9
Menekülés. A fehér szarvasbika
A társaság a tőle telhető legnagyobb gyorsasággal vágott neki a sűrűnek. Hamarosan el is érték az említett vadcsapást. Caramon haladt az élen, kezében kardjával, odapillantva minden árnyékra. Mögötte a fivére, egyik kezével a vállába kapaszkodva, ajkát sötét elszántsággal összeszorítva. A többiek, készenlétben tartott fegyvereikkel követték őket.
De több teremtménnyel nem akadtak össze.
— Vajon miért nem üldöznek? — kérdezte Kova, egy jó órányi út után.
Tanis megvakarta a szakállát. Ő is pontosan ezen morfondírozott. — Nincs rá szükség — bökte ki végül. — Csapdában vagyunk. Biztosan lezártak minden, ebből az erdőből kivezető utat. A Komor Erdő felé tartó kivételével...
— A Komor Erdő! — ismételte meg Aranyhold lágyan. — Mindenképpen arra kell mennünk?
— Még nem biztos. Majd körülnézünk az Ájtatos Csúcsról — felelte Tanis. Váratlanul meghallották az előttük haladó Caramon kiáltását. Tanis előreszaladt, s megpillantotta Raistlint a földön fekve.
— Mindjárt rendbe jövök — suttogta a mágus. — De most pihennem kell!
— Mindannyiunkra ráférne egy kis pihenés — jelentette ki Tanis.
Senki sem válaszolt. Valamennyien gyászos állapotban voltak. Kapkodva szedték a levegőt. Sturm behunyt szemmel támaszkodott egy mohos sziklának. Arca alig volt több szürkésfehér szellemképnél. Hosszú bajszára és hajára alvadt vér száradt. Sebhelye, egy cakkos szélű vágás, lassan bíborszínre váltott. Tanis tudta, hogy a lovag inkább meghal, mintsem egy panaszos szót ejtene.
— Ne is törődjetek vele! — lihegte Sturm rekedten. — Csak adjatok egy percnyi nyugalmat. — Tanis gyors mozdulattal megszorította a lovag kezét, majd letelepedett Zúgószél mellé.
Jó ideig egyikük sem szólalt meg. Végül Tanis megkérdezte: — Te már korábban is összecsaptál ezekkel az alakokkal, ugye?
— A romvárosban — rezzent össze Zúgószél. — Akkor elevenedett föl bennem az emlék, amikor benéztem a kordéba és megláttam, ahogy az a valami rám mered. De legalább... — egy pillanatra elhallgatott és megrázta a fejét, majd szomorkás mosollyal fordult Tanis felé: — de legalább tudom, hogy nem ment el az eszem. Néha nem akartam elhinni, hogy ezek a szörnyű lények valóban léteznek...
— El tudom képzelni — mormolta Tanis. — Egyszóval, ezek a lények Krynn minden vidékét megszállták már, hacsak a te romvárosod nincs a közelben.
-Nem. Kelet felől érkeztem Que-shuba. Vigaszhoz nagyon távolról... hazám síkságain túlról.
— Mit gondolsz, mit jelent, amit ezek mondtak... hogy a falunkig követtek téged? — kérdezte Aranyhold lassan, arcát kedvese bőrzekéjének ujjához hajtva és szorosan megmarkolva a férfi karját.
— Ne izgulj! — mondta Zúgószél és megfogta a lány kezét. — A harcosaink majd elbánnak velük!
— Emlékszel rá, Zúgószél, mit akartál mondani? — biztatta Aranyhold.
— Igen, igazad van! — felelte a síkföldi és megsimogatta a lány ezüstarany haját. Tanisra nézett és elmosolyodott. Kifejezéstelen álarca egy pillanatra szertefoszlott és a félelf igazi melegséget látott megvillanni a férfi barna szemében. — Köszönetet mondok neked, félelf, és mindannyiotoknak. — Tekintete egyenként mindenkin megállapodott egy pillanatra. — Már nemegyszer megmentettétek az életünket és én hálátlan voltam hozzátok. De...
— egy pillanatra elhallgatott — ...olyan különös ez az egész!
— És még sokkal különösebb lesz! — jegyezte meg Raistlin vészjóslóan.
A társaság lassan közeledett az Ájtatos Csúcs felé. Már az útról megpillantották, amint az erdő fölé emelkedik. A kettéhasadt sziklaorom olyan volt, mint két, imához összetett kéz... innen is a neve. Az eső elállt. Az erdőben halotti csönd honolt. Már-már azt gondolták, hogy az erdei állatok és madarak teljesen eltűntek a föld színéről, s csupán e baljós, üres csönd maradt utánuk. Mindannyian szorongtak... talán csak egyedül Tasslehoff nem... Gyakran pillantgattak a hátuk mögé és minden árnyékra fegyvert rántottak.
