— Zúgószél hosszú évekig volt oda. Az én életem pedig rettenetesen sivár lett. Néha már úgy éreztem, menten megszakad a szívem. Azután pontosan egy hete, váratlanul hazatért. Félholt volt, eszméletlen a láztól. Úgy támolygott be a táborunkba és. a lábam előtt összeesett. Teste tűzben égett, a kezében ezt a pálcát szorongatta. Úgy kellett lefeszegetnünk róla az ujjait. Még ájultan sem akarta elengedni!
Lázálmában valami sötét helyről dadogott, egy romvárosról, ahol fekete szárnyakon röpdös a halál. S amikor már teljesen megvadult a rémülettől és a félelmetes emléktől, hogy a szolgáknak az ágyhoz kellett kötözniük a kezét... akkor eszébe jutott egy nő, egy kék fényglóriába öltözött asszony. Azon a sötét helyen jött el hozzá, mesélte, meggyógyította őt, és végül neki adta ezt a pálcát. Amikor ez az asszony az eszébe jutott, egészen megnyugodott és a láza is elmúlt.
— Két nappal ezelőtt — mondta, majd hirtelen elhallgatott. Valóban csak két napja lett volna? Egész életnek tűnt! Fölsóhajtott, majd így folytatta: — Zúgószél átnyújtotta a pálcát atyámnak, mondván, hogy egy istennőtől kapta, bár annak nevét nem tudta megmondani. Atyám ránézett erre a botra — Aranyhold felmutatta Tanisnak a pálcát — és megparancsolta, hogy csináljon vele valamit... bármit. De nem történt semmi. Visszalökte Zúgószél elé, csalónak nevezte őt, a népének pedig megparancsolta, hogy kövezzék halálra az elkövetett szentségtörésért.
Mialatt beszélt, a lány arca elsápadt, a férfié borússá és sötétté vált.
— A törzsbéliek összekötözték Zúgószélt és kihurcolták a Siralom Falához — folytatta a lány alig hallható suttogással.
— Elkezdték kövekkel hajigálni őt. De még akkor is mélységes szeretettel nézett rám és azt kiáltotta, hogy a halál sem választhat el bennünket. Elviselhetetlen volt számomra a gondolat, hogy egyedül kell leélnem az életemet... nélküle. Odarohantam hozzá. A kövek záporoztak ránk... — Aranyhold a homlokához kapott, arca eltorzult a fájdalmas emléktől. Tanis akkor fölfigyelt egy szaggatott szélű friss sebhelyre a lány sima bőrén. — Hirtelen vakító fény villant. Amikor visszanyertük a látásunkat, az országúton álltunk Vigasz városa előtt. A pálca kékesen izzott, aztán egyre halványodott, míg olyanná vált megint, amilyennek most látod. Akkor döntöttünk úgy, hogy elmegyünk Menedékbe és a templomi bölcs emberektől kérdezzük meg a pálca titkát.
— Zúgószél — kérdezte Tanis aggodalmasan —, mire emlékszel abból a romos városból? Merre van?
A síkföldi nem válaszolt. Csak sötét szeme sarkából vetett felé egy pillantást, amiből világossá vált, hogy a gondolatai egészen másfelé jártak. Azután benézett a fák sűrűjébe.
— Tanis, a félelf — szólalt meg végül —, ugye ez a neved?
— Az emberek között így neveznek — válaszolta Tanis. — Az elf nevem túl hosszú és bonyolult, az emberek nem tudják jól kiejteni.
Zúgószél elfintorodott. — Miért van az — kérdezte —, hogy félelfnek és nem félembernek neveznek?
Tanist úgy érte a kérdés, akár egy arculcsapás. Már szinte látta magát sárba tiporva, és minden erejét össze kellett szednie, hogy ne vágjon vissza gorombán. Tisztában volt vele, hogy Zúgószél nem ok nélkül tette föl a kérdést. Nem akarta vele szándékosan megsérteni. Inkább csak próbára tette, rájött a lényegre. Óvatosan válogatta hát meg válasza szavait.
— Az emberek szerint egy félelf valami egésznek a fele. Egy félember pedig csak egy nyomorék.
Zúgószél végiggondolta a hallottakat, kurtán biccentett, majd így válaszolt Tanis korábbi kérdésére:
— Sok-sok hosszú éven át vándoroltam — mondta. — Gyakran sejtelmem sem volt róla, merre járok. Csak a napot, a holdakat és a csillagokat követtem. A legutóbbi utam olyan volt, mint egy borzalmas álom. — Itt egy pillanatra elhallgatott. Amikor beszélt, úgy hangzott, mintha irdatlan távolságból szólna — Valaha gyönyörű város lehetett az, ahol jártam, márványoszlopokon nyugvó, fehér épületekkel. De most olyan, mintha valami gigászi kéz fölemelte és egy hegyoldalhoz csapta volna. Az a város most vénségesen ódon és rettentően gonosz.
