— Evezz vissza Caramonhoz! — üvöltött Tanis.
— Nem tudok! — nyöszörögte a küszködő surranó. Az egyik elszabadult evező kis híján a tóba lökte Sturmot. A lovag viszont Tasst taszította le üléséről. Megragadta az evezőket és simán visszakormányozta a csónakot Caramonhoz, aki most már elérhette a peremet.
Tanis segített bemászni a harcosnak, s közben odakiáltott Sturmnak: — Húzd meg! — A lovag minden erejével megrántotta az evezőket, erősen hátradőlve, amint mélyen a vízbe merítette őket. A csónak sebesen elhúzott a parttól, hátrahagyva a dühödten ordítozó goblinokat. Nyílvesszők süvítettek körülöttük, amikor Caramon végre víztől csöpögve lehuppant Tanis mellé.
— Egy kis esti goblin céllövészet — dörmögte a harcos, kihúzva a nyilat páncélingéből. — Pompás céltábla vagyunk nekik, itt a víztükör fölött.
Tanis elejtett íja után matatott, amikor meglátta, hogy Raistlin ültéből fölemelkedik. — Fedezékbe! — mordult rá, Caramon pedig már nyúlt is a fivére után, de a mágus csak rávicsorgott mindkettejükre és belenyúlt az övén függő egyik zsákocskába. Finom ujjaival kivett belőle egy maréknyi valamit, miközben egy nyílvessző beleállt s mellette lévő padba. Raistlin ügyet sem vetett rá. Tanis is utánakapott, hogy lerántsa, de ekkor észrevette, hogy a varázsló teljesen elmerült az összpontosításban, amelyre minden mágiaűzőnek szüksége van varázsláskor. Ha most megzavarja, annak súlyos következményei lehetnek, amitől a mágus elfelejtheti, vagy ami még rosszabb... elvétheti a varázsigét.
Tanis fogát csikorgatva némán nézte, mi történik. Raistlin fölemelte törékeny karját és hagyta, hogy a varázslathoz szükséges valami az ujjai közül a csónak padozatára hulljon. Homok! — ismerte föl Tanis.
“Ast tasarak sinuralan krynawi” — mormolta a mágus, majd jobb kezével széles mozdulatot tett a part íve felé. Tanis visszatekintett a szárazföldre. A goblinok egymás után elejtették íjaikat és orra buktak, mintha Raistlin egyenként megtaszította volna őket. A nyílzápor abbamaradt. A távolabb lévő goblinok dühödten fölordítottak és előrerontottak. De addigra Sturm kemény evezőcsapásai lőtávolon kívülre röpítették a csónakot.
— Jó munka volt, kistestvér — mondta Caramon meleg szívvel. Raistlin pislogott és úgy látszott, visszatér a való világba. Aztán előrebukott. Caramon elkapta és egy percig a karjában tartotta. Ezután Raistlin fölegyenesedett, mély levegőt vett, amitől viszont rátört a köhögés.
— Mindjárt rendbe jövök — motyogta és kibontakozott Caramon öleléséből.
— Mit műveltél velük? — kérdezte Tanis a mágustól, miközben az ellenséges nyílvesszőket hajigálta bele a vízbe. A goblinok ugyanis néha mérgezett nyilakat használtak.
— Álmot küldtem rájuk — sziszegte Raistlin a hidegtől vacogó fogai közül. — Most pedig pihennem kell! — mondta és hátradőlt a csónak oldalában.
Tanis csodálkozva nézett a varázslóra. Raistlin valóban újabb erőkre és gyakorlatra tett szert. Jó lenne, ha meg is bízhatnék benne — gondolta magában a félelf.
A csónak, mintha csillagok között siklott volna a tavon. Az egyetlen hang az evezők lágy, ritmikus csobbanása, no meg Raistlin száraz köhögése volt. Tasslehoff kihúzta a borostömlő dugóját, amelyet Kova csodával határos mádon valahogy megőrzött vad rohanásában, és megpróbált a hidegtől reszkető törpe szájába erőltetni egy korty italt. De a csónak fenekén kuporgó Kovától csak vacogásra és arra tellett, hogy kibámuljon a perem fölött.
Aranyhold is összébbhúzta magán szőrmepalástját. Népének hagyományos puha, szarvasbőr térdnadrágja és rojtos övvel átkötött ugyanolyan tunika volt rajta. Csizmája kesztyűbőrből készült. A csónakba víz loccsant, amikor Caramon behajította Kovát, amitől a szarvasbőr ázottan tapadt a bőréhez, így hamarosan ő is fázott és reszketett.
