Выбрать главу

Évekkel később, amikor Virágeső pusztulása már legendává vált, némelyek azt állították, hogy néha hallják egy sárkánynak az őszi szél szárnyán tovaszálló, elhaló kiáltását:

“Gyermekeim...!”

Az esküvő

Az utolsó őszi nap tiszta, ragyogó hajnalra virradt. A simogató déli széltől illatos volt a levegő. Azóta lengedezett ez a szellő, mióta a dühtől tajtékzó sárkánysereg elől menekülők elhagyták Pax-Tharkas várát, csupán azt hozva magukkal, amit sietve összekapkodhattak az erődben.

Hosszú napokba telt, mire a sárkányfattyak csapatai bevették Pax-Tharkas falait; a kapukat gránittömbök torlaszolták el, a tornyokat mocsári törpék hada védte. Sestun vezetésével a törpék fölsorakoztak a várfalon, szikladarabokkal, döglött patkányokkal és olykor egymással hajigálva az ostromlókat. Ez alatt a menekülők időt nyertek a hegyekbe való visszavonuláshoz, ahol... bár néha a sárkányfattyak kisebb egységei zaklatták is őket... komolyabb veszély mégsem leselkedett rájuk.

Kova önként vállalta, hogy egy férfiakból álló kis csapat élén behatol a hegyek közé és keres valami helyet, ahol mindnyájan meghúzhatják magukat télire. Jól ismerte ezt a hegyvidéket, mivel a dombi törpék hazája innen nem messze délre húzódott. Csapatával hamar fölfedezett egy magas, sziklás csúcsok közé ékelődő völgykatlant, amelynek szűk hágóit télen teljesen betemette a hó. Ezeket a szorosokat könnyűszerrel megvédhettek a támadó csapatok ellen, és barlangok is voltak a völgyben, ahová visszahúzódhattak a tűzokádó sárkányok haragja elől. A menekülők egy veszélyes ösvényen haladva nyomultak be a hegyek közé és hamarosan elérték a völgykatlant. Egy lezúduló lavina röviddel később elrekesztette mögöttük a szorost és üldözőik elől eltakarta a nyomaikat. Hónapokba is beletelik, mire a sárkányfattyak esetleg rájuk találnak.

A völgy mélyen meglapult a csúcsok között, megvédte őket a vad szelektől és a tél havától. A környező erdőkben csak úgy hemzsegtek a vadak, a hegyoldalakon gyors patakok csörgedeztek. Az emberek elsiratták halottaikat, örvendeztek visszanyert szabadságuknak és még egy lakodalomra is sort kerítettek.

Az ősz utolsó napján, amikor a lemenő nap a haldokló sárkányok bíborával borította be a havas csúcsokat, Zúgószél és Aranyhold egybekelt.

Amikor odaálltak Elistan elé a kéréssel, hogy legyen ünnepélyes eskütételük ceremóniamestere, a férfi mélységes megtiszteltetésnek tekintette a feladatot, megkérte őket, hogy meséljék el neki népük ilyen esetekre szóló szokásait. Mindketten egyszerre válaszolták neki, hogy törzsük kihalt, Que-shu lakói mind odavesztek és velük haltak a szokásaik is.

— Ez csak a mi ünnepségünk lesz — mondta Zúgószél. — Valami újnak a kezdete, s nem az elmúlt idők folytatása.

— Bár szívünkben tovább őrizzük és tiszteljük népünk emlékét — tette hozzá Aranyhold csöndesen —, magunknak előre kell néznünk és nem hátra! A múltat ugyan tiszteljük és megőrizzük belőle a jót, és mindazt a rosszat is, amely ilyenné tett bennünket, de az a múlt többé nem uralkodhat fölöttünk.

Elistan ekkor Mishakal Korongjainak tanulmányozásába merült, hogy azokból tudja meg, mi a teendő esküvők alkalmával. Azt kérte ezek után Aranyholdtól és Zúgószéltől, hogy foglalják írásba esküjük szavait... mivel ezt az esküt az istenek színe előtt mondják ki, s az még haláluk után sem veszítheti el érvényét.

Que-shu törvényei közül csak egyet tartott meg az ifjú pár: azt, amely szerint a nászajándékot sem a menyasszony, sem a vőlegény nem vásárolhatja meg pénzért. Azt mindkét szerelmesnek a saját kezével kell elkészítenie, s ezeket az ajándékokat az eskü szavainak elhangzása közben kell átadniuk egymásnak.

