A Sárkány Nagyúr érintésére Pyros kiterjesztette szárnyát és a levegőbe emelkedett. Hatalmas lélegzetet vett és fölkészült rá, hogy lecsapjon a nyílt udvaron rémülten üvöltöző embertömegre és tüzes leheletével szénné égesse őket.
De a sárkány halálos röptének valami útját állta. Virágeső kitört az épületből és a szertehulló törmelék közül egyenesen Pyrosra vetette magát.
Az ősöreg sárkányon mostanra elhatalmasodott a téboly. Ismét rátört gyermekei elveszítésének lidérces álma. Maga előtt látta az ezüst— és aranysárkányokon ülő lovagokat és a napfényben gonoszul megvillanó sárkánydárdákat. Hiába könyörgött gyermekeinek, hogy ne vegyenek részt a kétségbeesett harcban, hiába győzködte őket, hogy a háború a végéhez közeleg. Bohó fiatalságukban meg sem hallgatták, kiröppentek és otthagyták őt a fészkén, könnyek között. Miközben lelki szemei előtt megjelent a végső, véres összecsapás és látta gyermekeit a sárkánydárdák által elpusztulni, meghallotta Verminaard kiáltását:
— Elpusztítom a kölyköket!
És ugyanúgy, mint sok évszázaddal ezelőtt, Virágeső felröppent, hogy a védelmükre keljen.
A váratlan támadástól megbénult Pyros a legutolsó pillanatban siklott féke, hogy elkerülje az öreg sárkány egyenesen védtelen oldalának szegezett, töredezett, de még mindig halálos erejű fogait. Virágeső iszonyatos csapást mért az ellenfele egyik hatalmas szárnyát mozgató vastag izomkötegre. Pyros oldalra fordult a levegőben, és előrenyújtott mellső lábának borotvaéles karmaival mélyen fölhasította a nősténysárkány puha hasát.
Tébolyában Virágeső nem is érezte a fájdalmat, de a nagyobb és fiatalabb hímsárkány csapásának ereje hátravetette a levegőben.
A fél fordulat a hímsárkány ösztönös védekező manővere volt: így magasabbra szállhatott és időt nyerhetett a végső támadáshoz. Viszont megfeledkezett a “lovasáról”. Sárkánynyereg híján — amelyet csak ütközetben használtak —, Verminaard keze lecsúszott a “paripája” nyakáról, és a Nagyúr lepottyant az udvarra. Zuhanása nem tartott soká, így különösebb baj nélkül ért földet és megúszta néhány karcolással és múló szédüléssel.
Az udvaron lévők közül csaknem mindenki rémülten futásnak eredt, amikor meglátták, hogy rögtön talpra áll, de az udvar északi végében négy alak elszántan a helyén maradt. Verminaard azonnal felfedezte őket, és most e négyessel fordult szembe ádáz elszántsággal.
Virágeső megjelenése és váratlan támadása Pyros ellen fölrázta a foglyokat páni félelmükből. A látvány és az, hogy Verminaard, mint valami rémületes istenség egyenesen a tömeg közepébe zuhant, megtette azt, amit a többiek, Elistannal együtt képtelenek voltak elérni. Az emberek megszabadultak a bénító rettegéstől, észhez tértek és máris rohantak délnek, a hegyek biztonsága felé. A sárkányfattyak kapitánya ekkor katonáit a menekülők közé vezényelte, s közben egy szárnyas küldöncöt menesztett a távolodó sereg visszarendelésére.
A sárkányfattyak a tömegbe rontottak, de tévedtek, ha azt hitték, hogy ezzel újabb pánikot kelthetnek. Ezek az emberek már éppen eleget szenvedtek: egyszer még a szabadságukról is lemondtak az ígért béke és biztonság reményében. Most már világosan látták, hogy addig nem lehet béke, amíg ezek a szörnyek Krynn földjén dübörögnek. Vigasz és Kapu népe, férfiak, nők, gyerekek minden elképzelhető, kezük ügyébe kerülő szánalmas fegyverreclass="underline" kő— és szikladarabokkal, puszta kézzel, foggal-körömmel nekiestek támadóiknak.
