— Fáradjatok be! — vigyorgott Tass a házgazdát játszva.
Beözönlöttek a kis házikóba. A magas barbárnak le kellett hajtania a fejét, hogy bele ne verje a mennyezetbe. Tass fürgén elfüggönyözte az ablakokat. Sturm talált egy széket a hölgynek, kísérője pedig odaállt mellé. Raistlin fölszította a tüzet a kandallóban.
— Őrséget kell állnunk — jegyezte meg Tanis. Caramon bólintott. A termetes harcos már el is helyezkedett az egyik ablaknál, onnan lesett ki a sötétbe. Egy utcai lámpa fénye halványan beszűrődött a függönyön át a szobába és sötét árnyakat vetett a falakra. Néhány pillanatig senki sem szólt egy szót sem, csak némán néztek egymásra.
Tanis letelepedett és odafordult Aranyholdhoz. — A kék kristálypálca —szólalt meg csöndesen. — Meggyógyította azt az embert. De hogyan?
— Nem tudom — válaszolta az ifjú hölgy tétován. — N... nem olyan régóta van nálam.
Tanis lepillantotta kezére. Erősen vérzett, a kötél lenyúzta róla a bőrt. Odanyújtotta a lány felé. Az lassan, sápadt arccal megérintette a pálcával. A varázseszköz fölizzott. Tanis testén enyhe, csiklandós remegés futott végig. A szeme láttára tűnt el tenyeréről a vér, a bőre kisimult, teljesen sértetlenné vált, fájdalma enyhült, majd teljesen elenyészett.
— Valóban gyógyít! — mondta álmélkodva.
4
A nyitott ajtó. Menekülés a sötétbe
Raistlin a kemencepadkára telepedett és csontos kezelt dörzsölgette a tűz melegében. Arányló szeme a lángoknál is fényesebbnek tűnt, amint a nő térdén fekvő kék kristálypálcát bámulta.
— Min gondolkodsz? — fordult hozzá Tanis.
— Ha ez a nő sarlatán, akkor nagyon jól csinálja — morogta Raistlin töprengőn.
— Te féreg! Sarlatánnak mered nevezni a Főnök Lányát? — A magas barbár a mágus felé lépett, sötét szemöldöke haragos ráncba szökkent. Caramon megköszörülte a torkát, és az ablak mellől fivére mögé lépett.
— Zúgószél... — a lány a férfi karjára tette a kezét, amint az közelebb húzódott a székéhez. — Kérlek. Nem jelent ránk nézve semmi veszélyt. Igaza van, hogy nem bízik meg bennünk, hiszen nem is ismernek igazán.
— És mi sem ismerjük őket — morogta a férfi.
— Ha jobban megvizsgálhatnám — kérte Raistlin.
Aranyhold bólintott, és felé nyújtotta a pálcát. A mágus vékony ujjaival mohón megragadta a botot, ám amint hozzáért, éles, kék fény villant föl és reccsenő hang hallatszott. A varázsló döbbenten rántotta vissza a kezét, és a fájdalomtól fölkiáltott. Caramon oda akart ugrani hozzá, de a fivére megállította.
— Ne, Caramon — suttogta rekedten, sajgó kezét markolászva. — A hölgynek semmi köze a dologhoz.
A lány szinte megbabonázva bámulta a pálcát.
— Akkor miről van szó? — kérdezte Tanis ingerülten. — Milyen varázsbot ez, amelyik egyszerre gyógyít és sebez?
— Biztosan tudja a dolgát. — Raistlin szeme szikrákat hányt. — Figyeld csak! Caramon, fogd a pálcát!
— Nem én! — hátrált a harcos, mintha kígyót látna.
— Fogd a pálcát! — követelte Raistlin.
Caramon vonakodva előrenyújtotta reszkető kezét. Karja megvonaglott, amint ujjai egyre közelebb értek a tárgyhoz. Szemét behunyta, fogait a várható fájdalomtól összecsikordította, de végül is hozzáért a bothoz. Nem történt semmi.
Caramon tágra meredt szemmel rácsodálkozott. Megmarkolta a pálcát, és hatalmas mancsába szorítva fölemelte, majd elvigyorodott.
— Na, látjátok! — Raistlin hanyag mozdulattal intett, akár valami bűvész, aki éppen egy trükköt mutat be közönségének. — A pálcát csak azok érinthetik meg — mondta maró gúnnyal —, akik telve vannak jósággal és tiszta a szívük. Ez valóban egy szent gyógyító pálca, amelyet valamelyik isten áldhatott meg. Nem varázsbot. Sohasem hallottam olyan varázseszközökről, amelyeknek gyógyító erejük lett volna.
