Aranyhold, aki egy harcos faj bátor gyermeke volt, hátrarúgott fogva tartója felé, annak térdét célozva meg. Ügyes rúgása váratlanul érte ellenfelét, és sikerült eltörnie annak térdkalácsát. Abban a pillanatban, ahogy a csuhás szorítása enyhült, Aranyhold megpördült és felé sújtott a bottal. Csodálkozva látta, hogy az alak a földre rogy, látszólag olyan hatalmas csapástól lesújtva, amit még Caramon is megirigyelhetne. Döbbenten nézett a pálcájára, amely most ragyogó, kék fényben izzott. De nem volt idő az álmélkodásra, újabb lények sereglették körül. Széles ívben körbelendítette az izzó pálcát, sakkban tartva vele támadóit. De meddig?
— Zúgószél!
Aranyhold kiáltása fölrázta a síkföldit. Barátja megfordult és észrevette, amint kedvese az erdő felé hátrál, a csuhás papokat botjával tartva távol magától. Zúgószél az egyik alakot hátulról megragadta és nagy erővel a földhöz vágta. Egy másik azonnal előtte termett, egy harmadik Aranyhold felé ugrott.
Ismét fölcsapott a vakító, kék fény.
Tanis kiáltása előtt egy pillanattal Sturm rádöbbent, hogy a papok csapdát állítottak nekik, és kirántotta kardját. Az öreg, fából ácsolt kordé résén át ugyanis megpillantotta, amint egy karmos mancs a kristálypálca után kap. Odaugrott, hogy hátulról fedezze Zúgószélt, ám az teljesen megdermedt a kocsiban látott lény láttán. Sturm csak annyit vett észre, hogy Zúgószél tehetetlenül hátrál, mialatt a teremtmény épen maradt kezébe harci baltát ragad és a barbárra vetette magát. Zúgószél egyetlen mozdulattal sem védekezett. Csak bámult maga elé, fegyverét tehetetlenül lógatva.
Sturm belevágta a kardját a teremtmény hátába. Az felüvöltött és megfordult, hogy ellentámadásba lendüljön, s kirántotta a fegyvert a lovag kezéből. Haldokló dühében nyáladzva és hörögve átnyalábolta a megrökönyödött lovagot és magával rántotta a sárba. Sturm tisztában volt vele, hogy a rárontó valami haldoklik, igyekezett hát leküzdeni a nyálkás test érintésétől rátörő iszonyatot és undort. Az üvöltés egyszerre elhallgatott és érezte, hogy a lény teste hirtelen megmerevedik. Gyorsan áthengerítette hát és megragadta kardját, hogy kihúzza a hátából. A fegyver meg sem moccant! Hihetetlenül bámult rá, aztán minden erejével nekiveselkedett, még csizmás lábát is nekifeszítette a tetemnek. A fegyver szilárdan állt a helyén. Dühében puszta ököllel esett neki, majd rémült iszonyattal tántorodott vissza: az a valami kővé változott.
— Caramon! — bömbölte Sturm, látván, hogy egy másik furcsa szerzetes harci bárdot forgatva ront felé. Sturm félrehajolt, éles fájdalmat érzett, és hirtelen elsötétült előtte minden, amint a vér elöntötte a szemét. Vakon támolygott, aztán egy hatalmas súly a földre terítette.
Caramon ott állt a kordé előtt, és éppen Aranyhold segítségére indult, amikor meghallotta a lovag kiáltását. Ebben a pillanatban egyszerre két teremtmény vetette rá magát. Caramon rövid kardját forgatva, hogy távol tartsa őket, baljával előrántotta tőrét. Az egyik pap már szinte rajta is volt, mire Caramon előredöfött. Pengéje mélyen hatolt a húsba. Undorító, rothadó bűzt érzett és látta, amint a csuhán gusztustalan zöld folt jelenik meg, ám a seb láthatóan még jobban földühítette a támadót. Csak tört előre tovább, pofájából csurgott a nyál, és az a pofa egy hüllőé volt, nem emberi arc. Caramont egy pillanatra pánik kerítette hatalmába. Harcolt már trollok és goblinok ellen, de ezek a szörnyeteg papok teljesen felőrölték az idegeit. Elhagyottnak és elveszettnek érezte magát, de ekkor meghallotta háta mögött a biztató suttogást.