A társaság tagjai elszakadtak egymástól a kavargó tömegben. Laurana került mindenkitől a legtávolabb. Gilthanas megpróbált a közelében maradni, de a küzdők elsodorták tőle. Az elf hajadon soha nem tapasztalt rémülettel keresett menedéket, és kivont kardjával a kezében az erőd falához hátrált. Miközben iszonyodva nézte a dühöngő csatát, egy férfi rogyott előtte a földre... hasára szorított kezét vörösre festette kiömlő vére. Halálba merevedő szemét a lányra vetette, vére tócsába gyűlt alatta. Laurana a rémülettől bénultan meredt az egyre növekvő foltra, amikor hirtelen valami neszre lett figyelmes. Reszketve fölpillantott... egyenesen a haldokló férfi gyilkosának hüllőszemébe.
A sárkányfattyú amint észrevette a rettenettől láthatóan dermedt elf nőt, máris nekikészült a könnyű öles gyönyörének. Véráztatta kardját végignyalta hosszú nyelvével, átugrotta áldozata tetemét és Laurana felé vetette magát.
Az elf lány kardját görcsösen megmarkolta, torka a félelemtől kiszáradt; vakon előredöfött és fölfelé rántotta fegyverét. A sárkányfattyút váratlanul érte a csapás. Laurana belemélyesztette fegyverét a hüllőlény testébe... érezte, amint a borotvaéles elf penge keresztülhatol a páncélon és a húson, hallotta a csontok csikorgását és a teremtmény utolsó hörgését. A kővé merevedő test kirántotta kezéből a fegyvert, de Laurana, saját legnagyobb meglepetésére, józanul arra gondolt, amit a harcosok elbeszéléséből már tudott: ha vár egy percet, a megkövült test porrá válik és akkor visszaszerezheti kardját.
Tombolt a csatazaj körülötte: sikolyok, halálhörgés, puffanások, acél csattogása és fájdalmas nyögések töltötték be az udvart, de ő az egészből nem hallott semmit.
Nyugodtan várt, míg a tetem valóban szétporlad. Akkor lehajolt, kezével félresöpörte a port, megragadta kardja markolatát és magasra emelte a pengét. A vérfoltos kardon megcsillant a napfény... ellenségének haló pora ott hevert előtte. Körülnézett, de Tanist sehol sem látta... és a többieket sem! Csak arra gondolhatott, hogy már mindnyájan halottak, és a következő pillanatban talán őt is eléri végzete.
Laurana fölnézett a napfényben fürdő kék égboltra. A világot, amelyet talán mindjárt el kell hagynia, mintha újrateremtették volna: minden tárgy, minden kődarab és falevél fájdalmas tisztasággal rajzolódott ki előtte. Langyos, illatos déli szellő kerekedett és hátraszorította az északon, szülőföldje fölött tornyosuló zivatarfelhőket. Laurana félelme egy szempillantás alatt elszállt, bátran emelte kardját a magasba... amelynek pengéjén megvillantak a reggeli nap sugarai.
15
A Sárkány Nagyúr. Virágeső gyermekei
Verminaard tüzetesen megnézte magának a négy férfit és azonnal rájött, hogy azok nem rabszolgák. Aztán fölismerte bennük az aranyhajú papnő útitársalt. Tehát ezek azok, akik győzelmet arattak Onyx fölött Xak-Tsaroth romvárosában, megszöktek a rabszállítmányból és behatoltak Pax-Tharkas erődjébe. Úgy érezte, hogy már rég ismeri őket: a régmúlt dicsőség földúlt földjének lovagját, a magát embernek álcázó félelfet, a megnyomorodott, beteg varázslót és ikertestvérét — az emberóriás harcost, akinek az esze legalább úgy vág, mint izmos kezében a kard.
Érdekes összecsapás lesz, gondolta magában. Majdhogynem örült a várható kézitusának... oly régen volt része benne. Már nagyon megunta, hogy egy sárkány hátáról kell parancsokat osztogatnia seregeinek. Embarra gondolva fölpillantott az égre, vajon szükség esetén számíthat-e a segítségére?
De úgy látszott, hogy a vörös sárkánynak is megvan a maga gondja. Virágeső már akkor csatázott, amikor Pyros még ki sem kelt a tojásból. Hiányzó erejét pótolta alattomos ravaszsága. Az eget lángok hasogatták és vörös esőként hullott alá a sárkányvér.