— Vedd fel a köpenyemet! — mondta neki Zúgószél saját nyelvükön és már mozdult is, hogy lekanyarítsa válláról medvebőr bundáját.
— Nem! — rázta meg fejét a lány. — Te még nemrég lázas voltál, én pedig sohasem betegszem meg, jól tudod. De — nézett föl rá mosolyogva — átölelhetsz, kedves harcosom. Testünk melege majd mindkettőnket fölhevít.
— Ez uralkodói parancs, Főnök Lánya? — suttogta oda Zúgószél kötekedve, s közelebb vonta Aranyholdat magához.
— Igen! — felelte a lány a férfi izmos testéhez dőlve, elégedett sóhajtással. Föltekintett a csillagos égre és ekkor hirtelen megdermedt. Rémülten kapkodta a levegőt.
— Mi történt? — kérdezte Zúgószél és követte a lány tekintetét.
A csónak többi utasa... bár nem értették a szóváltást... meghallották Aranyhold sóhajtását és látták, amint szemét az éjszakai égboltra mereszti.
Caramon megbökdöste a fivérét: — Mi lehet az, Raistlin? Én nem látok semmit.
A mágus fölült, hátratolta kámzsáját és felköhögött. A roham elmúltával tekintetével ő is végigpásztázta az égboltot. Egyszer csak megmerevedett és szeme tágra nyílt. Vékony, csontos kezével kinyúlt és megragadta Tanis karját. Erősen markolta meg, mivel a félelf megpróbálta kezét kihúzni a varázsló csontvázszorításából. — Tanis... — lihegte Raistlin elakadó lélegzetteclass="underline" — A csillagképek...!
— Micsoda? — kiáltott föl Tanis, megrettenve a mágus fémesen arányló bőrétől és különös szemének lázas villogásától — Mi van a csillagképekkel?
— Eltűntek! — krákogta Raistlin és görcsösen köhögni kezdett. Caramon átnyalábolta őt, szorosan magához ölelte, mintha a nagydarab férfi fivérének törékeny testét próbálná egyben tartani. A mágus jobban lett és száját megtörülte a keze fejével. Tanis meglátta, hogy ujjain vér sötétlik. Raistlin mélyet lélegzett, majd megszólalt:
— A Sötétség Királynője és a Bátor Harcos nevű csillagkép. Mind a kettő eltűnt. A királynő leszállt Krynnre, Tanis, a harcos meg utána, hogy megküzdjön vele. Az aggasztó hírek, amelyeket hallottunk, mind igazak! Háború, halál, pusztítás... — hangja újabb köhögési rohamba fulladt.
Caramon átölelte. — Ugyan, Raistlin! — próbálta csitítani. — Ne ess annyira kétségbe! Hiszen csak egy maréknyi csillag az!
— Csak egy maréknyi csillag — ismételte Tanis tompán. Sturm újra nekifeszült az evezőnek és sebesen elhúzott a túlsó part felé.
6
Éjszaka a barlangban. Viszálykodás.
Tanis határoz
Hűvös szél kerekedett a tó fölött. Észak felől viharfelhők borították el az eget, eltakarva a lehullott csillagok helyén tátongó fekete lyukakat. A társaság meghúzódott a csónak aljában, ruháját mindenki szorosabbra vonta, amint megeredt az eső. Caramon segített Sturmnak az evezésben. A termetes harcos megpróbált szóba elegyedni a lovaggal, de az nem figyelt oda rá. Szomorú csöndbe burkolózva evezett, csak néha-néha morgott valamit az orra alatt solamniai nyelven.
— Sturm! Arra... a nagy sziklák között, balra! — kiáltotta Tanis előremutatva.
A lovag és Caramon keményen húzott. Az esőtől alig láthatták a jelzősziklákat és egy pillanatra úgy tűnt, hogy mindjárt eltévednek a sötétben. Egyszer csak közvetlen előttük tornyosultak már a szirtek. Sturm és Caramon odairányította a csónakot. Tanis átszökkent a peremén és kihúzta őket a partra. Fölülről záporozott rájuk az eső. A társaság tagjai ázva-fázva kecmeregtek elő a csónakból. A törpét úgy kellett kivonszolniuk, aki olyan dermedt volt a rémülettől, mint egy halott goblin. Zúgószél és Caramon elrejtette a csónakot a sűrű bozótban. Tanis egy sziklás ösvényen vezette fölfelé a többieket a szirt oldalában lévő szűk nyílás felé.