Tanis odaóvakodott a surranóhoz, puhán lépdelt, hogy a többieket föl ne ébressze: — Tass... — veregette meg a kis alak vállát és a földre mutatott: — A gyűrűm...
— Valóban? — nézett rá a surranó ártatlan ábrázattal. — Tényleg a tiéd? Hogy örülök, hogy megtaláltam! Biztosan elejtetted a fogadóban.
Tanis szomorkás mosollyal elvette a gyűrűt, majd letelepedett a surranó mellé. — Akad egy térképed erről a vidékről, Tass?
A surranó szeme fölcsillant. — Térkép? Igen, Tanis. Hát persze! — Összesöpörte a kincseit és belegyömöszölte egyik bugyrába. Azután egy másikból kis, fából faragott tekercstartó hengert kotort elő. Egész köteg térképet rázott ki belőle. Tanis már azelőtt is látta párszor a surranó gyűjteményét, amely mindig ámulatba ejtette. Volt ott vagy százféle térkép, finom pergamentől vékony báránybőrön keresztül durva pálmalevélre rajzoltig, mindenfajta.
— Azt hittem, Tanis, hogy ezen a környéken minden fát ismersz. — Tasslehoff végigböngészte a térképeket. Néhány kedvencén hosszabban elidőzött.
A félelf megrázta a fejét. — Igaz, sok évet leéltem itt — magyarázta —, de nézzünk szembe a valósággaclass="underline" a legtöbb sötét és titkos ösvényt nem ismerem.
— Sok közülük nem is vezet Menedék felé. — Tass előhúzott egyet a térképek közül és kisimította a barlang homokján. — Az biztos, hogy a Vigasz völgyön keresztül vezető Menedék út a legrövidebb.
Tanis a kihunyó tűz gyönge fényénél megvizsgálta a térképet. — Igazad van — mondta. — Ez az út nemcsak a legrövidebb, de sok-sok mérföldnyi távolságon belül az egyetlen, jól járható út. Délre és északra tőlünk a Királyhegyek húzódnak, ott pedig hágók sincsenek. — Elfintorodott, összetekerte és visszanyújtotta a térképet. — És erre a teokrata is biztosan rövidesen rájön.
Tasslehoff nagyot ásított. — I...igen — dugta vissza a térképet óvatosan a tokjába —, ez az a probléma, amit nálam bölcsebb elméknek kell megoldaniuk. Én csak a móka kedvéért tartok veletek. — Miután a tokot is belegyömöszölte egyik szütyőjébe, ledőlt a barlang homokjára, térdét fölhúzta az álláig, s hamarosan a kisgyerekek és állatkölykök békés álmát aludta.
Tanis irigykedő pillantást vetett rá. Bár minden tagja sajgott a fáradtságtól, oly nyugtalan volt, hogy képtelen volt elaludni. A többiek is jórészt elszenderedtek, kivéve a fivére fölött virrasztó harcost. Tanis odasétált hát Caramonhoz.
— Pihenj le te is — szólította meg —, majd én vigyázok Raistlinre!
— Nem — válaszolta a nagydarab legény. Előrenyúlt és gyengéden a mágus vállára húzta a köpenyt. — Bármikor szüksége lehet rám.
— De neked is szükséged van egy kevés alvásra.
— Majd arra is sor kerül — vigyorgott Caramon. — Most magad is aludj egy kicsit, dadus. A gyerekeid mind rendben vannak. Nézd csak... még a törpe is alszik, mint a bunda.
— Nem is kell odanéznem. Talán még Vigaszban a teokrata is hallja a horkolását... Háát, barátom, ez a találkozás nem egészen olyanra sikeredett, ahogyan öt éve elterveztük.
— Mi a baj? — kérdezte Caramon lágyan, letekintve alvó fivérére.
Tanis megveregette a harcos karját, kinyújtózott, beburkolózott a köpenyébe, és végre maga is álomba szenderült. Elmúlt az éjszaka. Az őrködök számára lassan, az alvók szemében pillanatok alatt. Caramon váltotta föl Sturmot, Sturm után Tanis következett a vártán. Az eső egész éjszaka szakadatlanul zuhogott, a viharos szél fehéren tajtékzó tengerré korbácsolta a tavat. A villámok lángoló fákként hasogatták az eget.
