Aranyhold kétkedőn vizsgálta a nyílást, amely nem látszott nagyobbnak egy sziklarepedésnél. A mögötte lévő barlang azonban elég tágasnak bizonyult ahhoz, hogy valamennyien kényelmesen megpihenjenek benne.
— Kedves lakás — pillantott körül Tasslehoff. — De a bútorzata nem valami fényűző.
Tanis rámosolygott a surranóra. — Ma éjszakára azért megteszi. Nem hiszem, hogy akárcsak a törpénk panaszkodna rá. Ha mégis, akkor kiküldjük, hogy aludjon a csónakban.
Tass széles vigyorral nyugtázta a félelf megjegyzését. Boldog volt, hogy öreg barátja ismét itt van vele, bár az szokatlanul komornak és határozatlannak látszott. Már nem volt az a kemény kezű vezető, akit a régi szép napokból ismert. Mégis, most, hogy ismét útra keltek, a hajdani csillogás ismét ott ragyogott a szemében. Kibújt a csigaházából és kezébe vette a dolgok irányítását, Visszazökkent megszokott szerepébe. Szüksége volt erre a kalandra, hogy elterelje figyelmét egyéb gondjairól... bármilyen természetűek legyenek is azok. A surranó, aki sohasem lett volna képes felfogni Tanis belső vívódásainak mélységét, maga is szívből örült a várható kalandoknak.
Caramon fölcipelte fivérét a csónakból, és a tőle telhető legnagyobb kíméletességgel lefektette a barlang alját borító meleg, finom homokra. Időközben Zúgószél tüzet rakott. A nedves fa sistergett, füstölgőit, de azért hamarosan lángra kapott. A füst a barlang teteje felé kavargóit, majd kikúszott egy repedésen. A síkföldi bokrokkal és letört faágakkal torlaszolta el a bejáratot, elrejtve ezáltal a tűz fényét, s megakadályozva, hogy beverjen az eső. Egész jól feltalálja magát, gondolta magában Tanis, amint elnézte a barbár férfi munkáját. Akár közülünk való is lehetne. A félelf fölsóhajtott és odament Raistlinhez. Letérdelt mellé és aggódó arccal vizsgálta az ifjú varázslót. A tűz pislákoló fényét visszaverő fémes arca azt az esetet juttatta az eszébe, amikor Kovával és Caramonnal alig tudták megmenteni Raistlint a földühödött tömegtől, amely mindenáron máglyára akarta vetni őt. A mágus egy szélhámos papot kísérelt meg leleplezni, aki kicsalta a pénzt a falusiak zsebéből. Ahelyett azonban, hogy a jámbor népek papjuk ellen fordultak volna, a varázslóra támadtak. Tanis úgy magyarázta Kovának, hogy az emberek mindenképpen hinni akartak valamiben.
Caramon a fivére körül sürgölődött, éppen saját súlyos köpönyegét terítette a vállára. Raistlin testét teljesen elgyötörte a köhögés. Szája szélén vér csillant. Szeme beteges lázban égett. Aranyhold is leguggolt mellé, kezében egy csésze borral.
— Meginnád ezt? — kérdezte tőle kedvesen.
Raistlin megrázta a fejét. Próbált megszólalni, de csak köhögésre futotta tőle. Végül elhárította a kínáló kezet. Aranyhold fölnézett Tanisra: — Talán a pálcám segíthetne? — kérdezte.
— Neem! — nyögött föl a mágus. Közelebb intette magához Tanist. A varázsló szavai még közvetlen közelről is alig voltak hallhatók. Töredezett mondatait szaggatott lélegzése és fuldokló köhögése kuszálta még összébb. — Az a... pálca nem... gyógyíthat meg... engem, Tanis! — suttogta. — Ne pocsékoljátok rám. Ha azt valaki valóban megáldotta... akkor szent... ereje is véges. Én a saját... testemet áldoztam fel... a varázstudományért... — hangja elhalt, szeme lecsukódott.
A tűz hirtelen föllobbant a barlangba betörő fuvallattól. Tanis fölnézett és Sturmot pillantotta meg, amint félrehúzza a nyílást takaró lombokat és maga után vonszolja a bizonytalanul botladozó Kovát. Sturm a tűz mellé ültette a törpét. Mindketten bőrig áztak. Szemmel láthatóan Sturmnak elege volt a törpéből, s amint Tanis észrevette, az egész csapatból is. Aggódva figyelte a lovag arcát, amelyen az elhatalmasodó, mélységes elkeseredettség jeleit vélte fölfedezni. Sturm a rendjén lévő, szabályszerű dolgokat kedvelte. A csillagok eltűnése... a természet rendjének fölborulása... mindez nagy megrázkódtatás volt számára.
