— De én tudok segíteni! — csendült fel egy tiszta hang Tanis mellől. Odakapott, de már elkésett vele. Aranyhold bukkant elő a bozótból, és félrehajtva az útjában álló ágakat, határozott léptekkel indult el az út felé. Zúgószél is talpra szökkent és utána csörtetett a bokrokon át.
— Aranyhold! — kockáztatott meg Tanis egy félhangos suttogást.
— Meg kell néznem — vetette oda neki kurtán Aranyhold.
A papok, amikor meghallották Aranyhold hangját, mindentudóan egymásra néztek és bólogattak kámzsás fejükkel. Tanis veszélyt érzett, de mielőtt bármit mondhatott volna, Caramon is talpra szökkent mellette.
— Ezek a síkföldiek nem hagyhatnak itt az árokban, hogy ők arassák le a babérokat! — rikoltotta Caramon, keresztülgázolva a sűrűn, Zúgószél nyomában.
— Hát itt mindenki megbolondult — fortyant föl Tanis. Elkapta Tasslehoff grabancát és visszarántotta maga mellé, amint a surranó vidáman a harcos után szegődött volna, — Kova, ügyelj erre a vakarcsra! Raistlin...
— Rám ne legyen gondod, Tanis — suttogta a mágus. — Én nem szándékozom kimenni innen.
— Helyes. Maradjatok itt! — Ezzel Tanis is fölállt és megindult előre, miközben ismét a hatalmába kerítette a “baljós előérzet”.
8
Az igazság keresése. Nem várt válaszok
Én segíthetek rajtatok! — Aranyhold hangja tisztán zendült, akár egy ezüst csengettyű. A Főnök Lánya látta Sturm döbbent arcát és megértette Tanis figyelmeztetését is. Cselekedete azonban nem egy kótyagos nőszemély hisztérikus viselkedése volt. Aranyhold távolról sem volt ilyen. Valójában jó tíz éve már ő uralkodott a törzsén, azóta, hogy az apjára rátört a betegség, minek következtében képtelen volt érthetően beszélni és nem tudta mozdítani jobb kezét és jobb lábát. Aranyhold vezette népét a szomszédos törzsekkel vívott harcokban és békeidőben egyaránt. Ő törte le azokat a kísérleteket, amelyek a hatalomtól akarták őt megfosztani. Tisztában volt vele, hogy amit most tesz, veszélyes. Ezek a különös papok iszonyattal töltötték el, de nyilvánvalóan tudtak valamit erről a pálcáról, neki pedig tudnia kellett, mi az.
— Az én birtokomban van a kék kristálypálca — mondta, a vezető pap felé közeledve, büszkén fölszegett fejjel. — De nem loptuk el. Ajándékba kaptuk.
Zúgószél az egyik, Sturm a másik oldalára állt. Caramon keresztültört a bozóton és mögötte helyezkedett el. Keze a kardja markolatán, arcán kihívó mosoly.
— Ezt állítod te! — mondta a pap halk, csúfondáros hangon. A lány kezében tartott, sima, barna pálcára vetette tágra nyílt, feketén csillogó szemét és utána nyúlt rongyokba bugyolált kezével. Aranyhold gyors mozdulattal magához szorította a botot.
— Ezt a pálcát igen gonosz helyről hozták el — mondta. — Én minden tőlem telhetőt megteszek beteg fivéretek megsegítésére, de a botot nem adom át sem nektek, sem másnak, amíg biztosan meg nem győződöm arról, ki a jogos tulajdonosa.
A pap láthatóan tétovázva pillantott hátra a társaira. Tanis látta, amint idegesen megtapogatják a köntösüket összefogó széles öveiket. Szokatlanul széles övek — gondolta magában Tanis —, alattuk furcsa kidudorodásokkal. Azokat pedig — s ebben biztos volt — nem valami imakönyvek okozzák. Káromkodott tehetetlenségében, s izgult, hogy Sturm és Caramon résen legyenek. De Sturm láthatóan teljesen elengedte magát, Caramon pedig úgy bökdöste, mintha valami jó tréfával mulattatnák egymást. Tanis feszülten fölvonta a szemöldökét és nyílvesszőt illesztett íja húrjába.
A pap végül megadóan lehajtotta a fejét és kezét karba fonta csuhája ujjában. — Hálásak leszünk bármi segítségért, amit szenvedő testvérünknek nyújthatsz. — Hangja fojtott volt. — Azután remélem, hogy a társaiddal együtt visszatérsz velünk Menedékbe. Megígérem neked, hogy ott meggyőződhetsz róla: a pálca tévesen került a birtokodba.
— Mi oda megyünk, ahová a kedvünk tartja, testvér — mordult föl Caramon.
