De hát hogyan teljesíthetné fogadalmát néhány csuhás leverésével, töprengett keserűen, a szeme előtt táncoló ösvényre meredve. Megbotlott, de azonnal visszanyerte egyensúlyát. Huma még sárkányokkal is megvívott. Ide azokkal a sárkányokkal! — álmodozott Sturm. Fölnézett és ekkor a lombok aranyszínű örvénnyé változtak előtte. Úgy érezte, hogy elveszíti eszméletét. Pislogott egyet, mire ismét mindent élesen látott.
Hirtelen feltűnt előtte az Ájtatos Csúcs. Társaival együtt érkezett az ősi, jégkorszaki hegy lábához. Látta az erdős hegyoldalon fölfelé tekergő, kanyargós ösvényeket, amelyeken a vigasziak jártak föl a keleti lejtőn lévő kedvelt kirándulóhelyeikre. Az egyik, legjobban kitaposott ösvény mellett ott állt egy fehér szarvasbika. Sturm rámeredt. Ez a szarvas a legfenségesebb állat volt, amelyet valaha is látott. Hatalmas volt, jóval nagyobb mindazoknál, amelyeket a lovag egykor elejtett. Fejét büszkén tartotta, királyi agancsa valóságos koronaként csillogott. Szeme sötétbarna, volt, szőre hófehér, és úgy tekintett a lovagra, mint akit régen ismer. Azután a szarvas fejét enyhén megrázta és elnyargalt délnyugat felé.
— Állj meg! — kiáltott utána a lovag rekedten.
A többiek ijedten visszafordultak, fegyvereik után kaptak. Tanis érkezett oda hozzá elsőnek: — Mi a baj, Sturm? A lovag önkéntelenül sajgó homlokához emelte a kezét.
— Bocsáss meg, Sturm! — kérlelte Tanis. — Nem tudtam, hogy ennyire rosszul vagy. Valóban jó lesz megpihennünk. Éppen az Ájtatos Csúcs lábánál vagyunk. Majd én fölmegyek a hegyre és körülnézek...
— Nee! Odanézz! — a lovag megragadta Tanis vállát és a megfelelő irányba fordította őt. Előremutatott. — Látod? Ott van a fehér szarvasbika!
— Miféle szarvasbika? — meredt Tanis a lovag által mutatott irányba. — Hol? Én nem...
— Ott! — suttogta lágyan Sturm. Pár lépést tett előre, a fenséges vad felé, amely megállt, mintha csak várna rá. A szarvasbika bólintott, majd továbbszökkent és ismét megállt. — Azt akarja, hogy kövessük — mondta Sturm lihegve. — Akárcsak Huma!
Mindnyájan a lovag köré sereglettek ekkorra, s aggodalommal vegyes kétkedéssel meredtek a távolba.
— Én nem látok semmiféle szarvasbikát — jelentette ki Zúgószél, sötét tekintetével pásztázva az erdőt.
— Fejseb — bólogatott Caramon, akár egy kuruzsló barát. — Jól van Sturm, gyere, feküdj le egy kicsit!
— Ó, te félbolond, nagydarab marha! — förmedt a lovag Caramonra. — Azzal a tyúkeszeddel jobb is, hogy nem látod a bikát! Utóbb még lelőnéd és fölfalnád! De csak annyit mondok... követnünk kell őt!
— Fejseb okozta téboly — súgta oda Zúgószél Tanisnak. — Nemegyszer láttam már ilyet.
— Nem vagyok olyan biztos benne — felelte Tanis. Néhány pillanatra elhallgatott. Amikor újra megszólalt, enyhe vonakodás érződött a hangjában. — Bár én magam nem láttam a fehér szarvasbikát, találkoztam valakivel, aki látta, és én szó nélkül hallgattam, akár az öregember meséjét. — Közben szórakozottan forgatni kezdte az ujján lévő repkényleveles gyűrűt. Gondolatai elkalandoztak a szőke elf hajadon felé, aki sírva fakadt, amikor neki el kellett hagynia Qualinostit.
— Szóval azt tanácsolod, hogy kövessünk egy állatot, amit még csak nem is látunk? — kérdezte Caramon csodálkozva.
— Ennél már furcsább dolgokat is megtettünk — jegyezte meg Raistlin gúnyosan, reszelős hangján. — Ámbár, ne feledd, hogy az öreg mesélt egy fehér szarvasbikáról, az az öreg, aki miatt ebbe az egészbe belekeveredtünk...
