Verminaard megvonta a vállát és visszavonult a feléje közeledő négy komor alakhoz. Hallotta, amint a mágiához értő figyelmezteti társait: Verminaard a Sötétség Királynőjének Papja, s így segítségért fordulhat úrnőjéhez. Kémeitől a Nagyúr azt is tudta, hogy ez a mágus, bár fiatal még, különös erővel rendelkezik és komoly veszélyt jelent.
A négyes nem szólt egy szót sem. Közöttük nem volt szükség beszédre, de az ellenségnek sem volt egymással megtárgyalnivalója. Mindkét oldalon érezhető volt a gyűlölet béklyózta megbecsülés. A harci láznak itt nem volt semmi keresnivalója: ezt a csatát hideg szívvel vívják meg. És a legfőbb győztes maga lesz a halál!
A négyes csak jött előre, széthúzódva, hogy bekerítse őt, mivel nem volt semmi, aminek nekivethette volna a hátát. Verminaard lekuporodott és széles ívben meglendítette Éjhozó pálcáját, ezzel visszatartva őket, hogy jobban megfontolhassa tervét. Gyorsan ki kell egyenlítenie az esélyeket. A gonoszság papja jobb kezébe kapta Éjhozót és izmos lábainak minden erejével előre rugaszkodott. Váratlan mozdulata meglepte ellenfeleit. De még nem emelte a magasba jogarát. E pillanatban csak halálos érintésére volt szüksége. Raistlin előtt dobbant le a földre, kinyújtott kezével megragadta a varázsló vállát és gyors imát mormolt a Sötét Királynőjéhez.
Raistlin fölsikoltott: láthatatlan, gonosz fegyverektől sebzetten, iszonyú fájdalommal rogyott a földre. Caramon dobhártyaszaggató bömböléssel vetette magát a sötét papra, de Verminaard fölkészülten várta. Meglendítette Éjhozót és szikrázó csapást mért a harcosra. — Éjfél! — suttogta Verminaard és Caramon ordítása a rémület sikolyába váltott, amint a varázsjogar elvakította látását.
— Nem látok! Tanis, segíts — kiáltotta a vakon támolygó harcos. Verminaard komoran fölnevetett és súlyos csapást mért a fejére. Caramon a földre omlott, akár egy letaglózott bivaly.
Szeme sarkából Verminaard meglátta, amint a félelf felé ront, kezében egy ősi, kétkezi, elf mester kovácsolta pallossal. Megpördült és Éjhozó súlyos, tölgyfa nyelével kivédte Tanis kardjának csapását. A küzdő felek egy pillanatra egymásnak feszültek, de Verminaard nagyobb testi ereje felülkerekedett és földre terítette Tanist. Solamnia lovagja tisztelgésre emelte pallosát... súlyos hibát vétve e mozdulattal. Ezzel időt adott Verminaardnak, hogy egyik titkos zsebéből előhúzzon egy apró acéltűt. Fölemelte és még egyszer a Sötétség Királynőjéhez fohászkodott: siessen papja segítségére. A támadásba lendülő Sturm egyszer csak megérezte, hogy teste mindinkább elnehezül, majd tehetetlen mozdulatlanságba dermed.
A földön fekvő Tanist pedig láthatatlan kéz szorította le. Moccanni sem bírt, még a fejét sem fordíthatta félre, nyelve megdagadt... szólni sem tudott. Hallotta Raistlin fájdalomtól elcsukló ordítását. Még eljutott tudatáig Verminaard sátáni kacaja és a Sötétség Királynőjéhez zengő dicshimnusza. Csak annyit látott magatehetetlenül, hogy a Sárkány Nagyúr jogarát a magasba emeli és a lovaghoz lép, hogy végezzen vele.
— Baravats, Kharas! — szólalt meg Verminaard Solamnia nyelvén. Kegyetlen gúnnyal tisztelgésre emelte pálcáját, majd megcélozta vele Sturm fejét, tudván, hogy annak halála a lehető legkegyetlenebb lesz egy lovag számára, hiszen azt az ellenség könyörületéből nyeri el.
Ekkor váratlanul egy kéz ragadta meg Verminaard csuklóját. Döbbenten nézett a belémarkoló női kézre, amelynek szorítása az ő erejéhez volt méltó, és szent jósága az ő gonoszságával mérhető. Az érintés Verminaardot megzavarta, a Sötétség Királynőjéhez üvöltő fohásza megtört.
A Királynő maga is fölpillantott, és egy fehér öltözéket, csillogó páncélt viselő, sugárzó istenalakot látott megjelenni gonosz tervei látóhatárán. Nem mert szembeszegülni ezzel az istenséggel, visszatérte teljesen váratlanul érte... menekülésre fogta a dolgot, hogy újra fölmérhesse lehetőségeit, átalakítsa haditervét, mivel... most első ízben döbbent rá, hogy veszthet. A Sötétség Királynője tehát visszavonult és sorsára hagyta papját.
