Aranyhold egy fejbólintással jelezte, hogy érti, majd pár szót mondott Zúgószélnek a saját nyelvükön, látszólag a lovag által megszakított beszélgetés folytatásaképpen. A magas síkföldi férfi elkomorodott és kezével visszaintett az erdő felé.
Arról akarja meggyőzni a lányt, hogy váljanak el tőlünk, jött rá hirtelen Sturm. Lehet, hogy olyan jó emberismerő, hogy napokig képes lenne bujkálni a goblinok elől, bár erősen kételkedem benne.
— Zúgószél! Gue-lando! — csattant föl Aranyhold élesen. Sturm látta, amint a férfi arca eltorzul dühében. Egyetlen szó nélkül megfordult és odaballagott a csónakhoz. Aranyhold fölsóhajtott és szomorú pillantást vetett utána.
— Miben lehetnék segítségedre, hölgyem? — kérdezte Sturm gyengéden.
— Semmiben! — hangzott a válasz. Azután, mintha csak magában mondaná: — Ő az én szívem ura, de én vagyok az ő uralkodója. Régen, amikor még fiatalok voltunk, azt hittük, hogy egyszer majd megfeledkezhetünk erről. De én túlságosan sokáig voltam a Főnök Lánya.
— És bennünk miért nem bízik meg a kedvesed? — faggatózott Sturm.
— A mi népünk minden előítélete megvan benne — válaszolta Aranyhold. — A síkföldiek senkiben sem bíznak meg, aki nem emberi származású. — Hátratekintett. Tanis sem leplezheti el vérének elf részét egy emberi szakállal. Aztán meg ott van a törpe, a surranó.
— És veled mi a helyzet, hölgyem? Te miért bízol meg bennünk? Te nem osztod ugyanazokat az előítéleteket? Aranyhold a lovag felé fordult. Sturm beletekinthetett a leány háta mögött hullámzó tó tükréhez hasonló, sötéten villanó szemébe. — Kislánykoromban — mondta bársonyosan mély hangján — a népem hercegnője voltam. Úgy tiszteltek, akár egy istennőt. Én szentül hittem az egészben. Sőt nagyon élveztem. Azután történt valami... — elhallgatott, tekintete fájó emlékeket tükrözött.
— Mi volt az? — tudakolta lágyan Sturm.
— Beleszerettem egy juhászba — felelte Aranyhold Zúgószél felé pillantva. Fölsóhajtott és tovább ment a csónak felé. A lovag elnézte, amint a magas férfi belegázol a vízbe, hogy közelebb húzza a parthoz a csónakot, miközben Raistlin és Caramon a tó széléhez érnek. Raistlin reszketve vonta maga köré köpönyegét.
— Nem érheti víz a lábamat — suttogta reszelős hangon. Caramon válaszra sem méltatva, izmos karjával körülnyalábolta fivérét és könnyedén fölemelte, akár egy kisgyereket és beemelte a csónakba. A varázsló lekuporodott a csónak végében, s még csak köszönetet sem mondott.
— Majd én megtartom — szólt Caramon Zúgószélhez. — Szállj be! — A másik tétovázott egy pillanatig, majd fürgén átlépett a csónak peremén. Caramon Aranyholdat is besegítette. Kísérője megragadta a karját, hogy szilárdan megtartsa, miközben a csónak enyhén megingott. A síkföldiek az orr-részbe húzódtak és letelepedtek Tasslehoff mögött.
Caramon Sturmhoz fordult, amint a lovag közelebb húzódott: — Mi történik ott hátul?
— Kova azt mondja, hogy inkább a máglya, semhogy csónakba szálljon... legalább akkor melegben végzi ahelyett, hogy átázva fagy meg.
— Majd én odamegyek és lecipelem — dörögte Caramon.
— Azzal csak rontanál a helyzeten. Te voltál, aki majdnem vízbe fojtottad, nem emlékszel? Bízd csak Tanisra... ő a mi diplomatánk.
Caramon beleegyezően bólintott. A két férfi némán várakozott tovább. Sturm látta, amint Aranyhold kérdőt pillant Zúgószélre, de a síkföldi mit sem törődött vele. Tasslehoff az ülésen fészkelődve arra készülődött, hogy visítva kérdezzen valamit, de a lovag szigorú tekintete belefojtotta a szót. Raistlin csak kuporgott köpenyébe burkolózva, és próbálta leküzdeni a vadul rátörő köhögési rohamot.