— Magunktól indultunk erre az útra — csattant föl Tanis. — Át is adhattuk volna a pálcát a Főteokratának, s így kivághattuk volna magunkat a kellemetlenségekből. De ezáltal még nagyobb bajtól menekültünk meg. Azt mondom hát: kövessük Sturmot! Úgy látszik, ő a kiválasztott, ahogyan a pálca átvételekor Zúgószél volt az.
— De még csak nem is a helyes irányba vezet bennünket — méltatlankodott Caramon. — Éppúgy tudjátok, mint én, hogy az erdő nyugati oldalán nincsenek ösvények. Senki sem jár arrafelé.
— Annál jobb — szólalt meg hirtelen Aranyhold. — Tanis szerint azok a teremtmények minden utat elzártak. Lehet, hogy éppen erre menekülhetünk meg. Én azt mondom, kövessük a lovagot. — Ezzel megfordult és csatlakozott Sturmhoz. Még csak hátra sem nézett. Hozzászokott, hogy engedelmeskedjenek neki. Zúgószél megvonta a vállát, megcsóválta a fejét, sötét képet vágott, de azért megindult Aranyhold után és a többiek is követték őt.
A lovag hamarosan letért az Ájtatos Csúcs jól kitaposott ösvényeiről, és délnyugati irányban nekivágott a meredek lejtőnek. Eleinte úgy tűnt, Caramonnak van igaza: nem volt ott semmiféle út. Sturm úgy gázolt keresztül a bozóton, mint valami őrült. Ekkor hirtelen egy sima, széles út tárult föl előttük. Maga Tanis is tátott szájjal bámult rá.
— Ki vagy mi vághatta ezt az utat? — kérdezte Zúgószéltől, aki szintén álmélkodva nézte az előttük húzódó utat.
— Fogalmam sincs — válaszolta a síkföldi. — Viszont jó öreg. Az a kidőlt fa is régen fekhet ott, máris félig a földbe süllyedt, moha lepi és liánok fonják körül. De nincsenek nyomok... Sturmén kívül. Semmi jele, hogy valaki vagy valami állat erre járt volna. De mégis, akkor miért nem nőtte be a gaz?
Tanis nem tudott erre mit válaszolni és ideje sem volt, hogy végiggondolja a dolgot. Sturm sebesen haladt előre. A társaság csak arra törekedhetett, hogy ne tévessze őt szem elől.
— Goblinok, csónakok, gyíkemberek, láthatatlan szarvasbikák, mi jöhet még? — panaszkodott Kova a surranónak.
— Ó, csak megláthatnám azt a szarvast! — felelte Tass vágyakozón.
— Kupán vágták — horkantotta a törpe. — Bár, ami téged illet, talán veled is ez történt.
A társaság Sturm nyomába szegődött, aki fájdalmáról és sebéről megfeledkezve vad lendülettel mászta a hegyoldalt. Még Tanis is alig tudott lépést tartani vele. Amikor mégis utolérte, megrettent szemének lázas csillogásától. De a lovagot jól láthatóan vezérelte valami. Az ösvény az Ájtatos Csúcs oldalán vezetett fölfelé. Tanis látta, hogy egyenesen a “kőkezek” közötti rés felé halad, ahová előttük tudomása szerint még senki sem lépett be.
— Várj egy kicsit! — lihegte futtában, hogy utolérje Sturmot. Délre járhatott az idő, bár az eget még mindig cakkos, szürke fellegek borították.
— Pihenjünk! Szeretnék körülnézni odafentről — mutatott föl, a csúcs oldalából kitüremkedő sziklapárkányra.
— Pihenni... — ismételte meg Sturm üresen. Megállt. Kifújta magát. Egy pillanatig még előrenézett, aztán Tanis felé fordult. — Igen. Megpihenünk! — A szeme lázasan csillogott.
— Jól érzed magad?
— Pompásan — felelte Sturm szórakozottan. Óvatosan lépkedett a füvön, elgondolkozva pödörte és simogatta a bajszát. Tanis egy pillanatig határozatlanul nézett rá, aztán visszament a többiek elé, akik éppen akkor értek föl egy kisebb emelkedő gerincére.
— Itt megpihenünk egy időre — közölte velük a félelf. Raistlin megkönnyebbülten fölsóhajtott és letelepedett a nedves levelek közé.
— Én fölmegyek és megnézem, milyen mozgás van északra az úton Menedék felé — jelentette ki Tanis.