Tasslehoff szökdécselve jött vissza a barlangba, éktelenül csörömpölve a bögrékkel és óntányérokkal. Tanis a fogát csikorgatta a lárma hallatán, s már azon volt, hogy jól leteremti a surranót, de aztán meggondolta magát. Nem lett volna úgysem semmi foganatja.
Kova, amikor megpillantotta Tanis ingerült arcát, elvette Tasstól az edényeket és hozzálátott, hogy összerakja őket.
— Ne komolytalankodj! — intette rendre a surranót. — Különben a kontyodnál fogva kötlek ki egy fához, minden fajtádbéli okulására...
Tass előrekapott és kirántott valamit a törpe szakállából. — Idenézzetek — mutatta föl gunyorosan —, hínár! — Kova bömbölve kapott utána, de Tass fürgén félreszökkent előle.
Ekkor zizegés hallatszott, amint Sturm félrehúzta a bejáratot takaró ágakat. Arca igencsak zord volt.
— Hagyjátok abba! — dörrent a civakodókra villogó tekintettel, hogy még a bajusza hegye is beleremegett. Azután morcosán ránézett Tanisra. — E két alak zsivajgását tisztán hallani lenn a tóparton is. Krynn minden goblinját a nyakunkra hozzák. Mihamarabb el kell tűnnünk innen! Nos, merre indulunk?
Kényszeredett csönd állt be. Mindenki abbahagyta, amivel éppen foglalatoskodott és kérdőn tekintett Tanis felé... Raistlin kivételével. A mágus a bögréjét tisztogatta elmerülten egy fehér rongydarabbal. Rendületlenül folytatta a munkáját, csak a bögrére nézve, mintha semmi sem érdekelné.
Tanis fölsóhajtott és megvakarta a szakállát. — A vigaszi teokrata megvesztegethető. Ezt már tudjuk. A goblin csűrhet a rend fönntartására használja. Ha megszerezné a kristálypálcát, azt is csak a saját javára fordítaná. Mi évekig az igazi istenek után kutattunk. Úgy tűnik, ez alkalommal találtunk is valamiféle jelzést hozzájuk, de azt semmi kedvem átadni annak a vigaszi csalónak. Tika szerint a főfürkészek Menedékben még mindig kíváncsiak az igazságra. Talán ők megmondhatnák, honnan származik ez a pálca és miben rejlik az ereje. Tass, mutasd csak azt a térképet!
A surranó bugyrainak tartalmát kiborította a barlang földjére, s végül nagy nehezen előkerítette a kívánt tekercset.
— Most itt vagyunk, a Kristály-tó északi partján — mutatta Tanis. — Északra és délre a Király-hegyek láncai húzódnak. Ezek alkotják Vigasz-völgy határait. A hegyláncokon nincs más átjáró, egyedül a Kapu-hágó, Vigasztól délre.
— Azt biztosan jól védik a goblinok — morogta Sturm. — Vannak viszont hágók északkeletre...
— Jaj, a tavon túl! — vinnyogta Kova rémülten.
— Igen — vágott közbe Tanis, megőrizve nyugalmát —, a tavon túl. De azok a Síkföldre vezetnek és alig hiszem, hogy ti arra akarnátok menni — fordult Aranyhold és Zúgószél felé. — A nyugati út az Őrcsúcsokon és az Árny-szakadékon keresztül vezet Menedékbe. Szerintem ez az irány a legmegfelelőbb.
Sturm arca elsötétült: — És ha az ottani főfürkészek éppoly komiszak, mint ez a vigaszi?
— Akkor tovább megyünk délnek Qualinosti felé.
— Qualinostibe? — fortyant föl Zúgószél. — Az Elfek Földjére? Nem! Oda emberek nem tehetik be a lábukat! Különben is, az odavezető út titkos...
Ekkor rekedt, suttogó hang szakította meg a tárgyalást. Mindenki a váratlanul megszólaló Raistlin felé fordult.
— Van másik út is! — Hangja lágy volt és gúnyos. Aranyló szeme csillogott a hűvös hajnali fényben. — A Komor Erdő ösvényei. Azok egyenesen Qualinostibe vezetnek.
— A Komor Erdő! — ismételte Caramon ijedten. — Ne! Tanis! A harcos megrázta a fejét: — Az élőkkel akármikor csatázok... de a halottakkal soha!
— Miféle halottakkal? — kérdezte Tasslehoff kíváncsian. — Ki vele, Caramon...!
