Выбрать главу

Tanis az erdő széléről nézte barátait. Laurana és Gilthanas ősi, kecsesen szép elf táncot lejtett, s közben az öröm himnuszát énekelte. Sturm és Elistan elmélyülten vitatta meg a tervet, hogy lemennek délre, megkeresik a Szép Tarsis legendás kikötővárosát, ahol talán majd találnak hajókat, amelyekkel elszállíthatják az embereket erről a háború gyötörte földről. Tika beleunt Caramon lakomázásának szemlélésébe és addig piszkálta a törpét, míg Kova, a szakálla alatt mélyen elvörösödve bele nem egyezett, hogy táncol vele.

Hol lehet Raistlin? — töprengett Tanis. Emlékezett rá, hogy látta a lakodalmas asztalnáclass="underline" a mágus keveset evett és szokásos kotyvalékát szürcsölgette. Szokatlanul nyugodt és sápadt volt. Tanis elhatározta, hogy megkeresi. A sötét lelkű, cinikus varázsló társasága megfelelőbbnek tűnt számára ma este, mint a muzsika és a kacagás.

Kisétált a holdfényes félhomályba és valahogy ösztönösen tudta, hogy a helyes irányba tart. Ott találta Raistlint egy öreg fa kidőlt törzsén ülve, amelynek villámsújtotta, megfeketedett szilánkjai szerteszét hevertek a földön. A félelf letelepedett a hallgatag varázsló mellé.

Tanis mögött, a fák között ekkor egy apró árnyék bukkant fel. Végre meghallom, miről beszélnek ezek ketten, gondolta magában Tass.

Raistlin különös szeme a hegyek között halványan kivehető déli földeket kutatta. A szél még mindig délről fújt, de már érződött, hogy hamarosan megváltoztatja az irányát. Egyre hűvösebb lett. Tanis észrevette, hogy Raistlin törékeny teste reszket. A holdfényben rápillantva döbbenten látta, mennyire hasonlít a mágus féltestvérére, Kitiarára. Futó benyomás volt csupán, s amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan el is távozott, de mégis Tanis emlékezetébe idézte a nőt, ezzel is táplálva izgatott nyugtalanságát. Idegesen dobált egy kéregdarabot egyik kezéből a másikba.

— Mit látsz ott, délen? — kérdezte Tanis hirtelen.

— Ugyan mit láthatok én, feleli? — suttogta a mágus keserűen. – Halált látok, halált és rombolást. Háborút látok! — és fölmutatott az égre. — A csillagképek még nem tértek vissza a helyükre... a Sötétség Királynője még nem szenvedett vereséget.

— Lehet, hogy nem nyertük meg a háborút — mormolta Tanis —, de egy fontos csatát biztosan megnyertünk... Raistlin felköhögött és szomorúan megrázta a fejét.

— Hát nem látsz semmi reményt? — kérdezte Tanis.

— A remény a valóság tagadása! Az igásló orra elé lógatott répa, hogy csak húzzon tovább, miközben hiábavalóan próbálja elérni.

— Azt mondod ezzel, hogy adjuk föl? — kérdezte Tanis és ingerülten elhajította a kéregdarabot.

— Azt mondom, hogy vegyük el onnan azt a répát, és vágjunk neki az útnak nyitott szemmel — felelte Raistlin, és köhögve összébbhúzta magán a köpönyegét. — Hogy szállsz majd szembe a sárkányokkal, Tanis? Hiszen rengetegen lesznek! Többen, mint amennyit el tudsz képzelni! És hol van a mi Humánk... hol van a Sárkánydárdánk? Nem, félelf... ne beszélj nekem holmi reményről!

Tanis nem válaszolt és a mágus sem szólalt meg újra. Mindketten némán ültek egymás mellett... az egyik dél felé nézett, a másik a csillagos ég mögötti roppant űrt kutatta tekintetével.