Tasslehoff egy pokrócot csavart a törpe köré, aki görnyedten ült a homokban és a foga úgy vacogott, hogy még a sisakja is csörömpölt tőle. — Cs-cs-cs-csónak! — csak ennyit volt képes kinyögni. Tass töltött neki egy kupa bort, amit a törpe mohón fölhajtott.
Sturm utálkozva nézett Kovára. — Vállalom az első őrséget — mondta és megindult a barlang bejárata felé. Zúgószél talpra szökkent. — Veled tartok — jelentette ki ridegen.
Sturm szinte megdermedt, majd lassan megfordult, hogy a nagyra nőtt síkföldi szemébe nézzen. Tanis jól látta a lovag arcát: a tűz fényében szoborszerűen éles volt, szigorú szája körül sötét ráncok húzódtak. Bár Sturm jóval alacsonyabb volt a síkföldinél, nemes tartása és kemény kiállása csaknem egyformának mutatta őket.
— Én Solamnia lovagja vagyok — jelentette ki Sturm. — A szavam a becsületem, és a becsületem az életem.
Szavamat adtam, még a fogadóban, hogy hölgyeddel együtt megvédelmezlek benneteket. Ha kételkedsz a szavamban, kételkedsz a becsületemben, tehát megsértesz. Nem engedhetem, hogy köztünk maradjon ez a sértés.
— Sturm! — kiáltotta Tanis és talpra szökkent.
Szemét le sem véve a síkföldiről, a lovag fölemelte a kezét. — Ne avatkozz bele, Tanis! — vetette oda. — Nos, milyen fegyvert válasszunk? Kardot, tőrt? Hogyan harcoltok ti, síkföldiek?
Zúgószél nyugodt arckifejezése mit sem változott. Szúrós, sötét szeme állta a lovag tekintetét. Azután megszólalt, gondosan megválogatva szavait: — Nem szándékoztam a becsületedbe gázolni. Én nem ismerem az embereket és a városaikat, és őszintén bevallom neked... félek. A félelmem mondatja ezt velem. Azóta félek, hogy megajándékoztak a kék kristálypálcávaclass="underline" S mindenekelőtt Aranyhold miatt félek. — A síkföldi a lányra pillantott, a tűz fénye ott csillogott a szemében. — Nélküle vége az életemnek. Hát hogyan bízhatnék... — itt elcsuklott a hangja. Nyugodt álarcát összetörte, meggyűrte a bánattal vegyes fájdalom. Térde megroggyant és előrebukott. Sturm kapta el estében.
— Ne csináld ezt! — szólt a lovag. — Megértelek. Fáradt vagy és nemrég beteg voltál. — Segített Tanisnak lefektetni a síkföldit a barlang végében. — Most pihenj! Majd én őrt állok. — A lovag ezzel félrehajtotta az ágakat és szó nélkül kilépett az esőbe.
Aranyhold némán hallgatta végig a szóváltást. Most összeszedte szegényes cókmókjukat, hátravitte a barlang mélyébe és térdre ereszkedett Zúgószél mellett. A férfi átölelte és magához szorította. Arcát ezüst-arany hajába temette. Mindketten elmerültek a barlang sötétjében. Aranyhold harcosa mellére hajtotta a fejét, és Zúgószél prémbundájába burkolózva mindketten hamarosan mélyen elaludtak.
Tanis megkönnyebbülten sóhajtott föl, és odament Raistlinhez. A mágus is jótékony álomba merült. Néha furcsa szavakat, valami varázsigetöredékeket mormolt, keze pálcája után kapkodott. Tanis végigpillantott a többieken is. Tasslehoff a tűz mellett ücsörögve szerzeményeit rendezgette. Törökülésben kuporgott, kincsei kiterítve előtte a barlang földjén. Tanis fölismert néhány csillogó gyűrűt, pár szokatlan pénzdarabot, a kecskefejő madár egy tollat, madzagdarabokat, egy gyöngy nyakéket, egy rongybabát és egy sípot. Az egyik gyűrű nagyon is ismerősnek tűnt. Elf gyártmány volt, s Tanis olyasvalakitől kapta valaha régen, aki már csak halványan élt emlékezetében. Finom metszésű, repkényleveleket formázó, csinos aranygyűrű volt.