A mennydörgés egy percre sem csöndesedett. Reggelre azért a zivatar csak kitombolta magát, és a félelf szürke, hűvös hajnalra ébredt. Az eső is elállt, de a zivatarfelhők még mindig alacsonyan lógtak. A nap nem bújt elő mögülük. Tanis egyre türelmetlenebb lett. Sehogy sem akart vége szakadni ezeknek az észak felől tornyosuló fellegeknek. Ősszel ritkaság volt a zivatar, hát még az ilyen vad erejű. A szél is szinte harapott és az is különös volt, hogy a vihar északról tört elő, holott általában keletről rontott be a síkságokon át. A természet rendje iránt érzékeny Tanist ez a furcsa időjárás legalább annyira idegesítette, mint Raistlin lehullott csillagai. Belépett a barlangba, hogy fölébressze a többieket.
A barlang a pattogó tűz ellenére hűvös és sötét volt ezen a szürke reggelen. Aranyhold és Tasslehoff éppen valami reggelifélét ütött össze. Zúgószél a barlang hátuljában hölgye prémkabátjából rázta ki a homokot. A síkföldi éppen Aranyholdnak készült mondani valamit, amikor Tanis belépett, de nem szólalt meg, megelégedett egy, a lányra vetett jelentőségteljes pillantással, és tovább folytatta a munkáját. Aranyhold leszegte a fejét, arca sápadtnak és nyugtalannak látszott. A barbár férfi biztosán bánja, hogy hagyta magát félreállítani az éjjel, gondolta magában Tanis.
— Attól tartok, nincs valami sok élelmünk — jegyezte meg Aranyhold, némi gabonafélét szórva a kondér lobogó vizébe.
— Tika kamrája nem volt rendesen megtömve — mondta Tass bocsánatkérőn. — Csak egy kenyeret, némi szárított marhahúst, egy kis penészes sajtot és zabpelyhet találtunk. Tika biztosan nem otthon szokott étkezni.
— Zúgószél és én nem hoztunk magunkkal semmi elemózsiát —jegyezte meg Aranyhold. — Igazán eszünkbe sem jutott, hogy ilyen hosszú útra kelünk.
Tanis éppen kérdezni akart még tőle valamit arról a dalról meg a pálcájáról, de az étel illatára a többiek is sorban fölébredtek. Caramon ásított, nyújtózkodott és feltápászkodott. Belekukkantott a kondérba és fölmordult: — Zabkása! Ez minden?
— És ennél még kevesebb lesz vacsorára — vigyorgott rá Tasslehoff. —Húzd csak összébb a nadrágszíjat. Különben is, te mindentől úgyis csak gyarapodsz.
A nagydarab férfi gyászosan fölsóhajtott.
A sovány reggeliben senki sem lelte örömét ezen a hideg hajnalon. Sturm minden eledelt visszautasítva kivonult őrködni. Tanis jól látta a lovagot, amint egy kövön ülve zordan szemléli a lógó, sötét felhőket, amelyek végigcsiklandozzák a tó felszínét. Caramon gyorsan bekebelezte saját adagját, eltüntette a fivéréét, és már Sturmét kerülgette, miután az őrségbe ment. Végül is letelepedett és vágyakozva figyelte, hogyan végeznek a magukéval a többiek.
— Megeszed ezt? — mutatott Kova kenyéradagjára. A törpe csak rávicsorgott. Amikor Tasslehoff észrevette, hogy most meg az Ő tálkájával szemezget, kenyerét egyszerre gyömöszölte a szájába, úgyhogy kis híján megfulladt. Legalább ettől elhallgat egy időre, gondolta magában Tanis, örömmel nyugtázva, hogy átmenetileg megszabadulnak a surranó sápítozásától. Tass ugyanis egész reggel kíméletlenül gúnyolódott Kován. Hol “tengeri farkasnak”, hol “matróztársnak” nevezte, tudakolta tőle a halárakat és megkérdezte, mennyibe kerül az út vissza a másik partra. Kova végül hozzávágott egy darab követ, mire Tanis leküldte a partra a surranót, hogy mossa el az edényeket.
A félelf visszament a barlang hátuljába.
— Hogy érzed magad, Raistlin? — kérdezte a mágust. — Hamarosan megint útra kell kelnünk.
— Sokkal jobban vagyok — felelte a varázsló lágy, suttogó hangon. Valamiféle füvekből, saját receptje szerint kotyvasztott főzetet kortyolgatott. Tanis apró, pihés zöld levélkéket látott úszkálni a forró vízben, amely kesernyés-savanykás szagot árasztott. Raistlin fintorogva iszogatta a löttyöt.