Sturm ragaszkodott hozzá, hogy ő legyen a sereghajtó, de egyre jobban lemaradozott, minthogy feje egyre elviselhetetlenebbül fájt. Szédült és kábultnak érezte magát. Csakhamar teljesen elfeledte, hogy hol van és mit csinál, csak annyit tudott, hogy tovább kell mennie, egyik lábát a másik elé rakva, úgy haladva előre, akár Tass valamelyik automata bábja.
Hogy is hangzott Tass története? Sturm a fájdalom ködén keresztül megpróbált visszaemlékezni rá. Ezek az automata bábok egy varázslót szolgáltak, aki egy démont parancsolt elő, hogy az elvigye valahová a surranót. Értelmetlenség volt az egész, mint a surranok történeteinek legtöbbike. Sturm egyik lábát gondosan a másik elé helyezte. Szamárság! Mint a vénember meséi... azé a vénemberé ott, a fogadóban. Történetek a fehér szarvasbikáról, meg az ősi istenekről... Paladinről. Huma legendái. Sturm lüktető halántékára szorította a tenyerét, mintha így egyben tartaná széthasadni akaró fejét. Huma...
Gyerekkorában Sturm falta Huma történeteit. Anyja, egy solamniai lovag lánya, aki egy másik lovaghoz ment feleségül... nem is tudott más meséket. Sturm gondolatai most anyjához szálltak, a fájdalom fölidézte benne a gyengéd ujjak érintését, amikor beteg volt vagy fájt valamije. Sturm apja, a feleségével együtt száműzetésbe küldte a fiát, egyetlen örökösét is, aki célpontja lehetett azoknak, akik Solamnia valamennyi lovagjától egyszer s mindenkorra meg akarták szabadítani Krynnt. Sturm és anyja Vigaszban talált menedéket. Sturm könnyen barátkozott, különösen egy Caramon nevű legénykével kötött igaz barátságot, akivel egyformán érdeklődtek mindenféle hadi dolgok iránt. De Sturm gőgös anyja lenézte az egyszerű embereket, így azután, amikor a láz eluralkodott rajta és haldoklott, csak ifjú fia volt mellette, senki más. A fiút az apjához küldte vissza, ha egyáltalán élt még ez az atya, amiben Sturm joggal kételkedett.
Anyja halála után az ifjú afféle végvári vitéz lett Tanis és Kova keze alatt, akik éppúgy fogadták fiukká Sturmot, ahogy nem hivatalosan Caramont és Raistlint.
Tasslehoff, a vándorló kedvű surranó is csatlakozott hozzájuk, és egy-egy alkalommal az ikrek vad és gyönyörű nővére, Kitiara is, akik hű társként kísérték végig Kovát abanasiniai vándorútjain, amelyeket neves fémkovácsként járt végig.
Öt esztendővel ezelőtt, a barátok mégis úgy döntöttek, hogy elválnak egymástól, és földerítik a vidék fölött eluralkodó gonosz erők természetét. Fogadalmat tettek, hogy legközelebb az “Otthon” fogadóban jönnek össze ismét.
Sturm északnak indult, Solamnia felé, azzal az elhatározással, hogy felkutatja apját és jogos örökségét. De nem talált semmit, sőt a saját életét is alig menthette meg apja kardjával és páncéljával egyetemben. A szülőföldjére tett út szívszaggató élmény volt számára. Sturm tisztában volt vele, hogy a lovagok kegyvesztettek lettek, de mégis megdöbbentette a fölismerés, hogy milyen keserű gyűlölet támadt velük szemben. Huma, a Fényhozó, Solamnia lovagja sok évvel ezelőtt parancsolta vissza a sötétséget, még az Álmok Korában, és ekkor kezdődött el a Hatalom Kora. Ezután jött az Összeomlás, amikor az istenek elfordultak teremtményeiktől... legalábbis a néphit szerint. A nép ekkor a lovagokhoz fordult segítségért, ahogyan azelőtt Humához fohászkodtak. De Huma már régen halott volt. A lovagok tehetetlenül nézték, amint a borzalom lezúdul az égből és pusztító csapást mér Krynnre. A nép a lovagoknak könyörgött segítségért, de azok nem tettek semmit, és ezt az emberek sohasem bocsátották meg nekik. Családja romba döntött kastélya előtt állva, Sturm megfogadta, hogy visszaszerzi Solamnia lovagjainak becsületét... még akkor is, ha életét kell áldoznia érte.