— Itt vagyok, testvérem — hatolt el hozzá Raistlin nyugodt hangja.
— Épp jókor! — lihegte Caramon, kardjával fenyegetve a közelgő teremtményt. — Miféle borzalmas papok ezek itt?
— Ne döfd le őket! — figyelmeztette őt sietve Raistlin. — Holtukban kővé válnak. Ezek nem papok. Valamiféle hüllőemberek. Ezért viselnek kámzsás csuhát.
Bár úgy különböztek egymástól, mint fény és az árny, az ikrek kiváló együttest alkottak a csatában. Harc közben kevés szót váltottak egymással... gondolataik gyorsabban célba értek, mint azt a nyelv közvetíthette volna. Caramon most is ledobta fegyvereit és megfeszítette karja hatalmas izmait. A lények, látván, hogy Caramon eldobja fegyvereit, támadásba lendültek. Rongyaik letekeredtek róluk és furcsán lobogtak körülöttük. Caramon elfintorodott a pikkelyes testek és karmos mancsok láttán.
— Rajta! — kiáltotta fivérének.
“Ast tasark simtralan. krynawi” — mondta Raistlin lágyan, és a levegőbe hajított egy maréknyi homokot. A teremtmények megtorpantak, kábultan rázták a fejüket, amint rájuk ereszkedett a varázsálom... de aztán gyorsan pislogni kezdtek. Pillanatok alatt újból urai lettek érzékeiknek, és ismét támadásba lendültek.
— Nem fog rajtuk a mágia — morogta Raistlin megrendültén. De az a röpke félálom pontosan elég volt Caramon számára. Hatalmas kezeivel megragadta hitvány gyíknyakukat és összecsapta a fejüket. A testek élettelen kőszobrokként hullottak a földre. Caramon ekkor meglátta, hogy megkövült társaikon átmászva két újabb csuhás csörtet felé, bepólyált kezükben görbe kardot lóbálva.
— Állj mögém! — utasította Raistlin rekedten suttogva. Caramon lehajolt és fölmarkolta a földről fegyvereit. Fivére mögé került, s bár rettegett ikertestvére biztonságáért, azt is jól tudta, hogy Raistlin varázslata hatástalan maradna, ha az útjába állna.
Raistlin átható pillantást vetett a teremtményekre, amelyek minthogy fölismerték benne a mágiához értőt... lelassították lépteiket és egymásra pislogtak, nem mertek közelebb jönni. Egyikük a földre vetette magát és bemászott a kocsi alá. Egy másik kivont karddal a kezében, mégis előre rontott, azt remélve, hogy lesújthat a varázslóra, még mielőtt az kimondaná a varázsigét vagy legalábbis sikerül megzavarnia az összpontosításban, ami ilyenkor létfontosságú a mágus számára. Caramon fölordított. Raistlin úgy látszott, se lát, se hall. Két hüvelykjét összeérintve legyezőszerűen széttárta ujjait és így szólt: “Kair tangus miopiar”. A varázserő megrázta törékeny testét, mire a támadó lény lángba borult.
Tanis közben magához tért pillanatnyi kábulatából, és amikor meghallotta Sturm kiáltását, a bozóton keresztülvágva kirontott az útra. Kardjának lapjával, akár egy husánggal, lesújtott a lovagot földhöz szögező teremtményre. A csuhás visítva fordult le róla, s így bevonszolhatta a sebesült Sturmot a bokrok közé.
— A... kardom — motyogta a lovag kábán vérző arccal.
— Visszaszerezzük — ígérte Tanis, s közben átvillant az agyán, vajon hogyan? Az úton végignézve látta, hogy az erdőből újabb lények sereglenek elő és megindulnak a küzdők felé. A félelf szája kiszáradt. Ki kell jutnunk ebből a kelepcéből, gondolta, és megpróbálta leküzdeni egyre elhatalmasodó rémületét. Megállt és mély levegőt vett. Aztán odaszólt Kovának és a nyomában ügető Tasslehoffnak:
— Maradjatok itt és vigyázzatok Sturmra! — parancsolt rájuk. — Megyek, összeszedem a többieket. Visszafordulunk az erdőbe!
Válaszra sem várva kirohant az útra, de ekkor föllobbantak Raistlin varázslatának lángjai és a földre vetette magát. A kordéból füst szállt fel, amint lángra kapott a benne lévő szalmazsák, amelyen a teremtmény feküdt.