— Föl kell mennem oda — jelentette ki végül a lovag. — Az a füttyentgetés egyre közeledik. Nem vesztegethetjük tovább az időt. — De ebben a pillanatban meglátta, hogy Tanis kezet ráz a törpével és futva megindul a csónak felé... egyedül. Kova ott maradt, ahol volt, közvetlenül az erdő szélén. Sturm megcsóválta a fejét: — Mondtam én Tanisnak, hogy a törpe nem jön.
— “Csökönyös, akár egy törpe...” még a régi mondás is így tartja — dörmögte Caramon. — Ennek meg száznegyvennyolc éve volt rá, hogy még csökönyösebbé váljon. — A nagydarab harcos szomorúan ingatta a fejét. — Nos, hiányozni fog, az egyszer biztos. Már nemegyszer megmentette az életemet. Hadd menjek ki érte! Egyetlen csapás az állára és sejtelme sem lesz róla, hogy a csónakban van-e, vagy a saját ágyában!
Tanis érkezett oda lihegve és meghallotta az utóbbi megjegyzést. — Nem, Caramon — mondta. — Kova sohasem bocsátana meg nekünk. Ne izgulj miatta! Visszamegy a hegyekbe. Szállj csak be! Egyre több fény közeledik az úton. Olyan csapást törtünk az erdőben, hogy egy vak mocsári törpe is vígan követhetné.
— Nincs értelme, hogy valamennyien bőrig ázzunk — mondta Caramon, erősen tartva a csónakot. — Te meg Sturm, szálljatok be! Majd én vízre lököm.
A lovag már átlépte a csónak peremét. Tanis megpaskolta Caramon hátát és maga is bemászott. A harcos belökte a hajót a vízre. Már térdig gázolt a tóban, amikor meghallották a partról érkező kiáltást.
— Tartsátok még! — Kova nyargalt lefelé az erdő széle felől, halvány, sötét, mozgó árnyékként a holdfényben úszó partszegélyen. — Állítsátok meg! Jövök!
— Állj! — kiáltotta Tanis. — Caramon! Várjuk meg Kovát!
— Odanézzetek! — Sturm félig fölemelkedett és hátra mutatott. Fények jelentek meg a fák között. Fáklyák imbolyogtak a goblin gárdisták kezében.
— Kova, goblinok! — üvöltötte Tanis, — Ott, mögötted! Rohanj! — A törpe ezúttal nem kérdezett vissza, csak lehajtott fejjel nyargalt a part felé, egyik kezével a sisakját markolva, hogy el ne hagyja.
— Majd én fedezem — szólt Tanis, íját leoldozva. Ő volt az egyetlen, aki tekintetével kivehette a goblinok alakját a lobogó fáklyák mögött. Nyílvesszőt illesztett a húrba, megvetette a lábát, s ezalatt Caramon szilárdan tartotta a csónakot. A félelf rálőtt az elöl haladó goblin körvonalaira. A nyíl a melle közepébe fúródott, és arcra borult a homokban. A többi goblin saját íja után kapkodva kissé lelassított. Tanis éppen újabb nyílvesszőt emelt célzásra, amikor Kova odaért a parthoz.
— Várjatok! Jövök! — kapkodott levegő után a törpe. A tóba vetette magát és elmerült, akár egy kődarab.
— Kapjátok el! — ordította Sturm. — Tass, evezz vissza! Ott van! Látjátok? A buborékok...! — Caramon lázasan csapkodott a vízben, a törpét keresve. Tass küszködött az evezőkkel, de a csónak túl súlyos volt egyetlen surranó számára. Tanis ismét lőtt. Ezúttal elvétette célját, s halkan káromkodott egyet a szakálla alatt. Újabb nyílvesszőt húzott elő. A goblinok sűrű csapatban özönlöttek le a domboldalon.
— Megvan! — kiáltotta Caramon, és bőrzekéje gallérjánál fogva fölemelte a csöpögő, rúgkapáló törpét. — Ne hadonássz már! — mordult Kovára, akinek karjai cséphadaróként csapkodtak minden irányba. A törpe teljesen pánikba esett. A goblinok egyik nyila Caramon páncélingébe fúródott és rezegve megállt benne, mint egy hosszú tollszár.
— Ennek köszönhetjük itt! — hördült föl a harcos dühödten és izmos karjának hatalmas lendítésével behajította a törpét a távolodó csónakba. Kova kétségbeesetten markolt meg egy ülésdeszkát. Alsó fele kilógott a csónak peremén. Sturm megragadta az övét és berántotta, veszélyesen megbillentve ezzel a járművüket. Tanis kis híján elveszítette egyensúlyát, és íját elengedve meg kellett kapaszkodnia a peremben, hogy a vízbe ne pottyan]ön. Újabb nyílvessző csapódott a szegélydeszkába, éppen csak elvétve Tass kezét.