Tasslehoff csöndesen visszahúzódott, a fenyőfák alatti puha tűszőnyegen: — Nincs remény! — motyogta a surranó zordan és már sajnálta, hogy követte a félelfet. — Nem hiszem — dünnyögte, s ekkor tekintete visszatévedt a csillagokba révedő Tanisra. Rájött, hogy Tanis elhiszi, hogy így van, és a gondolat szorongással töltötte el. A vén mágus halála óta a surranó észrevétlen változáson ment át. Tasslehoff úgy érezte, hogy ez a kaland komoly, hogy olyan célért küzdenek, amelyért mások az életüket is föláldozták. Elgondolkodott rajta, miért is keveredett bele és eszébe jutott, hogy talán Fizbannak adta meg akkor a helyes választ: az általa véghezvitt apró dolgok is fontosak valahol... a történések nagy kavalkádjában.

De eddig még sohasem gondolt arra, hagy ez az egész talán hiábavaló, hogy tán nem vezet semmi változáshoz, hogy ők csak szenvednek, sorra elveszítik azokat, akiket szeretnek, mint például Fizbant... és végül mégis a sárkányok győznek!

— De mégis — dünnyögte halkan a surranó —, törekednünk és reménykednünk kell tovább! Ez az, ami fontos, az igyekezet és a remény. Sőt talán éppen ez a legfontosabb!

Ekkor valami puhán aláhullott a magasból és végigcirógatta a surranó orrát. Tass utánanyúlt és elkapta.

Egy kicsiny, fehér csirketoll volt az.

Huma dala

“Huma Dala” volt az elf dalnok, Quaivalen Soth utolsó, és sokak szerint legnagyszerűbb alkotása. Az Összeomlás után csupán néhány töredéke maradt fenn. Azt beszélik, hogy aki elmélyülten tanulmányozza, útmutatást talál rá, merre is fordul a világ.

A faluból, a zsúptetős, földhözragadt vidékből, a barázdákból és sírokból kitörve, hol kardja a gyerekkor végső vad táncát járta, s ahonnan örökre távozott, nagysága lidérclángját hagyva hátra, feje felett a rézsűt repülő Jégmadárral, Huma Rózsákon lépkedett, egyenletes rózsafényben. Majd sárkányoktól űzve, elment a véghatárig, minden érzékek pereméig, a Vadonba, hol Paladiné megfordulásra bírta, s hol szeplőtlen vágyakozásra nevelte őt a kések hangos alagútja, míg elkábult a fülsiketítő csatazajtól.
A Fehér Szarvas ekkor, e helyen talált rá, a Teremtés partjairól tervbe vett útja végén, s hökkenve állt meg az erdő határán, hol Huma hajszoltan, éhesen feszítette ki íját, megköszönve az istenek gondviselését Majd látva a fák sora közti mély csendben, a döbbent szív jeleként, a csillogó bogú agancsot, lazított az íjon, s új lett a világ. S követte Huma a Szarvas távolodó agancsát, mint derengő ifjú fényt, emelkedő madárkarmokat. A Hegy elébük kuporodott. Szinte mi sem változott. A három hold megállt az égen, s a hosszú éj árnyban botorkált.
Reggel lett, mire elérték a berket, a Hegy közepét, ahonnan indult a Szarvas, Huma nem ment tovább, tudva, hogy az út vége semmi más nem lesz, mint zöld, ígéret zöldje, mely tartósra válik az előtte levő nő szemében. Szent a nap, mely hozzávezette, szent a lég, mely becéző szavát, elfeledd dalait szárnyára vette, s a hold elbűvölve térdelt a Nagy Hegyen: Ám a nő játszott vele, mint táncosfényű lidércláng, bájos és névtelen volt, s név nélkül még bajosabb, s megtudták, hogy a világ, a lég vakító tornyai s a Vadon maga csak lapos semmiségek a szív rejtelmei mellett. S a napok végén a nő elmondta neki titkát.