Az áldott csöndben férjek és feleségek némán átölelték egymást, a barátok összehajoltak, a gyerekek csivitelése elhallgatott, odasimultak szüleikhez, a gyászoló szívek megnyugodtak, rájuk ereszkedett a béke.
— Mondjátok el egymás előtt az eskü szavait — folytatta Elistan —, cseréljétek ki kezetek és szívetek ajándékait! Aranyhold mélyen Zúgószél szemébe nézett és halk, nyugodt hangon megszólalt:
Majd Zúgószél így szólt:
Miután az eskü elhangzott, gazdát cseréltek az ajándékok. Aranyhold szégyenlősen nyújtotta át saját nászajándékát Zúgószélnek. Az ifjú férj remegő kézzel bontotta ki: egy asszonya hajából font gyűrű volt az, amelyet a hajszálakhoz hasonló finomságú ezüst— és aranyszálak tettek erősebbé.
Zúgószél korábban Vigasz romjai között egy megperzselődött, de a sárkányok tüzet túlélt selyemfaágat talált és azt elrejtette a holmija között. Az ebből az ágból faragott, tökéletesen simára csiszolt gyűrű volt az ő, Aranyholdnak szánt ajándéka. A gondosan megmunkált fa gazdag, arányló fénnyel ragyogott és lágy, barna erezések díszítették. Aranyhold a kezébe vette, és eszébe jutott az éjszaka, amikor először pillantotta meg az égbe nyúló selyemfákat, az éjszaka, amikor rémülten és kimerültén betámolyogtak Vigasz városába, birtokukban a kék kristálypálcával. Szemébe könny szökött, amit Tass zsebkendőjével itatott fel.
— Áldd meg eme ajándékokat, Paladin — szólalt meg Elistan —, a szeretet és az áldozat e jelképeit! Add, hogy a legnagyobb sötétség idején e pár rájuk nézhessen, és láthassa maga előtt a szeretet fényével megvilágított utat. Hatalmas és fényes Isten, emberek és elfek, surranok és törpék istene, add áldásodat e párra... gyermekeidre! A szívükben ma élő szerelmet táplálja a lelkűk és növekedjék az az élet fájává, amelynek terebélyes ágai alatt otthont és védelmet találhat minden menedéket kereső! E kézfogással, a kimondott eskü által, szívből jött ajándékaitok átnyújtásával ti ketten — Zúgószél, Vándor unokája és Aranyhold, Főnök Leánya — a szívetekben eggyé váltatok az emberek és az istenek előtt!
Zúgószél fogta az általa odaadományozott gyűrűt és ráhúzta Aranyhold karcsú ujjara. Aranyhold is kezébe vette a másik gyűrűt: Zúgószél letérdelt előtte, ahogy Que-shu törvényei megszabták, de Aranyhold lassan megrázta a fejét.
— Kelj fel, harcosom! — mondta, könnyeivel küszködve.
— Ez parancs? — kérdezte a férfi.
— Ez a Főnök Lányának utolsó parancsa — suttogta az asszony.
Zúgószél fölemelkedett és Aranyhold az ujjara húzta az arányló gyűrűt. Ekkor Zúgószél a karjaiba zárta hitvesét. Ajkuk összeért, testük egymáshoz simult, lelkűk egybeolvadt. Az emberek örömrivalgásban törtek ki és föllobbantak a fáklyák. A nap lehanyatlott a hegyek mögött, bíborszín és lágyvörös, gyöngyházfényű árnyalatokkal vonva be az eget, amelyet rövidesen az éjszaka mély, zafírkék sötétje uralt el.
A menyasszonyt és a vőlegényt az ujjongó tömeg a vállán vitte le a dombról... és elkezdődött az ünnepi lakoma. Fenyőfából faragott, hosszú asztalokat állítottak a tisztás gyepére. A szertartás áhítata alól végre fölszabadult gyerekek rikoltozva szaladgáltak és sárkányölősdit játszottak. Ezen az estén végre nem kellett félniük semmitől. A férfiak még Pax-Tharkas pincéiből menekített, jókora fahordókban sört és bort cipeltek elő, hogy az ifjú párra emelhessék poharukat. Az asszonyok nagy tálcákon különböző ételeket... az erdőből és még a várból zsákmányolt vadhúst, gyümölcsöt, zöldségeket tettek az asztalra.
— Menjetek már odébb, senki sem fér el tőletek! — morogta Caramon az asztalhoz telepedve. Társai nevetve húzódtak odébb, hogy elég helyet szorítsanak a nagydarab harcosnak.
— Végre, valódi étel! — sóhajtott föl Caramon.
— Nesze, itt van — morogta Kova, s a villájára szúrt egy nagydarab, még sistergő húst, és Caramon tányérjára lökte —, fald be!
Caramon erre szó nélkül, egy nagy kancsó sört borított rá a törpe fejére.
Tanis és Sturm egymás mellé telepedve, csöndesen beszélgetett, de a félelf szeme olykor-olykor Lauranára tévedt. Az elf lány egy másik asztalnál ült és lelkes társalgásba mélyedt Elistannal. Tanis arra gondolt, hogy milyen szép ez a lány ma este, és észrevette, mennyire más most, mint az az akaratos, szerelmi lázban égő csitri, aki utánaszökött Qualinostiból. Tetszik neki ez a változás, állapította meg magában. Közben az járt az eszében, vajon mi lehet az az izgalmas téma, amely ennyire leköti őket.
Ekkor Sturm érintette meg a karját... Tanis fölkapta a fejét: elveszítette gondolatai fonalát. Elpirult és már magyarázkodni kezdett, amikor megértette végre a lovag arckifejezését.
— Mi történt? — kérdezte ijedten, félig fölemelkedve ültéből.
— Pszt! Ne mozdulj! — sziszegte Sturm szigorúan. — Csak nézz oda... arra a magányos alakra.
Tanis zavartan követte tekintetével Sturm pillantását, s akkor meglátta a férfit... elkülönülve ült, étele fölé hajolva és szórakozottan eszegetett, mint aki semmilyen ízt sem érez. Ha valaki a közelébe tévedt, hátrahúzódott és idegesen megvárta, míg az illető továbbhalad. Hirtelen... talán megérezte magán Tanis pillantását... fölkapta a fejét és egyenesen feléjük nézett. A félelf felnyögött és elejtette a villáját.
— De hisz ez lehetetlen! — hördült föl fojtott hangon. — Tanúi voltunk a halálának! Ebennel együtt! Azt senki sem élhette túl...
— Tehát nem tévedtem — mondta Sturm keserűen. — Te is fölismered. Már azt hittem, hogy megbolondultam.
Gyerünk, beszéljünk vele!
Ám, mire megint odanéztek, az alaknak nyoma veszett. Gyorsan végigrohantak a tömegen, de sehol sem találták. Amikor az ezüst és a vörös hold fölkúszott az égre, a házaspárok gyűrűbe fogták az újdonsült házasokat és nászdalokat kezdtek énekelni. A többiek is párokra szakadtak és tánca perdültek a körön kívül, miközben a gyerekek sikongva rohangáltak és élvezték, hogy a lefekvés ideje után is fönnmaradhatnak. A tábortüzek lobogva égtek, muzsika hangja szállt s a két hold halványan bevilágította az eget. Aranyhold és Zúgószél egymást átölelve állt középen... szemük tisztábban ragyogott, mint a holdak fénye vagy a tüzek lángja.