— Veled megyek — ajánlkozott Zúgószél.
Tanis bólintott. Kettesben indultak meg a sziklapárkány irányában. A félelf menet közben felpillantott a magas síkföldi harcosra. Egyre jobban érezte magát a rideg, komoly langaléta társaságában. Zúgószél mélységesen magányos lélek volt, aki tisztelte mások egyéniségét és sohasem vetemedett volna arra, hogy belegázoljon Tanis lelkivilágába. Ez legalább olyan megnyugvást jelentett a félelf számára, mint egy háborítatlanul végigaludt éjszaka. Tudta, hogy a barátai... csupán azért, mert a barátai és évek óta ismerik... azon törik a fejüket, vajon milyen szálak fűzik Kitiarához. Miért szakított vele olyan hirtelen öt évvel azelőtt? És miért vette annyira a szívére, hogy a lány nem csatlakozott hozzájuk? Zúgószél természetesen semmit sem tudott Kitiaráról, de Tanis úgy érezte, hogy ha tudott volna is, az sem jelentett volna semmit a síkföldinek: ez Tanis dolga és nem az övé.
Amikor a távolban megpillantották a Menedéki utat, az utolsó pár lépést kúszva tették meg, lassacskán haladva előre a szikla pereméig. Amint Tanis lenézett kelet felé, látta a hegyoldal hajlatában eltűnő kirándulóösvényeket. Zúgószél jelzésére észrevette, hogy a már jól ismert teremtmények járnak-kelnek azokon az ösvényeken! Ez hát a magyarázat az erdő szokatlan csöndjére. Tanis mérgesen szorította össze a száját. Azok a lények arra várnak, hogy csapdába ejtsék őket megint. Sturm és az ő fehér szarvasbikája ezek szerint az életüket mentette meg. De azok a teremtmények biztos hamarosan rátalálnak erre az új ösvényre is. Tanis még egyszer letekintett és megdörgölte a szemét... nem volt ott semmiféle ösvény! Nem volt semmi, csak sűrű, áthatolhatatlan erdőség. Az az ösvény tehát bezárult mögöttük! Biztosan képzelődöm, gondolta magában, és lenézett újból a menedék! útra, meg a rajta nyüzsgő teremtményekre. Lám, nem sok idő kellett hozzá, hogy újrarendezzék soraikat, morfondírozott. Még távolabb, északra pillantva meglátta a Kristály-tó nyugodt tükrét, majd felnézett az égre.
Arca eltorzult, valami nem volt rendben. Nem értette meg azonnal a helyzetet, ezért nem mondott semmit Zúgószélnek, csak figyelte az ég peremét. A viharfelhők északon eddig még sohasem látott módon sűrűsödtek össze, és hosszú, szürke rojtjaikkal végigszántották a földet. Tanis ekkor még följebb emelte a tekintetét... ott volt a lényeg! Megragadta Zúgószél karját és észak felé mutatott. A síkföldi odanézett, hunyorított, de az első pillanatban nem látott semmit. Azután megértette, miről van szó. Fekete füstfellegek bodorodtak az égnek. Zúgószél összevonta sűrű, sötét szemöldökét.
— Tábortüzek! — mondta Tanis.
— Sok száz tábortűz — helyesbítette Zúgószél lágyan. — A háború tüzei. Az ott egy nagy katonai tábor.
— Szóval igazak a híresztelések — mondta Sturm, amint visszatértek. —Valóban nagy sereg van ott, északon.
— De miféle hadsereg? Kié? És miért? Ugyan, mire akar rátámadni? —kérdezte Caramon hitetlenkedve. — Senki sem küldene sereget ezért a pálcáért. — A harcos elhallgatott. — Vagy tán igen?
— Ez a pálca csak része az egésznek! — sziszegte Raistlin. — Emlékezzetek a lehullott csillagokra!
— Gyermekmesék! — mondta fintorogva Kova. Szájához emelte az üres borostömlőt, megrázta és fölsóhajtott.
— Amit én mondok, nem gyermekmese — rikácsolta Raistlin haragosan, úgy tekeredve elő mohaágyáról, akár egy kígyó. — És jól tennéd, ha tisztelnéd a szavamat, törpe!
— Ott van! Ott van a szarvasbika! — kiáltotta váratlanul Sturm. Szemét egy hatalmas sziklára meresztette... legalábbis a társai úgy látták, odanéz. — Ideje indulnunk!
