— Maradj itt és vigyázz Sturmra! Phűű! — dörögte Kova keményen megmarkolva harci szekercéje nyelét. Mindeddig az úton közeledő lények látszólag nem vették észre sem a törpét, sem a surranót, sem a fák árnyékában heverő sebesült lovagot. Figyelmüket a küzdő harcosok kis csoportjai kötötték le. De Kova tisztában volt vele, hogy idő kérdése csupán az egész. Keményen a sarkára állt. — Csinálj már valamit Sturmmal! — förmedt rá ingerülten Tassra.
— Legalább egyszer tedd hasznossá magad!
— Igyekszem — felelte Tasslehoff sértődötten. — De sehogy sem tudom elállítani a vérzést. — Közben mérsékelten tiszta zsebkendőinek egyikével törölgette a lovag szemét. — Na így, most már látsz valamit? — kérdezte izgatottan. Sturm fölnyögött és megpróbált felülni, de fejébe belehasított a fájdalom és visszahanyatlott. — A kardom — sóhajtotta.
Tasslehoff ekkor megpillantotta Sturm kétkezi pallosát, amint az a kővé vált csuhás hátából meredezik elő. — Hát ez hihetetlen — dünnyögte a surranó, tágra meredt szemmel. — Odanézz, Kova! Sturm kardja...
— Tudom, te hígagyú idióta surranó! — bömbölte Kova, miközben meglátott egy kivont karddal feléjük rohanó teremtményt.
— Csak odaugrom és kihúzom — mondta Sturmnak vigasztalón, mellé térdelve. — Egy pillanat műve az egész.
— Nee! — bódult el Kova. Rájött, hogy a támadó csuhás kívül van Tass látómezején. Ekkor a teremtmény ijesztő, görbe kardja egyenesen a törpe nyakát megcélozva széles ívben lesújtott. Kova is meglendítette baltáját, de ebben a pillanatban Tasslehoff — szemét le nem véve Sturm kardjáról — fölemelkedett. Abroncsbotja a térdhajlatánál akadt a törpébe, amitől annak lába megroggyant. A támadó fegyvere ártalmatlanul süvített el a feje fölött, mialatt a törpe meglepett kiáltással Sturm nyakába zuhant.
Tasslehoff, amint meghallotta a törpe kiáltását, hátranézett és megrökönyödve látta a különös jelenetet: egy csuhás ront éppen Kovára, aki valamely oknál fogva hanyatt fekszik és a lábaival kalimpál, holott harcolnia kellene.
— Mii művelsz, Kova? — visította Tass. Hidegvérrel derékon vágta a támadót abroncsbotjával, majd a fejére is ráhúzott egyet. Aztán csak nézte, amint az ájultan elterül előtte.
— Lám! — bökte oda ingerülten Kovának. — Hát nekem kell a te harcodat is megvívnom? — Ezzel a surranó elfordult és visszaügetett Sturm kardjáért.
— Harcol! Helyettem! — füstölgőtt a törpe és a dühtől tajtékozva igyekezett talpra kecmeregni. Sisakja a szemére csúszott. Nem látott semmit. Éppen hátratolta, amikor egy másik lény fejelt a hasába, mire a törpe ismét hanyatt esett.
Tanis látta, amint Aranyhold és Zúgószél hátukat egymásnak vetve küzdenek. Aranyhold a bottal tartotta távol támadóikat. Már hárman feküdtek holtan a lába előtt, kővé vált maradványaik megfeketedtek a pálca tüzétől. Zúgószél kardja egy másik megkövült lény melléből állt ki. A síkföldi elővette egyetlen megmaradt fegyverét, rövid íját és húrjába illesztett egy nyílvesszőt. A teremtmények ekkor hátrálni kezdtek halkan érthetetlen nyelven tárgyalva meg haditervüket. Tanis jól tudta, hogy a következő pillanatban a síkföldiekre vetik magukat. Odarohant hát és az egyikre hátulról lesújtott kardjának lapjával, majd ugyanazzal a mozdulattal a másik felé ütött visszakézből.
— Gyertek! — kiáltotta a síkföldieknek.
Néhány lény megfutamodott az újabb támadás láttán, mások még ingadoztak. Zúgószél kilőtte nyilát és leterített vele még egy teremtményt, majd megragadta Aranyhold kezét és áldozataik köteteméi fölött átugrálva együtt futottak oda Tanishoz.
