— Már itt is vannak! — kiáltotta Tanis váratlanul. Mindannyian behúzódtak az út bal oldalán nőtt fák árnyékába, s onnan nézték, ahogy a papok lassan felbukkannak a kanyarban. Ahhoz túl messze voltak még, hogy a félelf bármi fontosat megállapíthasson róluk, azt leszámítva, hogy nagyon lassan mozognak és egy súlyos kordét húznak maguk után.
— Talán beszélned kellene velük, Sturm — tanácsolta Tanis csöndesen.
— Meg kell tudnunk, mi vár ránk az úton tovább. De légy nagyon óvatos, barátom!
— Óvatos leszek — mosolygott Sturm. — Semmi kedvem, ok nélkül megválni az életemtől.
A lovag bocsánatkérőn megszorította Tanis karját, majd meglazította kardját ősrégi hüvelyében. Átsétált az út túlsó oldalára és háttal, lehajtott fejjel nekitámaszkodott egy kidőlt-bedőlt fakerítésnek. Mintha csak pihenne. Tanis egy pillanatra tanácstalanul toporgott, aztán, megfordult és maga is eltűnt a bozótban... Tasslehoff sietve nyargalt utána.
— No, mi van? — érdeklődött Caramon morogva, amikor a két másik megjelent. A termetes harcos megigazította a vállszíját, éktelenül megcsörgetve vele gazdag fegyvertárát. A társaság többi tagja egy csoportba verődve várt a sűrű bozótban, ahonnan azért még jól láthatták az utat.
— Pszt! — ereszkedett térdre Tanis Caramon és Zúgószél közé, akik tőle egy-két lépésnyire balra kuporogtak a bokrok között. — Papok! — suttogta.
— Lefelé jön egy csoportjuk az úton. Sturm szándékozik kikérdezni őket.
— Papok — horkantotta Caramon megvetően és kényelmesen visszaereszkedett a sarkára. Raistlin viszont nyugtalanul összerezzent.
— Papok! — suttogta elgondolkozva. — Nekem egyáltalán nem tetszik a dolog.
— Hogy érted ezt? — kérdezte Tanis.
Raistlin csuklyája mélyéből tekintett fel a félelfre, aki mindössze a mágus arányló homokóra szemeit, a ravaszság és az értelem keskeny nyílásait volt képes kivenni.
— Különös papok ezek! — Raistlin mesterkélt türelemmel szólt, mintha egy kisgyermekhez beszélne. — Annak a pálcának valami szent, gyógyító ereje van, olyasféle, amilyet Krynn egész területén senki sem látott az Összeomlás óta. Caramonnal láttunk Vigaszban néhány ilyen kámzsás köpönyeget viselő alakot. A te szemedben, barátom, nem tűnik fel különösnek, hogy ezek a papok és ez a pálca egyszerre és egy helyen bukkannak föl, holott azelőtt senki sem hallott róluk? Lehet, hogy ez a bot valóban jog szerint az övék?
Tanis Aranyholdra pillantott. A lány arcán őszinte fájdalom tükröződött. Biztosan az ő fejében is éppen ez a gondolat fordult meg éppen. A félelf kitekintett az útra, ahol a kámzsás alakok lassan vonszolták a kocsijukat. Sturm a kerítés peremén üldögélt és a bajuszát pödörgette.
A társaság csöndben várakozott. Fejük fölött szürke fellegek gyülekeztek, az ég egészen elsötétült, s hamarosan kövér esőcseppek hullottak rájuk a lombokon keresztül.
— Na tessék... már megint esik — morgott Kova. — Nem elég, hogy itt kell kuporognom a bozótban, akár egy varangynak, most még bőrig is ázhatok...
Tanis dühös pillantást vetett a törpére. Kova még motyogott valamit, aztán elhallgatott. A társaság hamarosan semmi mást nem hallott, csak az esőcseppek koppanását a faleveleken és dobolásukat a pajzsokon és sisakokon. Hideg, szapora eső volt, az a fajta, amely a legvastagabb köpönyegen is áthatol. Végigfolyt Caramon sárkánysisakján és beszivárgott a nyakába. Raistlint egy újabb köhögésroham rázta meg, s miután mindenki ijedten fordult felé, kezével sietve takarta el a száját, hogy elfojtsa a hangot.