Az ostoba! — gondolta magában Tanis. A félelf már-már azon volt, hogy odakiált nekik, de mégis inkább rejtve maradt, arra az esetre, ha növekvő félelme beigazolódik.
Aranyhold és a csuhások vezetője elhaladt a kordé mellett. Zúgószél közvetlenül a nyomukban lépkedett. Caramon és Sturm a kocsi elejében maradt, érdeklődéssel nézve, mi történik. Amint Aranyhold és a pap hátra értek, az utóbbi befáslizott kezével a kordé hátulja felé vonta a lányt. Aranyhold elhúzódott kezének érintésétől és előrelépett. A pap alázatosan meghajolt és fölemelte a kordé belsejét eltakaró rongyot. Pálcáját maga előtt tartva, Aranyhold benézett a kordé mélyébe.
Tanis heves mozdulatra lett figyelmes. Aranyhold fölsikoltott. Kékes fény villant, amit ordítás követett. Aranyhold hátraszökkent, mialatt Zúgószél elébe vetette magát. A pap egy kürtöt emelt a szájához és hosszú, panaszos hangon szálaltatta meg.
— Caramon! Sturm! — kiáltotta Tanis és fölemelte íját. Vigyázat, áru... — Ebben a pillanatban hatalmas súly zuhant fölülről a félelfre és a földre sújtotta őt. Erős kéz ragadta meg a nyakát, arcát mélyen belenyomva az avarba és a sárba. A támadó ujjai megtalálták a kellő fogást és gyilkos erővel összeszorultak. Tanis levegőért kapkodott, de orra és szája tele volt földdel. Csillagok táncoltak a szeme előtt, miközben elkeseredetten küzdött a torkát összeroppantani igyekvő kézzel. A támadó szorítása hihetetlenül erős volt. Tanis érezte, amint öntudata elhagyja. Még egy utolsó, elkeseredett küzdelemre megfeszítette izmait, amikor dühödt ordítást és csontreccsentő puffanást hallott. A kéz szorítása elernyedt és a súlyos terhet levonszolták róla.
Tanis térdre küzdötte magát, lélegzete fájdalmas zihálás volt. Letörölte arcáról a sarat, és ekkor Kovát pillantotta meg, kezében jókora husánggal. De a törpe nem őrá nézett, hanem a lába előtt heverő testre.
Tanis követte a döbbent Kova tekintetét és ő is megdermedt a borzalomtól. Nem emberi test volt az! Hátából bőrszerű szárnyak álltak ki. Testét hüllőpikkelyek borították, nagy kezén és lábán karmok éktelenkedtek, de két lábon járt, akár az emberek. A teremtmény rafinált páncélt viselt, amelytől nyugodtan használhatta a szárnyait. Leginkább azonban a lény képe rázta meg... egyetlen, általa valaha látott teremtmény arcához sem hasonlított... sem Krynn földjén, sem lidérces álmaiban. Alapvetően emberi arc lett volna az, amelyet valami rosszindulatú erő hüllőpofává változtatott.
— Minden istenek szerelmére — lihegte Raistlin Tanis mellé húzódva —, mi ez?
Mielőtt válaszolhatott volna, a szeme sarkából kékes villanást észlelt, és meghallotta Aranyhold hívó kiáltást. Egy pillanatra, amikor benézett a kocsi belsejébe, Aranyholdnak az villant az agyába, vajon milyen szörnyű betegségtől nőhetnek pikkelyek egy ember bőrén. Előrelépett, hogy a szánalomra méltó barátot megérintse a pálcával, de abban a pillanatban a teremtmény karmos mancsával felé kapott, hogy megragadja a botot. Aranyhold hátraugrott, de a lény nagyon gyors volt, és a mancs rákulcsolódott a pálcára. Vakító kék fény villant. A teremtmény fölüvöltött fájdalmában, hanyatt esett, és nyüszítve rázta meg elszenesedett mancsát. Zúgószél kirántott karddal vetette magát a Főnök Lánya elé.
De a lány csak annyit látott, hogy kedvese kardot markoló keze erőtlenül lehanyatlik. A férfi hátratántorodott és kísérletet sem tett a védekezésre. A durva, bepólyált kezek ekkor Aranyholdat ragadták meg hátulról. Szájára is egy borzalmas, karmos mancs tapadt. Szabadulásáért küzdve egy pillanatra fölvillant előtte Zúgószél alakja, aki rémülettől tágra nyílt szemmel bámult a kordéban lévő valamire. Arca halálsápadt lett, légzése szapora és szaggatott... olyan volt, mint aki rémálmából ébred és rádöbben, hogy valóság az, amit lát.