Amikor odaértek hozzá a félelf hagyta, hogy mögé kerüljenek, s közben kardjának lapjával visszatartotta a rohamozókat. — Nesze! Itt ez a tőr! — kiáltotta Zúgószélnek, amint a barbár elfutott mellette. Az elkapta a fegyvert, megfordította és markolatával állón vágta az egyik teremtményt, majd erősen fölütött vele és eltörte annak nyakát. Újabb kék fény villant ekkor, minthogy Aranyhold egy másik lényt takarított el botjával az útból. A következő pillanatban már bent voltak az erdőben.
A kordé recsegve-ropogva égett. A füstön át Tanis körülnézett az úton, s a hátán végigfutott a hideg, amikor meglátta, hogy az útra, mindkét irányban úgy félmérföldnyi távolságban sötét, szárnyas alakok ereszkednek alá. Az utat teljesen elvágták előttük. Csapdába kerülnek, ha azonnal nem húzódnak vissza az erdőbe.
Odaért a helyhez, ahol Sturmot hagyta. Aranyhold és Zúgószél már ott volt, Kova szintén. De hol lehetnek a többiek? Könnyeivel küszködve körülpillantott a sűrű füstben.
— Segíts Sturmnak! — fordult Aranyholdhoz. Majd odalépett Kovához, aki hasztalan próbálta kirángatni baltáját egy megkövült teremtmény melléből. — Hol van Caramon és Raistlin? És hol van Tass? Azt mondta neki, hogy maradjon itt...
— A nyavalyás surranó csaknem a vesztemet okozta — fakadt ki a törpe. — Remélem, foglyul ejtik! Remélem, kutyáknak vetik oda! Remélem...
— Az istenek szerelmére! — káromkodott Tanis kétségbeesetten. Megindult a füstön át arrafelé, ahol legutóbb Caramont és Raistlint látta és csaknem fölbukott a surranóban, aki Sturm kardját vonszolta maga után a sárban. A fegyver majdnem akkora volt, mint Tasslehoff maga, fölemelni sem bírta, s így kénytelen volt maga után húzni.
— Hogy szerezted vissza? — kérdezte csodálkozva Tanis a mindent elnyelő, sűrű füstben fuldokolva.
Tass elvigyorodott, szeméből a füsttől sűrű könnyek patakzottak. — Az az izé szétporladt — közölte boldogan. — Ó, Tanis! Csodálatos volt! Odamentem és megrántottam a kardot, nem jött ki, hát újból megrántottam és...
— Ne most! Menj vissza a többiekhez! — Tanis a gallérjánál fogva előrelódította a surranót. — Caramont és Raistlint nem láttad?
Pontosan ebben a pillanatban hallotta meg a harcos dörgő hangját a gomolygó füst közepébőclass="underline" — Itt vagyunk — felelte Caramon, karjában cipelve aléltan krákogó fivérét. — Végeztünk minddel? — kérdezte a nagydarab férfi vidáman.
— Nem, még nem — felelte Tanis gyászosan. — Tulajdonképpen délnek kell áttörnünk, az erdőn keresztül — ő is átnyalábolta a mágust és együtt igyekeztek a többiek felé, akik a füsttől fuldokolva lapultak az út szélén, de mégis hálásan a torokkaparó álcáért.
Sturm már talpra állt. Arca holtsápadt volt, de fejéből kiállt az éles fájdalom és a sebe sem vérzett már.
— A pálca gyógyította meg? — kérdezte Tanis Aranyholdtól.
A lány is köhögött. — Nem teljesen, csak annyira, hogy járni tudjon.
— Korlá... tai... vannak — zihálta Raistlin.
— Értem... — vágott közbe Tanis. — Nos, most délnek indulunk, az erdőn át.
Caramon megrázta a fejét: — Az arra a Komor Erdő — kezdte.
— Tudom, te inkább az élőkkel harcolsz — szakította félbe Tanis. — Nos, mi a véleményed róla?
A harcos nem válaszolt semmit.
— Mindkét oldalról még több ilyen micsoda közeledik — jelentette ki Tanis. — Egy újabb rohamot már nem tudnánk kivédeni. De nem megyünk be a Komor Erdőbe, ha nem muszáj. Van itt, nem messze egy vadcsapás. Azon eljuthatunk az Ájtatos Csúcsig. Onnan látni már az északi utat, meg a többit is.
— Észak felé a barlangig is visszajuthatunk —javasolta Zúgószél. — Ott rejtettük el a csónakot.
— Neem! — kiáltotta Kova elhalón. A törpe szó nélkül megfordult, berontott az erdőbe és oly sebesen indult meg dél felé, ahogy csak kurta lábai bírták.