— Embar! — hördült föl Tanis keserűen. — Mégsem ment el! A törpe megcsóválta a fejét. — A szakállamat rá — mormolta gyászosan —, hogy Tasslehoff keze van a dologban.
Az elszakadt lánc lezuhant a Sla-Mori útvesztőjében lévő Láncok termének padlójára, és vele együtt bucskázott lefelé három apró figura.
Tasslehoff hiábavalóan kapaszkodott a lánc maradványába. Végighasított a sötétségen, s közben arra gondolt, hogy biztosan ilyen a meghalás. Izgalmas érzés volt és sajnálta, hogy nem élvezheti tovább. Feje fölül hallotta Sestun rémült sipákolását, alulról meg a vén mágus mormogása hallatszott, talán éppen most próbálkozik az utolsó varázsigével. Aztán egyszer csak Fizban fölemelte a hangját: — Pveatherf... —, de a szót éles visítás szakította félbe: Csontrepesztő puffanás hallatszott, amint az öreg varázsló földet ért. Tasslehoff sajnálta őt, tudván tudva, hogy ő lesz a következő. Vészesen közeledett a kőpadló. Még egy-két pillanat és ő is halott lesz...
És akkor elkezdett hullani a hó.
Legalábbis a surranónak úgy tűnt, aztán döbbenten vette tudomásul, hogy tollpihék milliói örvénylenek körülötte, mintha egy egész baromfiudvar robbant volna föl. Vastag, puha tollrétegbe fúródott... Sestun röviddel utána csapódott be.
— Szegény Fizban — dünnyögte Tasa és próbálta kipislogni a szemébe toluló könnyeket, miközben csak úgy lubickolt a csirketollak óceánjában. — Utolsó igéjével tollesőt varázsolt elő, ahogy Raistlin is csinálta már. Hitted volna? Egyszerűen előteremtette azokat a tollakat!
Odafönt a fogaskerék egyre gyorsabban pörgött és az elszabadult lánc úgy rohant rajta, mintha örvendezne kötelékei elvesztésének.
Odakint az udvaron eluralkodott a káosz.
— Ide, gyorsan! — rohant ki Tanis az ajtón üvöltve. Tudta, hogy elérte őket a végzet, de mégsem adta meg magát. A társaság harcra készen köré gyűlt és csak meredt rá várakozón. — Futás a bányákhoz! Fedezékbe! Verminaard és a vörös sárkány nem ment el! Csapdába estünk, bármelyik pillanatban itt lehetnek a nyakunkon.
Társai komor képpel bólogattak: mindnyájan belátták a helyzet reménytelenségét... vagy kétszáz yardnyi nyílt, sima terepen kell átrohanniuk, mielőtt biztonságos helyre érnek.
Igyekeztek a nőket és gyerekeket a lehető leggyorsabban terelni maguk előtt, persze nem sok sikerrel, hiszen minden anyának meg kellett találnia a saját csemetéjét. Ekkor Tanis a bányák felé nézett és elkáromkodta magát. Amint a rabok meglátták, hogy a családjaik kiszabadultak, gyorsan végeztek az őrséggel és máris rohantak az udvar felé. Nem így szólt a terv! Mi juthatott Elistan eszébe? Pillanatokon belül nyolcszáz megvadult ember tülekedik majd az udvar közepén egy tenyérnyi fedezék nélkül. Vissza kell fordítania őket délnek, a hegyek felé!
— Hol van Eben? — kiáltotta oda a lovagnak.
— Utoljára azt láttam, hogy a bányák felé rohan, de nem jöttem rá, miért...
A hirtelen fölismeréstől Sturm és a félelf egyszerre tátotta el a száját.
— Hát persze — sóhajtotta Tanis csöndesen s hangját elnyelte a kavarodás —, a kép összeállt.
Mialatt Eben a bányák felé nyargalt, csak arra gondolt, hogy teljesítse Pyros parancsát. Még ebben a fölbolydulásban is valahogy meg kell találnia a Smaragdembert. Azzal tisztában volt, hogy Verminaard és a sárkány mit művelnek majd ezekkel a szerencsétlenekkel. Egy pillanatra még meg is sajnálta őket... végül is nem volt velejéig romlott és gonosz. Csupán már jó régen rájött, melyik fél lesz majd a győztes és úgy határozott, hogy egyszer végre neki is a nyertes oldalán a helye.
Amikor a családja szerencsecsillaga leáldozott, Ebennek egyetlen tulajdona maradt, amit eladhatott: önmaga. Értelmes volt, ügyesen bánt a karddal, és olyan hűséges, amennyire megfizették. Egyik északi vevővadász kőrútján akadt össze Verminaarddal. Lenyűgözte a Nagyúr hatalma, — és lassacskán beférkőzött a gonoszság e papjának bizalmába. Ám, ami még ennél is fontosabb: Pyros számára is hasznossá tette magát. A sárkány vonzónak, okosnak, találékonynak és... néhány próbatétel után megbízhatónak ítélte őt.