Tanis ismét kilesett az útra. Tasshoz hasonlóan ő sem látott ezekhez a papokhoz foghatót Krynnen, életének eddigi száz esztendeje alatt. Legalább hatlábnyi magasak voltak, testüket hosszú tóga takarta, amely fölött csuklyás köpönyeget viseltek. Még a kezüket és lábukat is rongyokba csavarták, mintha leprás sebeiket akarnák elrejteni. Sturm felé közeledve aggodalmasan tekintgettek körül. Egyikük pontosan arra nézett, ahol a társaság a bokrok között lapult, de csupán ronggyal kendőzött, sötéten villogó szemeit láthatták.
— Üdv néked, Solamnia Lovagja! — köszöntötte Sturmot köznyelven az élen haladó. Hangja üresen csengő, selypítő... nem emberi hang volt. Tanis összerázkódott a hallatán.
— Köszöntelek benneteket, barátok — válaszolta a lovag szintén köznyelven. — Ma már sok mérföldet megtettem és ti vagytok az első úton járók, akikkel találkozom. Különös pletykákat hallottam, szeretném hát megtudni, mi vár rám ezen az úton? Ti honnan jöttök?
— Eredetileg kelet felől — válaszolta a pap. — De ma Menedékből indultunk útnak. Hideg, kellemetlen nap ez az utazásra, lovag, biztosan ezért nem találkoztál senkivel. Mi sem vállalkoztunk volna erre az útra, ha nem kényszerít rá a szükség. Nem találkoztunk veled az úton, úgyhogy Vigasz felől kellett jönnöd.
Sturm bólintott. A kocsi hátuljánál összesereglett papok kámzsás fejüket összedugva pusmogtak valamit. Az élen haladó furcsa, torokhangú nyelven szólt hozzájuk. Tanis társaira nézett. Tasslehoff megrázta a fejét, majd mind a többiek is ezt tették. Egyikük sem hallott még ilyen beszédet. A vezető pap visszaváltott köznyelvre. — Kíváncsi lennék azokra a híresztelésekre, amelyeket említettél, lovag.
— Azt beszélik, északon seregek gyülekeznek — felelte Sturm. — Én is arrafelé tartok, a házamba, Solamniába. Nem szeretnék belekeveredni egy olyan háborúba, ahová senki sem hívott.
— Mi nem hallottunk ilyen híreket — válaszolta a pap. — Amennyire mi tudjuk, észak felé az út szabad.
— Lám, mire vezet, ha az ember a részeg barátaira hallgat — vonta meg a vállát Sturm. — De benneteket vajon mi késztetett erre az útra ily zord időben?
— Egy pálcát keresünk — felelte a pap készségesen. — Egy kék kristály-pálcát. Úgy értesültünk, hogy Vigaszban látták. Te tudsz róla valamit?
— Igen — felelte Sturm. — Én is hallottam egy ilyen pálcáról Vigaszban. De az északi seregekről is ugyanazoktól a fickóktól hallottam. Higgyek-e ezeknek a történeteknek, nem tudom.
Ez a kijelentése egy pillanatra láthatóan zavarba hozta a papot. Úgy nézett körül, mint aki nem tudja, mit is feleljen.
— És mondd — dőlt hanyagul a kerítésnek Sturm —, mivégre keresitek azt a kék kristálypálcát? Egy jó, kemény fából faragott bot bizonyára jobban megfelelne az igényeiteknek, nagytiszteletű urak.
— Az egy megszentelt, gyógyító pálca — felelte a pap szomorúan. — Az egyik fivérünk súlyos beteg. Biztosan meghal e szent ereklye gyógyító érintése nélkül.
— Szóval gyógyító ereje van? — vonta föl a szemöldökét Sturm. — Egy ilyen szent, gyógyító erejű pálca biztosan nagyon értékes. Hogyan veszíthettetek el egy ilyen ritka és csodálatos tárgyat?
— Nem is veszítettük el! — fortyant föl a pap. Tanis jól látta, amint az alak bebugyolált keze dühösen ökölbe szorul. — Egyszerűen ellopták szent rendünktől. A gaz tolvajt sikerült követnünk az egyik síkföldi faluig, de azután nyomát veszítettük. Ugyanakkor különös eseményekről hallottunk Vigaszban, ezért igyekszünk oda. — Ezzel hátraintett a kordé mögé. — Ez a kellemetlen út csekély áldozat tőlünk, szeretett fivérünk szenvedéseihez képest.
— Sajnálom, de aligha segíthetek rajtatok... — kezdte a lovag.