította a félelf, miután rájött, hogy... legalábbis e pillanatban... nem kell harcolniuk. A fénylő kardot magasba emelve óvatosan haladt előre, a falhoz szorítva a szánalmas sárkányt.
Maritta ijedten nézett Tanisra, majd bevezette Aranyholdat a gyermekek termébe. A vagy száz gyerek rémülten hallgatta a kívülről érkező különös zajokat. Arcuk csak akkor derült föl, amikor meglátták Marittát Aranyholddal, néhány apróság meg egyenesen fölkacagott, amikor megpillantották a behemót Caramont, akinek szoknyája alól ki-kivillant páncélzata. Hanem a harcosok és főként kivont fegyvereik látványa nyomban észre térítette őket.
— Mi az, Maritta? — kérdezte a legidősebb lány. — Mi történt? Már megint háború van?
— Reméljük, nem lesz harc, kedves — felelte Maritta lágyan. — De nem hazudok nektek... még az is előfordulhat. Most pedig szedjétek össze a holmitokat, elsősorban a meleg ruháitokat és gyertek velünk. Az idősebbek hozzák a gyengélkedőket, ahogyan azt a séta alkalmával is szoktátok.
Sturm attól tartott, hogy kitör a zűrzavar, a nyivákolás és rögtön magyarázatot követelnek tőlük. Ám a gyerekek szó nélkül hozzáláttak, hogy eleget tegyenek a fölszólításnak: magukra kapkodták meleg ruháikat és segítettek felöltözni a kisebbeknek. Nyugodtak és higgadtak, bár kissé sápadtak voltak. Persze, hisz ezek a háború gyermekei, jutott Sturm eszébe.
— Azt szeretném, ha nagyon gyorsan átszaladnátok a sárkány csarnokán, ki a játékterembe. Onnan ez a nagy ember — mutatott Sturm Caramonra — kivezet benneteket az udvarra, ahol anyáitok már várnak rátok. Amint kint vagytok, mindenki fusson oda azonnal a saját édesanyjához! Megértettétek? — és kétkedőn nézte a kisebb gyerekeket, de a legelöl álló lány hevesen bólintott.
— Igen, uram — felelte.
— Akkor jó — fordult meg Sturm —, Caramon!
A harcos zavartan elvörösödött, amikor a száz apró szempár rászegeződött és gyorsan megindult vissza, a sárkányfészek felé. Aranyhold fölnyalábolt egy totyogót, Maritta egy másikat, az idősebb fiúk és lányok a hátukon cipelték a kisebbeket. Rendezetten, csöndben vonultak ki az ajtón, de akkor meglátták a villogó kardját magasba emelő Tanist, s az előtte álló rémült sárkányt.
— Hé, te! Ne bántsd a mi sárkányunkat! — kiáltotta egy kisfiú, s a sorból kilépve, ökölbe szorított kézzel és eltorzult képpel a félelfre rontott.
— Doug! — kiáltotta a legnagyobb lány ijedten —, vissza a sorba! — De ekkorra már a kisebbek közül többen sírva fakadtak.
Tanis még mindig föltartotta a kardot, tudván, hogy ez az egyetlen, amivel sakkban tarthatja a sárkányt. — Vigyétek ki őket innen, de gyorsan! — kiáltotta mérgesen.
— Gyerekek, kérlek! — a Főnök Lányának kemény, parancsoló hangja rögtön rendet teremtett a zűrzavarban. — Tanis nem bántja a sárkányt, ha nem kényszerül rá... ő kedves ember, de nektek most gyorsan ki kell mennetek innen, édesanyáitok várnak rátok odakint.
Aranyhold sürgető hangja még a legkisebb gyerekre is hatott: mind gyorsan visszaálltak a sorba.
— Isten veled, Tűzokádó! — kiabáltak néhányan szomorúan, és kis kezükkel integetve ügettek Caramon nyomában. Doug még egy utolsó fenyegető pillantást vetett Tanis felé, és szemét szurtos kis öklével dörgölve visszatért a helyére...
— Nee! — sikoltotta Virágeső szívszaggató hangon —, ne bántsátok a gyerekeimet! Kérlek! Hiszen engem akartok! Velem harcoljatok! Ne öljétek meg a gyerekeimet!
Tanis rájött, hogy a sárkány visszatért a múltba és azt képzeli, hogy valami szörnyű esemény megfosztja őt a gyerekeitől.