A lovag nekivágott az útnak. A többiek sietve kapkodták össze holmijukat és utána eredtek. Amint egyre magasabbra kapaszkodtak felfelé a szinte a semmiből előbukkanó ösvényen, föltámadt és lecsapott rájuk a viharos déli szél. Eleinte meleg fuvallat volt ez csupán, amely magával sodorta a késő őszi vadvirágok édes illatát. Visszaszorította a viharfelhőket, s amint fölértek a csúcs két tenyere közé, a nap is kisütött.
Jóval elmúlt dél, amikor megint megálltak egy kis pihenőre, mielőtt nekivágnának az Ájtatos Csúcs két tenyere közötti résnek, amelyen Sturm szerint keresztül kell menniük. A szarvas mutatta meg ezt az utat, bizonygatta.
— De hamarosan itt a vacsoraidő — panaszkodott Caramon, nagyot sóhajtva. — Akár még a kalapomat is megenném!
— Nemsokára képes leszek és még én is megkívánom — dörmögte Kova morcosán. — Szeretném, ha hús-vér lenne az a szarvas. Akkor legalább valami hasznát vehetnénk a pusztulásunk előtt.
— Csönd legyen! — mordult rá Sturm a törpére, s kezét ökölbe szorította. Tanis gyorsan fölállt és lefogta Sturm kezét. Sturm fölpattant. Vasvilla szemeket meresztett a törpére, bajusza remegett. Hirtelen hátat fordított Tanisnak és halkan így szólt: — Gyerünk!
Amikor behatoltak a szűk hasadékba, az ég világos, kék csíkját pillanthatták meg a túloldalon. A déli szél átsüvöltött a csúcs meredek, fehér falai között és vinnyogva zúgott el fölöttük. Óvatosan lépdeltek tovább, nemegyszer megcsúszva az apró kavicsokon. Szerencséjükre az átjáró olyan szűknek bizonyult, hogy könnyen visszanyerhették az egyensúlyukat pusztán azáltal, hogy nekivetődtek a meredek falaknak.
Egy jő félórás kapaszkodás után kijutottak az Ájtatos Csúcs túloldalára. Ott megpihentek és visszanéztek a völgybe. Sima, füves mező hullámzott alattuk zölden, amely lágyan olvadt bele a távolban fölsejlő halványzöld nyárfaliget szegélyébe. A viharfelhők most már mögöttük tornyosultak, a nap viszont fényesen ragyogott előttük az azúrkék égen.
Most először érezték nehéznek a köpönyegeiket, Raistlin kivételével, aki továbbra is vörös, kámzsás köpenyébe burkolózott. Kova egész reggel az esőre panaszkodott, most tehát áttért a napfényre: túlságosan is világosnak találta azt, olyannak, ami bántja a szemét. És rettentő meleg is volt. Átforrósította a sisakja tetejét.
— Aszondom, dobjuk le ezt a törpét a hegyről! — morogta Caramon Tanis fülébe.
Tanis visszavigyorgott: — Még csak az kéne! Végigcsörömpölne a hegyoldalon! Azonnal kiadna bennünket.
— És ki van odalent, aki egyáltalán meghallaná? — intett Caramon lapátkezével a távoli völgy felé. — Lefogadom, hogy mi vagyunk a legelső eleven lények, akik felfedezték ezt a völgyet.
— A legelső eleven lények — lihegte Raistlin. — Igazad van, testvér, minthogy a Komor Erdő vár rátok.
Senki nem szólt semmit. Zúgószél kényelmetlenül fészkelődött. Aranyhold lassan mellé húzódott. Tágra nyílt szemmel bámult le a zöld mélységbe. Kova megköszörülte a torkát, de egy szót sem szólt, csak hosszú szakállát simogatta. Sturm ezalatt békésen szemlélte az erdőt. Ugyanígy cselekedett Tasslehoff is.
— Nem látszik rossznak az egész — csacsogta a surranó, vidáman. Törökülésben ült a földön a térdén egy darab pergamennel, amelyre egy darabka szénnel éppen egy térképet rajzolt arról, hogyan jutottak el az Ájtatos Csúcsig.
— Oly megtévesztő a látvány, hogy az ember azt hinné, hogy egy ügyes kezű, nem pedig egy enyveskezű surranót lát — suttogta Raistlin rekedten.
Tasslehoff elfintorodott, már készült visszavágni, de akkor elkapta Tanis tekintetét, és inkább visszatért térképe rajzolásához. Közben a félelf Sturmhoz lépett. A lovag egy szirtfokon állt, a déli szél összeborzolta hosszú haját és meglobogtatta szakadt köpönyegét.