Sturm érezte, amint elszáll belőle a bénító varázslat és ismét urává válik izmainak. Meglátta, amint Verminaard dühödten Aranyholdra támad, és vadul lecsap a lányra. A lovag feléjük iramodott, s közben észrevette Tanis kezében az elf kard pengéjének villanását.
Mindketten Aranyhold segítségére rohantak, de Zúgószél megelőzte őket. Félretaszította kedvesét és kardforgató kezével fogta föl a jogar Aranyhold fejének szánt csapását. Zúgószél még hallotta a sötét pap “Éjfél!” kiáltását és szemét ugyanaz a sötétség homályosította el, amely Caramont is harcképtelenné tette.
Ám Que-shu harcosa számított erre a trükkre és nem esett kétségbe tőle. Hallásával még most is érzékelte ellenfelét. Erővel fojtotta el a sebesülése okozta fájdalmat, bal kézbe kapta fegyverét és egy hatalmasat döfött oda, ahonnan ellensége rekedt lihegését hallotta. Kardja azonban a Sárkány Nagyúr erős páncélján megcsúszott és kiesett a kezéből. Zúgószél most a tőre után kapott, bár tudta, hogy helyzete reménytelen, biztos halál vár rá. Verminaard ekkor fogta föl, hogy magára maradt, lelki támasza elhagyta. Kétségbeesetten még egyszer Sötét Királynőjéhez fohászkodott, de az már elfordult tőle és rég saját harcát vívta.
Verminaard arca verejtékezett a sárkánymaszk alatt. Zihálva átkozta fojtogató sisakját... de túl későn jött rá, hogy így képtelen a kézi tusára: az álarc miatt nem lát ki oldalra. Maga előtt látta a sebesült, látásától megfosztott síkföldit, akit most könnyűszerrel megölhetett volna, de másik két támadó harcos is ott volt a közelében. A lovag és a félelf megszabadult a gonosz varázslatától és sebesen közeledett felé. Hallotta lépteik dobogását. Valami mozgást érzékelt, gyorsan megpördült és látta a felé rohanó Tanist, kezében a villogó elf pengével. De hol lehet a lovag? Verminaard visszafordult, hátralépett, és jogarával próbálta távol tartani magától támadóit, míg szabad kezével sárkánysisakját igyekezett letépni a fejéről.
Elkésett! Abban a pillanatban, ahogy keze megragadta a sisak rostélyát, Kith-Kanan varázskardja átdöfte a páncélját és belehatolt a hátába. A Sárkány Nagyúr dühödten fölüvöltött és ismét megpördült, hogy lássa, amint Solamnia lovagja bukkan föl vérben forgó szeme előtt. Sturm atyjának ősi pengéje a hasába fúródott. Verminaard térdre rogyott, még most is küzdött a sisakkal, de levegője elfogyott és nem látott semmit. Még egy kardcsapást érzett, és mindent eltakart előle a ráomló sötétség.
A magasban, a számtalan sebből vérző Virágeső már alig élt, amikor meghallotta gyermekei felé szálló kiáltását. Teljesen megzavarodott, elveszítette tájékozódóképességét: úgy érezte, hogy Pyros minden irányból egyszerre ront rá. Ekkor hirtelen meglátta a nagy vörös sárkányt: ott tornyosult előtte, eltakarva a hegyek ormát. Virágeső fölfogta az esélyt: még megmentheti a gyermekeit!
Pyros pusztító lángcsóvát fújt, egyenesen az ősöreg vörös sárkány képébe. Elégedetten látta, hogy ellenfele feje összeég, szeme kifordul üregéből.
De Virágeső mit sem törődött a szemét kiégető, látását mindörökre elhomályosító lángokkaclass="underline" vakon szállt, egyenesen neki Pyrosnak.
A dühtől és fájdalomtól elborult elméjű, hatalmas hím sárkány úgy érezte már, hogy sikerült végeznie támadójával, s így váratlanul érte a roham. Ekkor újabb gyilkos tűzcsóvát préselt ki a torkán, de hiába, helyzete végzetes volt: Virágeső beszorította a hegység sziklás oldalához. Nem volt hová menekülnie, nem volt helye a megforduláshoz... Virágeső, valaha hatalmas erejű testének minden lendületével nekirontott, úgy csapott le rá, akár egy isteni kéz mozgatta dárda. A két sárkány nekiütközött a hegyoldalnak. A csúcs megremegett és kettérepedt, s a magas hegy meredek oldalát elborították a lángok.