— Csónakkal megyünk — válaszolta Tanis.
— Ó, nem! — nyögött föl Caramon. — Kova már tudja?
— Még nem. Ezt hagyd csak rám.
— És ugyan honnan veszünk csónakot? — faggatta Sturm kétkedőn.
— Neked lesz jobb, ha nem tudod — dünnyögte a félelf.
A lovag elfintorodott. Szemével a surranót követte, aki jóval előttük szökellt egyik árnyéktól a másikig. — Ez egyáltalán nem tetszik nekem, Tanis. Először csak gyilkoltunk, most pedig tolvajokká is válunk?
— Én nem tartom gyilkosnak magamat — tiltakozott Caramon. — A goblinok nem számítanak.
Tanis látta, milyen megvető pillantást vet Sturm Caramonra. — Nekem sem tetszik ez a dolog, lovag — mondta gyorsan, az esetleges torzsalkodást megelőzendő. — De elkerülhetetlen. Nézd csak meg a síkföldieket... egyedül a büszkeségük folytán képesek talpon maradni. És nézd meg Raitlint... — Mindketten a varázsló felé fordultak, aki botjára támaszkodva nehézkesen vonszolta magát az avarban, mindig az árnyékban maradva. Időnként száraz köhögés rázta meg törékeny testét.
Caramon arca elsötétült. — Tanisnak igaza van — mondta csöndesen. — Raistlin sokkal többet már nem képes elviselni. Segítenem kell neki. — Otthagyta a lovagot és a félelfet, előresietett, hogy csatlakozzon köpönyeges, hajlott hátú ikertestvéréhez.
— Hadd segítsek egy kicsit! — hallották a többiek Caramon suttogását.
Raistlin megrázta kámzsás fejét és elhúzódott fivérétől, amikor az hozzáért. Caramon megvonta a vállát és leengedte a karját, de csak ott maradt elgyengült testvére mellett, hogy szükség esetén mégiscsak a segítségére lehessen.
— Vajon miért tűri ezt? — kérdezte Tanis lágyan.
— A családi kötelék, a vérségi kapcsolat miatt. — Sturm hangja sóvárgón csengett. Mintha még mondani akart volna valamit, de ekkor tekintete Tanis emberi szőrzettel borított elfarcára vetődött és inkább elhallgatott.
Tanis észrevette a pillantását és tudta, mi jár a lovag fejében. Család, vérségi kapcsolat... olyan dolgok ezek, amelyekről az elárvult félelfnek fogalma sem lehet.
— Gyerünk tovább! — csattant föl Tanis. — Nagyon lemaradunk.
Hamarosan maguk mögött hagyták Vigasz selyemfáit és behatoltak a Kristály-tó körüli fenyőerdőbe. Tanis fojtott kiáltásokat vélt hallani a hátuk mögül. — Megtalálták a halottakat? — találgatta. Sturm sötéten bólintott válaszul. Hirtelen Tasslehoff bukkant ki a sötétségből és egyenesen ott termett a félelf orra előtt.
— Még vagy egy mérföldnyi út lehet a tóig az ösvényen — jelentette. — Ott várlak majd benneteket, az út végén. — Ezzel sietve intett egyet és eltűnt a szemük elől a sötétben, mielőtt akár egy szót is szólhattak volna hozzá. A félelf visszanézett Vigasz felé. Egyre több apró fénypontot vett észre, amelyek mind feléjük tartottak. Lehet, hogy az utakat máris lezárták.
— Hol mászkál ez a surranó? — méltatlankodott Kova, nehézkesen csörtetve az erdőn át.
— Tass a tónál vár bennünket — felelte neki Tanis.
— A tónál? — kérdezte Kova ijedten. — Miféle tónál?
— Csak egyetlen tó van errefelé, Kova barátom — válaszolta Tanis, minden erejével igyekezve, hogy ne vigyorogjon rá Sturmra. — No, gyere! Jobb, ha tovább megyünk. — Elftekintetével jól kivehette Caramon széles és fivére vékony termetének vöröses körvonalait, amint eltűntek előttük a sűrűben.
— Azt hittem, hogy csak behúzódunk az erdőbe és meglapulnak valahol egy darabig — mondta méltatlankodva Kova Tanisnak, miközben elcsörtetett Sturm mellett.
— Csónakkal megyünk tovább — tájékoztatta a félelf.
— Soha! — hördült föl Kova. — Én ugyan be nem szállók semmiféle csónakba!
— De hisz az a baleset tíz évvel ezelőtt történt — érvelt Tanis, nagyot sóhajtva. — Idefigyelj! Majd nekem gondom lesz rá, hogy Caramon nyugton maradjon a fenekén.