Amikor a nap sugarai beragyogták az égboltot, Elistan elfoglalta helyét egy lankás domb tetején. A nép néma csöndben gyülekezett a dombocska lábánál. Kelet felől Tika és Laurana közeledett, fáklyával a kezében. Mögöttük haladt Aranyhold, a Főnök Lánya. Ezüsttel csíkozott, aranyszín haja a vállára omlott, benne őszi levelekből font koszorú. Ugyanazt a prémmel szegett szarvasbőr tunikát viselte, amelyet eddigi kalandjaik során. Nyakában megcsillant Mishakal ékszere. Nászajándékát pókháló finomságú kelmébe takarva tartotta a kezében, mivel azt elsőként csak szerelmesének szeme pillanthatta meg.

Tika ünnepélyesen, elhomályosuló szemmel, álmodozva lépdelt előtte. Kezdte megsejteni, hogy e férfi és nő közötti erős és szent kapocs nem az a riasztó élmény, amitől mindig is rettegett, hanem valamiféle gyönyörűséges, örömteli dolog.

Laurana, közvetlenül mögötte, magasba emelte fáklyáját, hogy megerősítse vele a lenyugvó nap halványuló fényét. Az emberek ámultan súgtak össze Aranyhold szépségének láttán, de amikor Laurana elhaladt előttük, mindenki elhallgatott. Aranyhold emberlány volt: szépsége a fáké, a hegyeké, a magas égé. Laurana elf szépsége viszont nem e világinak, titokzatosnak tűnt fel a szemükben.

A két lány Elistan elé vezette a menyasszonyt, azután nyugat felé fordultak, hogy fogadják a vőlegényt.

Zúgószél útját is fáklyák világították meg. Tanis és Sturm haladt elől, arcukon ünnepélyes kifejezés ült. Zúgószél mögöttük lépdelt, fölébük tornyosulva. Arca most is komor volt, mint mindig, de a szemében a fáklyák fényénél is ragyogóbb, sugárzó öröm csillogott. Az ő fekete haját is őszi levélkoszorú díszítette, nászajándékát Tasslehoff egyik zsebkendőjébe bugyolálva vitte. Mögötte Kova és a surranó haladt... Caramon és Raistlin zárta a menetet, a varázsló kezében fáklya helyett pálcája világított kékes fénnyel.

A férfiak Elistan elé vezették a vőlegényt, majd hátraléptek és csatlakoztak a nőkhöz. Tika valahogy Caramon mellé került. Szégyenlős mozdulattal megérintette a harcos kezét, aki kedvesen lemosolygott rá, és hatalmas mancsába zárta a lány parányi kezecskéjét.

Amikor Elistan Zúgószélre és Aranyholdra nézett, eszébe jutott mindaz a szörnyű gyász, félelem és veszély, amivel szembenéztek... egész életük minden kegyetlen megpróbáltatása. Vajon a jövőjük másképpen alakul-e? Egy pillanatra eluralkodtak rajta az érzelmei, nem tudott megszólalni. Az ifjú pár, látván Elistan megindultságát és talán az ő keserűségét is megértve, biztatóan a férfi felé nyújtotta a kezét. Elistan közelebb vonta őket magához, hogy nekik szánt szavait csak ők hallhassák.

— A ti szerelmetek és egymás iránti bizalmatok volt az az erő, amely visszaadta a világnak a reményt. Mindketten bármikor föláldoztátok volna életeteket e remény ígéretének oltárán, s mindketten nemegyszer megmentettétek egymás életét. A nap most még ragyog, de sugarai már halványulnak és utána az éjszaka jön. Ez a ti sorsotok is, barátaim. Hosszú, sötét utat kell még megtennetek, mire megvirrad! Legyen szerelmetek a fáklya, amely bevilágítja utatokat!

Ezután Elistan hátralépett és az egész gyülekezethez intézte szavait. Halk, fátyolos hangja lassan egyre jobban fölerősödött, amint érezte, hogy az igaz istenek békéje körülöleli és megerősíti az ifjú párra kimondott áldását.

— A bal kéz a szív keze — mondta és Aranyhold balját Zúgószél bal kezébe helyezte, majd fölébük emelte saját bal kezét. — Egyesítjük e két kezet, hogy e férfi és e nő szívének szerelme hatalmasabb erővé egyesüljön, mint két patak összefolyásából születő sodró folyam. A folyam keresztülvág a földeken, ágakra szakad, új és új utakat keres és mégis az örök tenger felé tör előre. Fogadd kegyeidbe e pár szerelmét, Paladin... istenek legnagyobbika, áldd meg őket és add meg nekik legalább szívük békéjét, ha már egyszer nem lehet igazi béke ezen a megtépázott földön!