— Pszt! — figyelmeztette a többieket ekkor Tasslehoff, aki Caramon helyét foglalta el az ablaknál. — A teokrata gárdistái... — suttogta csöndesen.
Mindenki elhallgatott. Most már tisztán hallhatták, amint a goblinok léptei végigdobognak a selyemfákat összekötő függőhidakon.
— Házról házra folytatják a kutatást — suttogta Tanis hitetlenkedve, miközben hallotta a szomszéd ház ajtaján dübörgő ökölcsapásokat.
— A fürkészek kérnek bebocsáttatást — reccsent egy hang. Egy pillanatra csönd lett, majd ugyanaz a hang folytatta: — Nincs itthon senki. Betörjük az ajtót?
— Nem köll! — válaszolt egy másik. — Jobb lesz, ha csak jelentjük a teokratának. Hadd törjön be ő. Persze, ha nem lenne bezárva, az más... akkor bemehetnénk.
Tanis gyorsan a szemben lévő ajtóra pillantott. Érezte, amint tarkóján égnek mered a szőr. Megesküdött volna rá, hogy becsukták, sőt el is reteszelték a bejáratot... most pedig résnyire nyitva állt.
— Az ajtó — sziszegte. — Caramon.
De a harcos máris az ajtó előtt állt, hátát a falnak vetve, hatalmas karján csak úgy dagadoztak az izmok. A közelgő lábdobogás megtorpant odakint. — A fürkészek nevében kinyitni! — A goblinok dörömbölni kezdtek a deszkákon, azután meglepetten abbahagyták, amikor az ajtó váratlanul kitárult előttük.
-Ez a ház üres — mondta egyikük. — Gyerünk tovább!
— Semmi képzelőerőd sincs, Morcos — korholta a másik. — Itt a pompás alkalom, hogy fölmarkoljunk néhány ezüstöt. Az ajtónyílásban fölbukkant egy goblin fej. Szeme Raistlin alakjába ütközött, aki nyugodtan ült vele szemben, vállán varázspálcájával. A goblin riadtan felhördült, aztán elröhögte magát.
— Hohó! Idesüss, mit találtunk! Egy pálcát! — A goblin tekintete fölcsillant. Elindult Raistlin felé, a társa szorosan a nyomában. — Ide azzal a bottal!
— Hát persze — suttogta a mágus. Előrenyújtotta varázspálcáját. — Shirak! — mondta. A kristálygömb kifényesedett. A goblinok fölvisítottak és behunyták a szemüket, s közben kardjuk markolata felé kapkodtak. Ebben a pillanatban Caramon előugrott az ajtó mögül, megragadta a goblinok nyakát és rémítő erővel ütötte össze a fejüket. A goblinok bűzös batyuként roskadtak a padlóra.
— Végük? — kérdezte Tanis, mialatt Caramon fölébük hajolva vizsgálta őket Raistlin pálcájának fényében.
— Attól tartok, igen — sóhajtotta a nagydarab harcos. — Túlságosan erősen koccintottam össze őket.
— No, már csak ez hiányzott — dünnyögte Tanis gyászosan. — Megöltük a teokrata még két gárdistáját. Mindjárt fegyverbe parancsolja az egész várost. Most már semmiképp sem lapulhatunk itt napokig... tovább kell mennünk. És ti ketten — fordult a barbárokhoz —, jobban tennétek, ha velünk tartanátok.
— Már ha egyszer elindulunk — dörmögte Kova ingerülten.
— Különben hová tartottatok? — kérdezte Tanis Zúgószéltől.
— Menedék városába — válaszolta a barbár kelletlenül.
— Ott akadnak bölcs emberek — tette hozzá Aranyhold. — Azt reméltük, adhatnak némi felvilágosítást erről a pálcáról. Tudod, a dal, amelyet énekeltem... igaz volt: ez a bot megmentette az életünket...
— Ezt majd később elmeséled — vágott közbe Tanis. — Ha ezek az őrök nem jelentkeznek hamarosan, Vigasz minden goblinja a fákon nyüzsög majd. Raistlin, oltsd el azt a fényt!
A mágus újabb szót mormolt: Dumak! — a kristálygömb fölvillant, majd a fény kihunyt.