Ebent közvetlenül a sárkányfattyak seregének támadása előtt küldték vissza otthonába, Kapu városába.
Szökevénynek álcázta magát és hozzálátott egy ellenálló csoport megszervezéséhez. Az, hogy belebotlott a Pax-Tharkasba először behatolni próbáló Gilthanas elf csapatába, olyan vak-szerencse volt számára, amely csak még jobban elmélyítette Pyroshoz és Verminaardhoz fűződő kapcsolatát. Amikor végül még a papnő is a karmai közé került, nem akart hinni a szerencséjének. Ez csak azt jelentheti — gondolta magában —, hogy különösen kegyes hozzá a Sötétség Királynője. Imádkozott is érte, hogy űrnője tovább is jó szemmel nézzen rá. Ahhoz, hogy a Smaragdembert megtalálja ebben a káoszban, igencsak elkel az isteni segítség. Emberek százai nyüzsögtek a bányában teljes bizonytalanságban. Itt az alkalom, hogy még egy szívességet tegyen Verminaardnak. — Emberek, Tanis azt akarja, hogy vonuljatok az udvarba – kiáltotta —, és csatlakozzatok a családjaitokhoz!
— Ne! Nem ez a terv! — próbálta Elistan üvöltve megállítani a tömeget, de már késő volt. A férfiak megpillantották kiszabadult hozzátartozóikat, és kirontottak celláikból. A kavarodást még súlyosbította néhány száz mocsári törpe: ők is előzúdultak a bányákból, hogy csatlakozzanak a vigassághoz, amiről azt hitték, hogy valami ünnepség. Eben lázasan kereste a tömegben a Smaragdembert, s végül úgy döntött hogy körülnéz a cellákban is. Megint ráhibázott: a férfi egyedül ült egy üres cellában és közömbösen bámult maga elé. Eben gyorsan mellételepedett és vadul törni kezdte a fejét, hogy is szokták szólítani az illetőt... valami fura, régimódi néven...
— Berem — szólalt meg rövid idő múltán —, Berem!
A férfi fölnézett, hosszú hetek gyötrelmes magánya után arcán végre némi érdeklődés mutatkozott. Korántsem volt süketnéma, ahogy Varangyh föltételezte róla. Inkább saját, titkos küldetésének megszállottja volt. És persze ember és most, hogy emberi hang ejtette ki tulajdon nevét, rendkívül kellemes érzés töltötte el.
— Berem — mondta még egyszer Eben és idegesen nyaldosta az ajkát. Most, hogy végre megvan, akit keresett, nem tudta, mit is kezdjen vele. Meggyőződése volt, hogy amint a sárkány lecsap odakint azokra a szerencsétlenekre, első dolguk az lesz, hogy a bányák felé meneküljenek. Ki kell jutnia innen Beremmel, még mielőtt Tanis elkapná őket. De hová menjenek? Bevihetné őt Pax-Tharkas várába, ahogyan Pyros parancsolta, de ez a gondolat egyáltalán nem tetszett neki. Verminaard egész biztosan beléjük botlik, fölébred benne a gyanú, és esetleg olyan kérdéseket tesz föl, amelyekre ő nem tudja a választ.
Nem, az egyetlen hely, ahová elviheti őt és biztonságban is lehet vele, az Pax-Tharkas falain kívül van. Meghúzhatják magukat a vadonban, míg elcsitul a káosz, aztán éjszaka visszaosonhatnak az erődbe. Döntését meghozván, Eben megfogta a férfi karját és talpra segítette őt.
— Alighanem valami összecsapás készül odakint — mondta. — Azért jöttem, hogy elvigyelek innen és biztonságba helyezzelek, míg a csetepaté véget ér. Én a barátod vagyok... érted?
A másik bölcs pillantással mérte végig. Nem az elfek kortalan tekintete volt ez, hanem egy olyan emberé, aki számtalan évet töltött el megpróbáltatások és szenvedés közepette. Berem rövid sóhajtással bólintott válaszul. Verminaard mérgesen rontott elő lakosztályából, menet közben rángatva föl páncélozott bőrkesztyűjét. Egy sárkányfattyú trappolt a nyomában, kezében a Nagyúr “Éj hozó” nevű, fekete jogarával. Odakint több sárkányfattyú várakozott Verminaard röptében odavetett parancsaira, miközben a vezérük végigrohant a folyosón Pyros tanyája felé.