— A fekete szárnyakon röpdöső halál — mondta lágyan Tanis.
— Úgy merült föl a sötétségből, mint valami isten, a teremtményei pedig üvöltve és nyüszítve imádták. — A síkföldi arca bőrének barnássárga dacára elsápadt. Verejtékezett a hideg reggeli időben. — Nem tudok tovább beszélni róla!
— Aranyhold ekkor a karjára tette a kezét, amitől kissé megenyhült.
— S mindezen borzalmak közepette előjött egy asszony, aki neked adta ezt a pálcát? — faggatta tovább Tanis.
— Meggyógyított — felelte Zúgószél egyszerűen. — Már haldokoltam.
Tanis még egyszer alaposan megnézte az Aranyhold kezében tartott botot. Egyszerű, sima bot volt, amelyet észre sem vett volna, ha föl nem hívják rá a figyelmét. A felső végén valami furcsa vesét volt, amelyet barbár szokás szerint tollakkal vettek körül. De azt is látta, ahogy a bot kékes fénnyel fölragyog! Magán is érezte gyógyító erejét. Vajon az ősi istenek ajándéka ez, amely segít rajtuk, ha bajba kerülnek? Vagy a gonosz lakozik benne? Különben is, mit tud ezekről a barbárokról? Tanisnak Raistlin megjegyzése jutott az eszébe, amely szerint a pálcát csak a tiszta szívűek érinthetik meg. Csöndesen megcsóválta a fejét. Ez kellemesen hangzott. Hinni akart benne... Tanis gondolataiba merült, s csupán Aranyhold érintésére tekintett föl hirtelen, s látta meg, hogy Caramon és Sturm jelezni akar valamit. A félelf csak most döbbent rá, hogy a síkföldiekkel mennyire lemaradtak a többiektől. Futásnak eredt.
— Mi a baj?
Sturm előremutatott: — Jön a cserkészünk vissza — mondta szárazon. Tasslehoff futva közeledett feléjük az úton, s közben háromszor meglendítette a karját:
— Be a sűrűbe! — adta ki a parancsot Tanis. A csapat fürgén letakarodott az útról, be a bozótba és a déli útszél mentén növő sarjerdőbe... csupán Sturm nem mozdult.
— Gyere! — tette a lovag karjára a kezét Tanis. De Sturm elhúzódott a félelftől.
— Én nem bújok el az árokban — jelentette ki hűvösen.
— Sturm! — kezdte Tanis nehezen küzdve le haragját, de aztán mégis inkább visszafogta keserű szavait, amelyek semmi jóra nem vezettek volna, mi több, helyrehozhatatlan bajt okozhattak volna. Helyette elfordult a lovagtól és ajkát összeszorítva szomorúan, szótlanul várta a surranót.
Tass lihegve közeledett, bugyrai és erszényei vadul táncoltak futtában.
— Papok! — nyögte. — Egy csomó pap. Nyolcan vannak.
Sturm elfintorította az orrát: — Én meg azt hittem, legalább egy századnyi góbiin gárdista. Úgy vélem, egy maroknyi pappal azért csak elbírunk valahogy.
— Nem is tudom — lihegte Tasa kétkedve. — Én már sokféle pappal találkoztam Krynn minden zugában, de ilyeneket még sohasem láttam! — Ijedten visszapillantott az útra, majd Tanisra nézett. Barna szemében szokatlan komolyság ült. — Emlékszel, mit mondott Tika azokról a különös alakokról, akik Hederick körül forgolódtak Vigaszban? Hogy milyen kámzsát és súlyos köpönyeget viseltek? Nos, az a leírás pontosan illik ezekre a papokra. És Tanis, baljós előérzetem támadt tőlük. — A surranó megborzongott. — Pillanatokon belül felbukkannak!
Tanis kérdőn nézett Sturmra. A lovag fölvonta a szemöldökét. Mindketten tudták, hogy a surranok előtt ismeretlen a félelem érzése, de ugyanakkor rendkívül érzékenyen reagálnak más teremtmények viselkedésére. Nem emlékeztek rá, hogy Krynn bármely lénye valaha is “baljós előérzetet” váltott volna ki Tassból... márpedig került már vele egynéhány igazán forró helyzetbe.