Sturm ekkor odasúgta a félelfnek. — Téged nyomban megpróbál megölni, amint a gyerekek túl vannak a veszélyen, tudod?
— Igen — felelte Tanis sötéten. Most már a sárkány mindkét szeme, még a világtalan is, vörösen izzott, hatalmasra tátott szájából nyál csörgött, karmai belemartak a kőpadlóba.
— Csak a gyerekeimet ne! — hörögte dühödten.
— Itt vagyok veled — szólt Sturm és kardot rántott.
— Hagyj magunkra, lovag — suttogta ekkor Raistlin halkan, valahonnan a homályból. — A te kardod itt mit sem ér... én maradok itt Tanis mellett!
A félelf megrökönyödve nézett a varázslóra. Raistlin különleges aranyszeme találkozott az övével... látszott, hogy tudja, mit gondol a másik: “vajon megbízhatok-e benne?” De a mágus egy szóval sem biztatta, mintha azt akarná, hogy utasítsa vissza őt.
— Menj ki! — parancsolta Tanis a lovagnak.
— Micsoda? — ordította Sturm. — Megőrültél? Megbízol ebben a...
— Menj ki! — ismételte meg Tanis, s ebben a pillanatban meghallotta Kova hangos kiáltását: — Menj már, Sturm, szükségük van rád odakint!
A lovag még egy másodpercig tétovázott, de becsülete nem engedte, hogy megtagadja annak utasítását, akit parancsnokának tekintett. Utolsó, gyilkos pillantást vetve Raistlin felé, sarkon fordult és belépett az alagútba.
— Nem sok varázslatot ismerek, ami a vörös sárkányokra vonatkozik — hadarta Raistlin.
— Tudsz nyerni egy kis időt legalább? — kérdezte Tanis.
Raistlin olyan mosollyal válaszolt, mint aki tudja, hogy már félnie sem érdemes, hisz a halál oly közel van. — Tudok! Vonulj vissza az alagút szájáig, s amikor meghallod a hangomat... rohanj!
Tanis a kardot még mindig a magasba tartva hátrálni kezdett. De a sárkány már nem rettegett többé a varázserejétől... csak annyit tudott, hogy a gyerekeit elvitték, és akik ezt tették, azokkal végeznie kell! Egy szempillantás alatt a harcosra vetette magát, amint az nekiiramodott az alagútnak. Ekkor olyan sűrű sötétség ereszkedett le rá, hogy egy villanásnyi időre Virágeső arra gondolt, hogy a másik szemére is megvakult. Hallotta az elsuttogott mágikus szavakat és tisztában volt vele, hogy a vörös köpenyes alak varázslat béklyóját vetette rá.
— Elégetem őket! — hörögte, még mindig érezve az acél szagát a folyosó túlsó végéről. — Nem menekülhetnek! — Ám abban a pillanatban, amikor teleszívta magát levegővel, egy másik hang is eljutott a füléig: a gyermekei hangja. — Nem! — jött rá tehetetlenül —, nem vagyok rá képes! A gyermekeim! Még kárt tennék a gyermekeimben! — és nagy feje lehanyatlott a hideg kőpadlóra.
Tanis és Raistlin már az alagútban volt... a félelf nehezen vonszolta a mágust. Szánalmas, szívszaggató nyögést hallottak a hátuk mögül, azután:
— A gyerekeimet ne! Velem harcoljatok! Kérlek! Ne bántsátok a gyermekeimet!
Tanis berobbant a játékterembe és majdnem megvakult az éles fénytől, amint Caramon kitárta a szárnyas ajtót és behatolt a fölkelő nap fénye. A gyerekek kiözönlöttek a kapun az udvarra. Tanis jól látta odabentről, amint Tika és Laurana kivont karddal vigyázzák minden lépésüket. A játékterem közepén egy sárkányfattyú teteme hevert, hátában Kova harci baltájával.
— Kifelé! Mindenki! — kiáltotta Tanis. Kova csak azután szegődött a félelf nyomába, miután visszakaparintotta a szekercéjét és utolsóként hagyta el a játéktermet. Alig értek ki, iszonyú bömbölést hallottak, sárkányüvöltést, de egészen másmilyent, mint a szerencsétlen Virágesőé. Pyros ekkor talált rá a kémekre. A kőfalak megremegtek... a sárkány fölemelkedett fészkéről.