— Ki van zárva! — csattant fel keményen a törpe. — Semmi csónak! Fogadalmat tettem rá!
— Tanis! — hallatszott hátulról Sturm suttogása. — Fények!
— A pokolba! — A félelf megtorpant és visszafordult. Egy pillanatig várnia kellett, mire megpillantotta a fák között villódzó lámpásokat. Az üldözés Vigasz határán is túlterjedt. Előresietett, hogy utolérje Caramont, Raistlint és a síkföldieket.
— Fények mögöttünk! — figyelmezette őket vészes suttogással. Caramon hátranézett és elkáromkodta magát.
Zúgószél fölemelt kézzel jelezte, hogy megértette, amit mond. — Attól tartok, egy kicsit Jobban ki kellene lépnünk, Caramon...
— Sikerülni fog — vágott közbe a nagydarab harcos magabiztosan. Most már támogatta a fivérét. Karjával átnyalábolta Raistlin vézna testét... valójában cipelte őt. A mágus halkan köhécselt, de azért lépkedett. Sturm fölzárkózott Tanis mellé. Miközben keresztülvágtak a sűrű bozóton, hallották, amint Kova trappol utánuk, mérgesen dörmögve magában.
— Meglátod, Tanis, nem jön velünk — aggályoskodott Sturm. — Kova halálosan retteg minden csónaktól, amióta Caramon kis híján vízbe fojtotta annak idején. Te nem voltál ott. Nem láttad őt, miután nagy nehezen kihalásztuk.
— Jönni fog — lihegte Tanis. — Nem hagyhatja, hogy mi, taknyosok nélküle szálljunk szembe a veszéllyel.
Sturm kétkedve csóválta a fejét.
Tanis ismét hátrapillantott. Nem látta ugyan a fényeket, de tisztában volt vele, hogy ott rejtőznek valahol az erdő sötétjében. Varangyh altörzsmester ugyan senkit sem nyűgözhetett le ragyogó elméjével, de ahhoz nem kellett sok ész, hogy rájöjjön: a csapat a víz felé vette útját. Tanisnak ekkor hirtelen meg kellett torpannia, nehogy beleütközzön valakibe. — Mi van? Mi az? — suttogta.
— Megérkeztünk — felelte Caramon. A félelf megkönnyebbülten sóhajtott föl, amikor megpillantotta a Kristály-tó széles, sötét tükrét. A szél fehér habcsíkokat korbácsolt a víz felszínére.
— Hol van Tass? — kérdezte fojtott hangon.
— Azt hiszem, ott — mutatott Caramon egy, a part közelében úszó valamire. Tanis alig tudta kivenni a surranó meleg, vörös körvonalát a jókora csónakban.
A csillagok jeges fénnyel pislákoltak a kékesfekete égen. A Lunitari nevű vörös hold úgy bukkant föl a vízből, mint egy vörösre festett köröm. Örök társa az éjszakai égen, Solitari már korábban fölkelt, lágy ezüst fényével ékesítve a tó tükrét.
— Micsoda jó célpontok lesznek belőlünk hamarosan — mérgelődött Sturm.
Tanis látta, amint Tasslehoff jobbra-balra tekintgetve keresi őket. A félelf lehajolt, hogy egy kavicsot keressen a sötétben. Miután talált egyet, behajította a vízbe. Alig pár lépésnyire a csónak előtt csobbant. Tass fölfogta a jelzést és a part felé irányította a csónakot.
— Ebbe az egy szál csónakba akarsz valamennyiünket belezsúfolni? —szörnyülködött Kova. — Te megőrültél, félelf barátom!
— Elég nagy ez a csónak — védekezett Tanis.
— No, nem! Én nem megyek! Még ha Tanis egyik legendás fehér szárnyú hajója lenne, akkor sem mennék! Inkább kipróbálom, mire jutok a teokratával!
Tanis fittyet hányva a törpe füstölgésére, Sturmhoz fordult: — Ügyelj rá, hogy mindenki beszálljon! Mi is jövünk hamarosan.
— Ne késlekedjetek sokáig! — figyelmeztette a lovag. — Hallgasd csak!
— Igen, hallom — felelte Tanis gyászosan. — Menj csak!
— Mik ezek a hangok? — kérdezte Aranyhold, amikor a lovag a közelébe ért.
— A goblinok üldöző csapatai — válaszolta Sturm. — Ilyen füttyöngetésekkel tartják a kapcsolatot, amikor egymástól távol kerültek. Alighanem most hatolnak be az erdőbe.