— Fogd be a szád, Tass! — torkollta le Sturm. — A Komor Erdő az őrület tanyája. Onnan még senki sem tért vissza. Ezt a meglepetést tartogatod számunkra, varázsló?
— Csönd legyen! — kiáltotta Tanis élesen, mire mindenki elhallgatott. Még Sturm is elnémult. A lovag Tanis nyugodt, töprengő arcára nézett. A mandula vágású szemekben a sokévnyi vándorlás bölcsessége tükröződött. A lovag már sokszor megpróbálta tisztázni magában, miért fogadja el Tanist vezérnek. Hisz végül is ő nem más, mint egy félelf fattyú! Nem is nemesi vér csordogál az ereiben. Nem visel páncélt, és nincs büszke címerrel ékes pajzsa. Sturm mégis követi őt, szereti és tiszteli, mint senki más, eleven lényt ezen a világon.
A solamniai lovag számára az élet nem volt más, mint valamiféle sötét szemfedő. Nem is gondolta, hogy azt valaha is képes lesz megismerni vagy megérteni más módon, mint a lovagi kódexen keresztül, amelynek törvényei szerint élt. “Est Sularus oth Mithas” — “a becsületem az életem”. A kódex így határozta meg a becsületet, tökéletesebben, világosabban és szigorúbban, mint Krynn bármely más törvénye. A kódex igaznak bizonyult hét évszázadon át, de Sturm titokban attól rettegett, hogy egyszer, a végső ütközetben talán még a kódex sem nyújt neki kellő támaszt. Azt viszont tudta, hogy ha elérkezik a nap, Tanis ott lesz mellette, hogy összetartsa a széthulló világot. Ugyanis míg Sturm megtartotta e kódex törvényeit, Tanis azok szerint élt.
A félelf hangja térítette vissza a lovag gondolatait a jelenbe. — Mindnyájatokat emlékeztetlek rá, hogy ez a pálca nem a mi “zsákmányunk”. Jog szerint Aranyholdat illeti, ha egyáltalán valakié. Nincs hozzá semmivel sem több jogunk, mint a vigaszi teokratának. — Ezzel Tanis Aranyhold felé fordult: — Lady, mi a te akaratod?
Aranyhold Tanisról Sturmra, s végül Zúgószélre vetette kérdő pillantását.
— Az én véleményemet ismered — mondta hidegen a kedvese. — De te vagy a Főnök Lánya! — Fölemelkedett és a lány könyörgő tekintetét semmibe véve kisétált a barlangból.
— Mit akart ezzel mondani? — kérdezte Tanis.
— Azt akarja, hogy váljunk el tőletek és menjünk a pálcával Menedékbe — válaszolta Aranyhold halkan. — Azt mondja, hogy miattatok csak még nagyobb veszélybe kerülünk, s hogy nagyobb biztonságban lennénk egyedül.
— Hogy miattunk kerülnétek veszélybe? — fakadt ki Kova. — Hát miért lennénk itt, miért fulladtam volna vízbe... megint... ha nem az a...! — a törpe dühében dadogni kezdett.
Tanis fölemelte a kezét: — Elég legyen! — Megvakarta a szakállát. — Velünk nagyobb biztonságban lesztek. Elfogadod hát a segítségünket?
— Elfogadom — válaszolta Aranyhold szomorúan —, legalábbis egy darabig.
— Akkor jó — mondta Tanis. — Tass, te ismered az utat Vigasz völgyén át. Te leszel a mi kísérőnk. És ne feledd, hogy nem kirándulni megyünk!
— Igen, Tanis — vágta rá a surranó engedelmesen. Összeszedte számtalan bugyrát és körbeaggatta a derekán meg a vállán. Aranyhold előtt elhaladtában villámgyorsan térdet hajtott és megérintette a lány kezét. Egy pillanat múlva kint volt a barlangból.
— Már megint esni fog — morgott Kova az alacsonyan szálló felhőket nézve. — Ott kellett volna maradnom Vigaszban.
— Dörmögve továbbsietett, s közben megigazgatta hátán harci szekercéjét. Tanis Aranyholdra és Zúgószélre várva elmosolyodott és megcsóválta a fejét. Legalább van valami, ami sohasem változik meg. Például a törpék.
Zúgószél átvette Aranyholdtól a csomagjaikat és a vállára vetette őket. — Megvizsgáltam, hogy a csónak biztonságosan és jól el van-e rejtve — mondta Tanisnak. Reggelre ismét felöltötte közömbös álarcát. — Ha esetleg még szükségünk lenne rá.